Kezelés

Egy kis körben a hajléktalanságról beszélgettünk. Ki jobban otthon volt a témában, ki kevésbé. Persze mindenki találkozott már hajléktalannal és mindenkinek van valami képe, véleménye a problémáról. Kinek romantikusabb, kinek naivabb, kinek kiábrándultabb.

De tulajdonképpen majdnem bármi lehetett volna a téma. A szegénységtől a munka világán át a nagy világproblémákig (nem mintha ezek nem lennének azok) előkerülnek optimista és pesszimista, (túlzottan) leegyszerűsítő és (túlzottan) bonyolító hozzáállások, kategorikus vélemények és cizellált sokrétűségek. 

És mikor hogy végződnek ezek a beszélgetések. Jó esetben, megfelelő nyitottsággal hozzáállva úgy állunk fel, hogy tanultunk, tágult a látókörünk, kicsit jobban megértjük. Máskor csak megerősödünk kezdeti álláspontunkban és az a siker, hogy senki nem tudott meggyőzni minket semmiről. Megnyugtató, hogy igazunk volt, van, talán lesz is. 

Vannak megoldhatatlan problémák. Társadalmilag is, amik érintenek, meg saját életünkben is. Amik már megtörténtek, kialakultak, simán adottságok. Ez van, és ez nehéz, zavaró, akár fájdalmas. Általában nincs hirtelen csoda vagy varázslat. Ezzel együtt javítani lehet, könnyíteni, gyógyítani. Valamennyire. Attól, hogy nem tudjuk megoldani, nem biztos hogy hagyni kell, elengedni, nem foglalkozni vele. Mert lehet jobban intézni, kezelni. És ez nem mindegy. Társadalmilag sem, meg magunknak sem… 

Zsúfolt

Komoly feszültségforrás, amikor zsúfolt az életünk. Amikor többnek kéne beleférni, mint ami kényelmes, komfortos vagy legalább problémamentes. 

Nem szükséges, hogy nagyon sok teendőnk, feladatunk, elfoglaltságunk legyen, elég ha kettő üti vagy szorongatja egymást. Nem érünk oda időben vagy épp nem tudunk elég korán eljönni. Így mindkét esemény feszült lesz, nomeg mi is. Ha meg több hasonló helyzet követi egymást eléggé zaklatottak is maradunk. Ráadásul akad, hogy számos feladatot kell koordinálnunk, akár komoly logisztikával és mindenképpen veszteségekkel. 

Lehetne okosságokat mondani, hogy jól kell szervezni, annyit kell vállalni, nem kell vele foglalkozni stb. Ezek egy része utólagos okosság, másik valamiféle hozzáállást, praktikusan lazaságot javasol, sőt kér számon rajtunk. Mivel nem csak mi szervezzük az életünket, nem csak rajtunk múlik. Ami a miénk, az számon kérhető rajtunk, sokszor azonban mások vagy simán a körülmények sokkal inkább meghatározóak. Persze kezelnünk kéne a másokat meg a körülményeket, ez azonban már egy nagyon sok tényezős rendszer. Kibiceknek lehet egyszerű, ha csak egy-két dolgot veszünk figyelembe, mindjárt triviális. Egy jó közhely mindenre megoldás.

A hozzáállást számonkérni szintén kényelmesnek tűnik kívülről, miért ne állnánk hozzá lazán? Mondjuk azért, mert fontos dolgokról van szó, több fontos dologról. Ha egyik érdektelen lenne, mindjárt nem is lenne konfliktus. Node valamiért fontos, nekem, valaki másnak fontos aki viszont szintén fontos nekem, valamilyen jelentős következmény miatt, stb. Csúnya lenne, ha nem felelősen foglalkoznék fontos dolgokkal. 

Van-e hát megoldás életünk zsúfoltságára? Talán két tudatosítás segíthet. Egyrészt tudatosítani, hogy ez van. Amennyire lehet, érdemes objektíven ránézni, mérlegelni a lehetőségeket, levonni esetleges tanulságokat, ha volnának. Nem személyes a helyzet, maga a világ működik így. Másrészt tudatosítani, hogy most ez van. Általában átmeneti állapot, belefér ha most simán a túlélésre játszunk. Elég az aktuális minimum, a lehetséges maximum meg majd jobb időkben. 

Úgyhogy valószínűleg nincs frappáns feloldás, megfejtés, csodaszer. Miért is lenne? Ezzel együtt azért fejlődhetünk a szervezésben, vállalásban, hozzáállásban. Tapasztalati úton, hogy túléltük és hogy hogy is éltük túl az eddigieket. 

Egyszer

Vannak dolgok, amiket egyszer lehet. Mert ha többször, az már legalábbis fura. 

Az egyik a köszönet. Illem és jólneveltség meg udvariasság is megköszönni valamit. De másodszor megköszönni ugyanazt valahogy bizarr. Hiszen jó esetben kaptunk a köszönetre egy „szívesen”-t, vagy ha nem, hát nem. De ezzel elvileg el van intézve a dolog. Miért is kéne újra elővenni?

Ilyen a bocsánatkérés is. Ha egyszer komolyan és hitelesen bocsánatot kértünk, immár nem rajtunk múlik a többi. Ha megbocsátottak, akkor kész vagyunk, ha meg nem, hát nem nálunk a labda. A többedik bocsánatkérés olyan könyörgés jellegű, nem tiszteli sem magát, sem a másikat, oda mindkettő méltósága. Pedig hát csak két felnőtt ember, de legalábbis egyenrangúak, önállóak és felelősek között van értelme bocsánatkérésnek. 

Biztos vannak még gesztusok, interakciók, amik normálisan egyszeriek, és ha ismétlődnek (ugyanazon tárgyban), akkor valami vagy valaki elcsúszott. Lehet, hogy ilyenkor a hozzáállást, kapcsolatot érdemes kicsit tisztázni, rendbe tenni. Amennyire lehet. Merthogy az ilyen túlzásos,  kényszeres vagy csak inadekvát működések inkább rontják mint javítják a viszonyokat – minden óvatoskodás és udvariaskodás ellenére is. 

Érdektelenség és reménytelenség

Miért ilyen a világ, amilyen? Biztos köze van hozzá, hogy mi ilyenek vagyunk. Vagy tulajdonképpen ilyenné tesszük. Pedig tudjuk, egy jó világ lehetne, potenciálisan megvan benne, hogy senkinek nem kéne éhezni – megfelelő elosztással és igazságossággal, méltányossággal egy alapvetően kellemes, barátságosan élhető világ is lehetne. A természeti adottságaink megvannak.

De a fizikai valóságon túl az emberi társadalom is lehetne élhetőbb, barátságosabb. A bűnbakkeltés, hibáztatás, gyűlölet vagy csak a harag nem feltétlenül természetesek, magától értetődőek, pedig általánosnak tűnnek. Egy félelemteli, kirekesztő, egymás kárára versengő társadalom mindenkinek kellemetlen, az elvileg győzteseknek is. Egy bántalmazó, elnyomó közösségben gyenge vigasz, hogy (épp) nem minket bántanak.

Vajon miért dominál mégis ez a hangulat? Két dolgot szoktak említeni, egyrészt az érdektelenséget másrészt a reménytelenséget. Akiknek van mit veszíteni, azoknak van valamije. Akár anyagi, kapcsolati, érzelmi, önbecsülési stb. dolgok ezek, próbáljuk megőrizni. Nem kockáztatni. Bebiztosítjuk és vigyázunk, ne kerüljünk lejjebb. Lehetőleg nem érdekel, nem foglalkozunk a világgal. Csak a közvetlenül érintő dolgokkal törődünk, azzal is csak valamennyire, begyakoroljuk és magunkévá tesszük a cinizmust, pesszimizmust.

Akik meg lejjebb vannak, általában nem is hiszik el, hogy lehet másként. Itt már kaptunk elég bántást, lenézést, tapasztaljuk, hogy mennek a dolgok. És ez a tapasztalat meghozza a tanult tehetetlenséget, reménytelenséget, ami kiszámíthatóbb, mint egy csalódás. Megmagyarázzuk magunknak, hogy máshol sem jobb, megtaláljuk mindenben a rosszat, bebizonyítjuk magunknak, hogy nem is lehet másként. Remek érveink vannak arra, miért törődünk bele, miért fogadjuk el. A reménytelenség csak realizmus, a keserűség csak tapasztalat.

Változhat-e a helyzet? Csak ha a hozzáállás változik. Az meg erőt, energiát igényel, jó példát, víziót, jövőképet. Sok munka is kell a változáshoz, kitartás, építkezés. És gyakran kell áldozatvállalás, ami furán hangzik, mert mintha nem lenne miből felajánlani. Pedig valamit biztosan tudunk adni egymásnak, azt a kicsit, ami még van nekünk, bennünk. És ha odaadjuk, kicsivel jobb lesz. Ha valamivel jobban figyelünk, elfogadunk, befogadunk, támogatunk, bátorítunk stb.

Igazságtalannak tűnhet, hogy ez a mi dolgunk, nekünk kell tenni, kezdeni, mikor inkább rászorulók vagyunk. De hát ki más dolga lenne? Mégiscsak a mi életünk, a mi világunk. Ki más tehetné jobbá?

Innen már folytatás

Túl vagyunk az új éven, számot vetettünk az eddigiekkel és megterveztük a továbbiakat. Ki mennyire. 

Most már a megvalósítás kezdődik. Ha változ(tat)ni is akarunk, innen menedzselni kell a folyamatot. Amiben jól jöhet némi segítség, támogatás, kísérés, akár motiválás. Mert könnyebb úgy kitalálni, kialakítani, kitartani. Folytatni a jót, az elkezdés után is... 

harciasan

„Te értem ne harcolj!” – hangzik el egy megszólásban, amit több ezren lájkoltak. Eleve divat lett a harc, fura nekem, hogy amikor valaki képviseli saját érdekeit, igazát, gyakran egy kisebb-nagyobb csoport véleményét, az harc. Nem tárgyalás, nem felszólalás, esetleg vitatkozás, hanem vérre menő küzdelem. Ráadásul olykor egy-egy nyilvános megnyilvánulás tényleg erősen érintheti egzisztenciánkat manapság. Jelzi ez aktuális világunk aktuális állapotát. A megszólaláshoz érkezett sok száz hozzászólás egyike: „Nincs bocsánat!! 18 évesen az apámnak sem volt, akit egy életre elástak!! Tanuljon ő is!!” kiválóan jelzi, milyen lelkülettel viszonyulunk egymáshoz. Így biztosan lehet építeni egy országot, megoldani komoly gondokat, élhetőbbé tenni az életünket. Node miről van szó? Valaki képvisel egy véleményt, ami nem csak a sajátja, igen sokan osztják. Ezért felszólal, kimondja, kellő indulattal, hiszen érzelmileg is érintett. Ahogy a sokak is, akik érzelmileg is egyetértenek. Ezzel kezdeni kell valamit annak, aki nem szeretné ezt a véleményt érvényesülni látni, vagy valamiért valami nem jön be neki. Bele lehet kötni a stílusba. Így máris nem a tartalomról van szó, nem is az indulatról, hanem a formáról. Lehet a megszólaló személyén keresztül a saját keserűséget felhozni: ”Gondold el, milyen éveken át úgy hallgatni a szidalmazást, hogy nem vágsz vissza hasonlóan!” majd ezt kioktatásként használni: „Ezt hívják alázatnak és mi csak ezzel győzhetünk!” aztán személyeskedésbe fordítani: „Ők minden bizonnyal nem olyan családból jöttek, mint te!” és közben megdicsőülni: „De az igazi pedagógus nem hétköznapi ember...”. Továbbá eléggé fiktív képek is előkerülnek, pl. „...szavaid trágyájával gyaláztad meg azoknak a pesti srácoknak az emlékét, akik...” vagy „Megbocsátok neked … mert nem tudod mit cselekszel, de ha majd rájössz...” melyek nem érvek, nem is kapcsolódnak a témához, viszont hangulatkeltésnek kiválóak. A felszólalóról feltételezett jellemzőkkel állítva szembe idealizált dolgokat, melyek egyébként nem is feltétlenül ellentétesek. Egy vélemény kimondása nem jelenti azt, hogy más vélemény ne lehetne szintén helyénvaló. A jó iskola problémái ugyanolyan valósak, mint a hátrányos helyzetűeket oktató intézményekéi. Pont az a gond, ha valaki csak a saját gondjait látja, és ha más is felmerül, azzal nem tud azonosulni. Persze mindenki a sajátját képviselje, csak ezt tudja hitelesen. De hát elég sokféle és elég sok gond van, nincs aki mindent egyben tudna képviselni. Inkább az kéne, hogy meglátom a példát, hogy lehet harcolni (maradva a háborús retorikánál). Hogy nekem is harcolni kéne, ne csak a kesergés legyen, a kiégés, hanem tenni azért, hogy „egy gettós, zacis” körnek is legyen esélye. Észrevéve, hogy nem csak az én munkám kell a felemelkedésükhöz, nem elég, ha én mentem meg őket önfeláldozásommal, hatékonyabb lenne a tágabb rendszer támogatása. Kellenének olyan változások, amik által kikerülünk ebből az elkeserítő helyzetből, és nem hősként és szentként és áldozatként kell végezni a feladatom, hanem egyszerűen hivatásként. Esetleg örömmel. Nem elhatárolódni kell hát és az ellentétet hangsúlyozni, hanem pont beleállni, hogy harcolj értem is (mert van miért, bőven), sőt még jobb ha „harcoljunk együtt”.

hasonlóságok

Y: No, mire jutottál, belevágsz?

X: Nem hiszem. Eddig sosem jött be, sosem sikerült. Miért pont most lennék ilyen szerencsés?

Y: Nem szerencséről van szó. Nem voltál még ilyen helyzetben.

X: De hasonlóban igen. Párszor majdnem összejött, de végül mégsem. Most sem fog.

Y: Te tudod, de csak azért feladni, mert valaha volt valami rossz tapasztalatod, kicsit túlzásnak tűnik.

X: A kudarc nem rossz tapasztalat, több annál. Kár lenne még egy, volt elég.

Y: Hát, a legjobb ellenérv a siker lenne. Talán téged is meggyőzne, ha megengednéd magadnak.

Z: Végülis nem ugyanazokat a köröket futjuk állandóan, hanem nyitott pályán mozgunk.

X: Szerintem meg ami megy az megy, ami nem az nem. 

Z: Van azért olyan is, hogy nem megy, ami ment és megy, ami nem ment. 

X: Ha így lenne, nem tudnánk, hogy mit tudunk és mit nem. 

Y: Talán nem is tudjuk, főleg előre.

a hozzá nem tevés boldogsága

X: Nézd meg az új telefonom. Ugye szép!

Y: A régi is nagyon szép volt. És tulajdonképpen nem is volt régi.

X: De ez szebb. 

Y: Klassz. Én meg meg tudtam értetni a megoldóképletet az öcsémmel. 

X: Aha, az tök fárasztó lehetett.

Y: Hát, kellett türelem, megy figyelem meg minden, némi kreativitás is. A végén még ő is örült, sőt büszke is volt magára.

X: Egyszerűbb megvenni valamit és annak is lehet örülni. Meg kényelmesebb.

Y: Ha csinálok is valamit, az valami más. Egy kis alkotás, majdnem teremtés.

X: Én meg élvezem a teremtett világot.

Z: Azért másképp az enyém, amin dolgoztam, sőt a világ is más, ha részben én is teremtettem.

X: Megvenni sem győzöm a fontos dolgokat, megnézni a fontos filmeket, játszani a fontos játékokat meg ilyeneket. Nincs nekem kapacitásom alkotgatni.

Z: Más az a világ, amihez te is hozzátettél. Mekkora lehetőség ez… 

kémia köztem

X: Tök jó az új nyugtatóm vagy szorongásoldóm vagy mi. Sokat javult a hangulatom. Ugye?

Y: Te érzed, a te hangulatod. 

X: Persze, csak remélem látszik is, milyen jól vagyok. 

Y: Milyen jól vagy? Nekem olyan, mint eddig, talán egy kicsit lassúbb meg tompább. 

X: Nem is. Sokkal jobban érzem magam. 

Z: És csinálsz valamit másként a gyógyszer szedésén túl? Változtattál valamin, vannak új szokásaid? Esetleg abbahagytál dolgokat? Átgondoltad a dolgaidat?

X: Nem, dehogy, a kémia számít. Az meg az agyban zajlik. Azok az érzelmek, tudod. Azt meg így rendbe raktam.

Y: Azért az érzelem, hangulat nem csak kémia. Az sem mindegy mit csinálsz, hogyan gondolkodsz a helyzetedről, hogy állsz hozzá a dolgaidhoz. 

X: Minden fejben dől el, vegyileg. 

Y: Én szeretem azt hinni, hogy én hatok a világra meg a saját hangulatomra, jóllétemre is. Sőt, ezt tapasztalom.

X: Mert nincs jó gyógyszered. 

Z: Mert nem a gyógyszerem vagyok, sőt ha úgy adódik gyógyszerrel is én döntök. Az én dolgom vezetni az életemet, nem gyógyszereké. 

X: Ez azért kicsit nagyképű. 

Z: Csak így lehet. Mégiscsak az én életem.

kedveljen mindenki

 X: Szerencsére mindenkivel jóban vagyok. Sőt, mindenki a barátom.

Y: Ez szinte hihetetlen, hogy tudod ezt elérni? Merthogy nekem nem sikerül.

X: Ha érzem, hogy valaki nem kedvel eléggé, ahhoz különösen kedves vagyok. Így aztán biztosan  megkedvel.

Y: Ja, hogy elkezdesz hízelegni annak, aki nem rajong érted? De miért?

X: Nehogy azt higgye, hogy undok, unalmas vagy barátságtalan vagyok. 

Y: De hát nem vagy az!

X: De azt hiheti, és akkor úgy is érzem magam. Ha kedveskedek neki, észreveszi, hogy kedves vagyok. Mert hát az vagyok.

Y: Persze hogy az vagy. A nélkül is, hogy hangsúlyoznád. Ráadásul így mesterkét lesz az egész, meg olyan gyáva is, mintha félnél valami feltételezett rossz véleménytől. 

X: Mert félek is. Ez nem statisztika meg szavazás, nem elég, ha a döntő többség kedvel.

Y: Miért nem? Miért a kisebbségnek hiszel? Mi miért nem számítunk, akik kedvelünk?

X: Hát, számíttok ti is, persze, csak…

Z: Ilyenkor csak azt látod, akit meg kell győznöd? Teljesítendő feladat, hogy ugyanannak érezhesd magad, kedvesnek?

X: Valami ilyesmi. 

Z: Fura, és talán szomorú is, hogy lényegében te sem számítasz, meg a másik sem, sőt a többiek sem, csak a mindenkivel jóban levés. Eltűnnek az emberek, te is. Csak valami megfoghatatlan hangulat marad, feladatként. 

X: Így nézve talán tényleg szomorú.

elfogadás

X: Fontos hogy elfogadjanak, hiszen egyébként észre sem vesznek. Ha meg nem vesznek észre nem is vagyok.

Y: Én nem csak azt veszem észre, akit elfogadok, sőt egy csomó emberrel nem vagyok jóban, de azért észre veszem őket. Kifejezetten idegesítenek. 

X: De én nem idegesíteni akarok másokat, jóban akarok lenni mindenkivel, amennyire lehet. Jó dolog jusson eszükbe rólam, jól érezzék magukat velem. 

Y: Persze, ez a legjobb, meg a legkényelmesebb is. Csak akkor nem te jutsz eszükbe, mindössze a saját jó érzésük, meg hogy nincs veled gond. Nem téged vesznek észre, csak azt, hogy kellemes meg kényelmes vagy nekik. 

X: Még mindig jobb, mintha azt úgy éreznék, hogy kellemetlen vagyok nekik. 

Z: Nem szerencsés sem az állandó megfelelés, sem az állandó ellentmondás. Mikor minek van helye. Magunkban is van, amit el kell fogadnunk, van amit viszont nem szabad. 

Y: Ez nagy okosság volt. A lényeg, hogy nem tragédia, ha nem fogadnak el, ha te ezt el tudod fogadni, akkor tudod kezelni. Úgysem felelhetsz meg mindig mindenkinek.

X: De törekedni lehet rá, mégiscsak közösségben élünk. És attól, megértem, még kezelni nem tudom, ugyanúgy rosszul esik ha nem fogadnak el.

Z: Milyen paradox, hogy nem fogadod el, hogy nem kell mindenkinek elfogadni téged, pedig most épp ez Y elvárása. Lehet, hogy elfogad így is?

X: Ez fárasztó volt. De értem. Attól, hogy nem értek velük egyet vagy nem értenek velem egyet, még elfogadhatnak. Éppen ilyennek. 

Y: Na ez az. 

vallásszabadság – a vallás szabadsága

Vallásszabadság van, meg gondolat-, lelkiismeret- és mindenféle szabadságokhoz jogunk van. Így aztán vallásunkat vagy más meggyőződésünket szabadon lehet kinyilvánítani vagy kinyilvánítását mellőzni. Persze szabadságunk gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére és hasonlókra. Tulajdonképpen egyszerűnek hangzik, választhatunk egy kollekcióból vagy akár bővíthetjük is a kínálatot. Fogyasztói társadalom, kereslet-kínálat, szükség esetén innováció. Majd a piac kialakítja, meg olykor más tényezők is beleszólnak. De mennyi szabadság van a vallásban?

A vallás keresés, általában Isten keresése (aktuálisan tételezzük Isten létét). Keresni ott lehet, ahol van tér, rejtekhelyek, fura dolgok, utak, árulkodó jelek, bevált- és/vagy kidolgozandó módszerek… A keresés feltételez alkalmasságot, lehetőséget, szabadságot – képesek vagyunk megsejteni, kutatni Istent. Dolgozunk rajta, időt, energiát fektetünk a keresésbe. Általában nem csak Isten személye motivál, legalább ennyire keresünk válaszokat kérdéseinkre, remélve hogy a válaszok és Istennél megvannak.

A vallás találás, Isten megtalálása, vagy Isten által az ember megtalálása. Hiszen általában Isten szintén minket keres. Lehet ez konvencionális, mikor a szent helyeken talál(juk), de olykor egészen formabontó. Meglepő helyzetekben találhatjuk meg és találhat ránk, Isten elég kreatív.

A vallás magánügy, kétszemélyes és elég intim kapcsolat. Fura lenne kiteregetni. Közben közügy is, a megvallástól, felvállalástól lesz vallássá. Otthon, négy fal között is művelhető, de nem szorítandó be ide, ahogy egyéb lényeges viszonyulásaink sem. Megmutatható és adott esetben megmutatandó, hisz meghatároz minket. 

A vallás szabad, amennyiben mi szabadok vagyunk és Isten is szabad. A szabadságunk mértéke és formája meghatározó, hiszen nem anarchiáról és káoszról van szó, ahogy rigid rendről és formalizált cselekedetekről/gondolatokról sem. A pavlovi reflexek és kiszámíthatatlan ötletszerűség között széles spektrumon jelenik meg a hit, számos irányzatban, felekezetben sőt vallásban. Jelentős túlkínálat van, nehéz megtalálni a mienket, de mégiscsak kell egy saját. Ami jó esetben sokakkal közös.

A közösség, közös vallás azért is jó, hogy legyen némi kontrollunk. Ne egy összegányolt hiedelemrendszert barkácsoljunk magunknak, ami ingatag és csak halvány ötleteken, alkalmi érzéseken alapul. Fontos kérdéseink vannak, jó ha a válaszok valami rendszert alkotnak, már sokak által megrágott és átgondolt válaszokat kapunk. Esetleg megvitathatjuk hiteles emberekkel véleményünket vagy kikérhetjük az övékét – a másokkal való kommunikáció különösen olyan dilemmák és feszültségek esetében jön jól, ha aktuálisan komolyan érint minket egy kérdés, túl az intellektuális fejtegetéseken.

Szabad hát mások véleményét megismerni és a sajátunkat megismertetni. Szabad érvelni és vitatkozni is, kötődni saját álláspontunkhoz. Nem szerencsés bemerevedni, hiszen mégiscsak a megismerés a célunk, fejlődni magunk, egymás, a világ és Isten megismerésében, ami szerencsésen egységes rendszerré áll össze, világnézetté, vallássá. És persze szabad nem érvelni és nem vitatkozni is, szükségtelen állandóan magyarázkodnunk. Az elfogadás és tisztelet viszont üdvözlendő, ez minden párbeszéd, minden találkozás és megismerés alapja. Egymás, magunk és Isten vonatkozásában is. Gyakorolhatjuk, ahogy Isten is gyakorolja, ez is szabadságunk.

alkotás és azon túl

Élmény valamit létrehozni. Mindig egy csoda, a teremtés kicsiben. Akár igen kicsiben, hiszen ide tartozik egy kenyér megvajazása, egy cipő bekötése, egy fa elültetése. Ritkán tudatosítjuk hogy alapanyagokból bár de teremtettünk egy vajas kenyeret, megalkottunk egy addig nem létező csomót vagy életlehetőséget biztosítottunk egy fának olyan helyen, ahol addig az nem volt. Aztán a kenyeret megesszük, a csomót kikötjük, talán ezért sem tulajdonítunk nagy jelentőséget ezen alkotásoknak.

A fa már érdekesebb eset, nem ideiglenes jellegű. Szembesít a teremtés felelősségével, hiszen gondoskodni is kell róla, amíg nem tud magáról. Elsősorban öntözni. Számos fát, bokrot láthatunk, melyek megjelentek és örömünkre szolgáltak. Megvan az ültetés öröme, csodálatos lesz ha majd ennyivel zöldebb lesz a világ. Csak hát gyakran nem lesz, elszáradnak. Van amit nem elég megcsinálni, valameddig gondozni is kell. Ilyen minden élőlény, de számos eszközünk is karbantartást igényel, törődni kell vele. 

Kapcsolataink is igényelnek törődést. Általában kevés egy találkozás, egyszeri közös időtöltés, habár ezzel lényegében kialakul a kapcsolat. És ha ennyi volt a célunk, ez elég is. De lehet, hogy élő kapcsolatot szeretnénk, nem olyat mint a vajas kenyér, hogy megvan, ízletes és elfogyasztottuk, kész; vagy a masni a cipőfűzőn, ami funkcionál ameddig kell, aztán kibontjuk és ennyi volt. Ezek is teljesítmények, alkotások, örömök, és gyakran elég is.

Egy élő kapcsolat többet kínál és többet is követel. Fenntartást, törődést, figyelmet. Magunkból, időnkből, erőforrásainkból kell adnunk és mindig van rizikó, hogyan alakul. A kapcsolatok igen érzékeny teremtések, és mi is érzékenyek vagyunk kapcsolatainkra, nagyban meghatározzák hangulatunkat, világlátásunkat, hozzáállásunkat. Egy kapcsolat többé válik, mint örömé és élménnyé, amit létrejötte után érzünk – értékké válik, olykor igen becses kinccsé. A kis herceg óta közismert, hogy nagyrészt az idő, amit a rózsánkra (fánkra, kapcsolatunkra, stb.) vesztegetünk, az teszi fontossá a számunkra. Mérlegelendő, hogy mennyire akarjuk ezt a fontosságot és vállaljuk-e ennek az árát, felelősségét és kockázatait...

süllyedés

Mindig van lejjebb, ezt tudjuk. És ha hagyjuk. Amit magára hagyunk, amivel nem foglalkozunk az pusztul, így működik a világ. A környezetünkben alapvető a lebomlás, elporladás, tönkremenetel, hasonlók. A szervetlen világ is erre tart, a szerves pedig még látványosabban. Kevés dolog tűnik valamennyire időállónak, ráadásul azok jelentős része szemét. 

Igaz ez a társadalmakra is, szintén a legalacsonyabb energiaállapot felé haladnak, láttuk nagy civilizációk pusztulásánál. Amint abbamarad a fejlődés a leépülés elkezdődik, ha nem fektetünk be – tudományba, kultúrába, vallásba, intézményekbe, közösségekbe, társadalmi értékekbe – máris jön a visszasorvadás. Valamilyen alapszintre és olykor emberi világunk alkotóelemei saját maguk paródiájává vagy kísértetévé válnak, esetleg eltűnnek. Ráadásul ördögi kör indul, a pusztulásban gyengül a motiváció meg jövőkép, így még kevesebb energiát fektetünk be és már nem is hisszük, hogy érdemes. 

Maga az egyén is csak azt tudja megőrizni, amire vigyáz, amit használ. Ha egy végtagunkat valamiért nem használjuk egy ideig, rohamosan romlik. Memóriánk is kopik, a valaha stabilan tudott dolgainkra alig emlékszünk, ritkán használt készségeink is gyorsan hanyatlanak. Viszonylag hamar lelassul a fejlődésünk majd öregedni kezdünk, nehezebbé válik az épülés, később a szinten tartás is. Ha jól gazdálkodunk legalább lesz honnan leépülni, amit komoly munkával azért nagyban lassíthatunk. 

Hát ennyit az optimista hozzáállásról. 

A társadalom és az egyén között ott vannak emberi kapcsolataink, a pár-, baráti-, rokoni-, ismeretségi-, érdek- vagy egyéb kapcsolatok. Egy megszakadt kapcsolat, ha annak idején jól alakult ki és korrekten maradt abba, általában könnyen folytatható. Nehézségeink inkább a folyamatban levő viszonyainkkal akadnak. Hiszen alkalmilag tudunk viselkedni, odafigyelni, fegyelmezni magunkat – folyamatos kapcsolatainkban nem biztos, hogy ez megy.  Sokkal inkább magunkat adjuk és a másik is, így aztán olykor csalódást okozunk magunknak és a másiknak. A kapcsolatok is hajlamosak ellaposodni, kiürülni, rosszabb esetben károssá sőt rombolóvá válni. A  kiszolgáltatottság-hatalom, irigység-fennhéjázás, csodálat-lenézés, félelem-agresszió és hasonló viszonyok igencsak megkeserítik mindkét oldal életét, torzítanak a kapcsolaton. 

Talán mégis a kapcsolataink azok, amikkel tudunk mit kezdeni. Erre van hatásunk és ez hat ránk leginkább. Meghatározza egyéni állapotunkat, hangulatunkat, energiáinkat, jövőképünket. Ha jól vagyunk a többiekkel, jobban érezzük magunkat. Meghatározza társadalmi viszonyainkat is, ha számíthatunk egymásra, odafigyelnek ránk és mi viszont, akkor máris egy biztonságosabb és kiegyensúlyozottabb világban vagyunk, kevésbé kell bizonytalankodnunk és bizonyítanunk. 

Persze a kapcsolataink nem javulnak maguktól, minden félnek van teendője. Észrevenni, elfogadni, valamennyire megérteni sőt tisztelni egymást, ez feladat, nem is a legkönnyebb. Ellenállni sok kísértésnek, mint a méricskélés, verseny, mindenáron érvényesülés, irreális szintű konfliktus-kerülés, önérzet abszolutizálása vagy tagadása, békesség erőltetése, elismerés kiharcolása és számos hasonló. Jó felismerni, hol csúsznak félre kapcsolataink – és persze melyik hol –, mi használ és mi árt a rendezésnek, mit érdemes megtenni és mit elkerülni. 

Általában egy rossz viszony mindkét félnek kellemetlen, erőfeszítéseket kell tennünk a feszültség kezeléséhez és megmagyarázásához. Ezért többnyire kölcsönösen érdekeltek vagyunk a rendezésben, megoldásban. Hiszen egy rendezett kapcsolat már nem viszi az energiát, hanem hozza, de mindenképpen kezelhetőbb, kényelmesebb, élhetőbb. Érdemes hát felemelni a kapcsolatot onnan, ahová süllyedt. Ez által mi is emelkedünk, és kicsit mindannyian is.

motiváció

Számos esetben kérnek motivációs levelet, álláspályázathoz, iskolai felvételihez, valamilyen szolgáltatáshoz/ellátáshoz stb. Ilyenkor illik megindokolni, hogy miért és mennyire akarjuk azt a valamit, ráadásul nagyon elszántak vagyunk ám. 

Egy iskolai felvételinél, főleg ha valami fizetősre jelentkeztünk, fura hogy egyáltalán felmerül. Hiszen erre szánjuk az időnket, pénzünket, mi bizonyíték kell még a motivációnkra? Ha megkérdezik, hogy miért is vegyenek fel, akkor érvelnünk kell, el kell adjuk magunkat. Túljelentkezésnél persze kell valami szűrő, de félő, hogy a helyzet célja inkább a kiszolgáltatottság éreztetése, kiválasztottság-tudat erősítése és a további hála magalapozása. Ezzel a későbbi kritikák élét is lehet tompítani, hiszen nem kritizáljuk azt, aki ennyire jó volt hozzánk.

Hasonló lehet az állás-interjúknál is a cél. Munkavállalóként arról faggatnak, elég alkalmasak vagyunk-e – miután megkapták az önéletrajzot, végzettségek igazolását, egyebeket –, zavar-e, ha jóval többet kell dolgozni csak úgy, ha a minimálbéren túl semmi mást nem kapunk, ha miénk a segédmunka is meg minden, ha bármikor és bármit ellenőrizhetnek stb. Mindezeknek bele kell férniük a motivációnkba, fel sem merül, hogy a munkáltató motiváljon. Noha mégiscsak a munkavállaló állítja elő az értéket, terméket, akármi is legyen a kimenet. Logikusabbnak tűnne „megvásárolni” az elköteleződését, mondjuk tisztelettel, elismeréssel, megbecsüléssel, támogatással, egyebekkel – nem pedig természetesként elvárni. Mégiscsak a jó állapotú munkavállaló tud jó dolgokat prezentálni, míg az elfáradt, kiégett, elkeseredett, megfélemlített stb. munkatársaktól vegetatív szintű kimenet várható. 

Ezt is a kereslet-kínálat arány teszi lehetővé, ha sok a jelentkező, választani kell. Persze. Viszont sokkal inkább szemlélet, hozzáállás kérdése. Pedig tudható, így legfeljebb „kényszer-munkásaink” lesznek, akik csak kiszolgáltatottságuk miatt dolgoznak, csak úgy-ahogy és csak addig. Bízhatunk a tanult tehetetlenségben meg a félelemben, hogy nincs hová menniük és mégiscsak maradnak, de ez azért közel áll a rabszolgatartáshoz. Noha elvileg nem így tekintünk magunkra.

Az elköteleződés általában nem egy elvont eszmének vagy ügynek – ezt általában más formában vagy máshol is lehet képviselni –, sokkal inkább a jó kollektívának,  a megbecsülésnek vagy a munka értelmes voltának. Ugyanígy a hűség, lojalitás, szolidaritás is akkor alakul ki, ha a munkáltató szintén hűséges, lojális, szolidáris a munkavállalóival. Különben egyszerűen nem érdemli meg.

A motiváció normálisan közös. A munkáltató (vagy iskola stb.) elkötelezett a munkavállalói (diákjai stb.) és a feladat iránt, a munkavállaló pedig a feladat és a munkáltató felé. Partnerek, hiszen ki vannak egymásnak szolgáltatva, és ezzel a kiszolgáltatottsággal egyik fél sem él vissza. Kifejezetten segíti az összhangot egy jó ügy, feladat, küldetés, amivel mindkét fél tud azonosulni – mondjuk ez általában megvan. És néha a többi is. 

fáradtság és rutin

Új helyzet, mondjuk egy új munkahely nagyon fárasztó. Általában stresszesnek mondjuk és igen fáradtak vagyunk a nap végére. De persze ez minden olyan szituáció sajátja, ami idegen számunka.

Új helyzetben hirtelen sok információt kell befogadnunk, döntést kell hoznunk. Hétköznap rutinból hozunk döntéseket, minimális mérlegeléssel, ami kevéssé megterhelő. Ha sok ismeretlen tényező számításba vételével kell valahogy viselkednünk, reagálnunk, az erősen próbára tesz. Mik legyenek a prioritások, a feladatra vagy a nagy hangú kollégára figyeljünk, kérdezzünk vagy ne legyünk útban, úgy csináljuk, ahogy logikus vagy ahogy a többiek, az javít a megítélésünkön ha kedvesen és értelmesen mosolygunk vagy ha komolynak és hozzáértőnek látnak...

Nehéz megfelelni, amíg nem világosak az elvárások, amiben benne van a feladat, a főnök, a kollégák elvárásai, mivel ezek nem feltétlenül ugyanazok. Meg vannak saját elvárásaink is magunkkal, jeleznünk kell hogy mit és meddig vagyunk hajlandóak, nekünk is lehetnek elvárásaink másokkal, jó ezt is kifejezni. 

Ez sok tudatos döntést jelent, állandó mérlegelést, egyszerre koncentrált és kiterjedt figyelmet. Huzamosabb időn át az ilyen felfokozott állapot nem természetes, nem vagyunk szokva hozzá, talán nem is lehet megszokni. Természetes, ha elfáradunk, kifáradunk, nagyon, akár kimerülésig. 

Segíth, ha barátságos és hamar áttekinthető az új helyzet, csökkenhet a fenyegetettség érzésünk. Sajnos ez nem mindig adatik meg. Másik nagy segítség, hogy mindenképp kialakul egy rutin, jól-rosszul de úgyis kezeljük az adódó helyzeteket, embereket, feladatokat, egyre jobban átlátjuk a működéseket. Ez viszonylag hamar megtörténik, alkalmazkodunk, és ha nincsenek egyéb konfliktusaink a munkahelyen, úgy akár napok alatt egész jól érezhetjük magunkat. Az összeütközések, feszültségek nagyban ronthatják a beilleszkedésünket, de ezek később is megjelenhetnek és nem feltétlenül függenek össze a helyzet újságával. 

Általában kialakítunk egy használható hozzáállást, megnyugszanak a kedélyek, később korrigálhatjuk az első időben szerencsétlenül sikerül megoldásainkat. Segít, ha korai döntéseinket el tudjuk engedni, csak akkor korrigálunk, magyarázkodunk, tisztázunk ha tényleg kell, az apróságok gyakran hamar jelentéktelenné válnak. Többnyire nem gond, ha nem volt tökéletes az indulás.

Talán legjobb jele, hogy kezdjük uralni a helyzetet, ha nem vagyunk már annyira fáradtak, mással is tudunk foglalkozni. Agyunkat most már a szokott módon, helyzetkezelő (szub)rutinokkal használhatjuk. Végülis ezt tudja a legjobban. Eddig kell kibírni.

rugalmas

Ha el akarunk érni valamit, rendesen bele kell állni. Ha van egy víziónk, azt követni kell és megvalósítani bármi áron. Mindent félre téve csak a célunkra koncentráljunk, így lehetünk sikeresek. A lehetőségeket nekünk kell megteremteni. Kétség kívül ezek motiváló, akár igaz kijelentések, és bőven lehetne sorolni még.

Ami nem megy, azt ne erőltessük. Ha nem vonzottam be, akkor nem az enyém, más felé kell keresni. Legyünk nyitottak minden újra, nem tudhatjuk mi jön majd be. Elő van készítve, csak még nem vettük észre. Bizonnyal ez is helyes hozzáállás, nagy a világ, sok minden belefér és meg is történhet. 

Gyakorlati kérdésként általában úgy jelenik meg, hogy elkezdünk valamit, és azt meddig érdemes folytatni? Kitartsunk-e a végsőkig, esetleg még az után is, vagy komoly nehézségeknél hagyjuk abba, esetleg már komolytalanoknál is? Hol lehet az a határ, amikor már értelmetlen folytatni és hol az, amikor még értelmetlen feladni? Belátható, hogy a túl korán és túl későn abbahagyás egyaránt kárt okoz. Leginkább a kicsinyhitűség és az elvakultság megnyilvánulása lehet ez, ami lehet alkalmi vagy állandó személyiség-jellemzőnk. Ilyenek vagyunk, így szoktuk elrontani.

Az optimális, amikor addig tartunk ki, amíg kell, ezzel nincs probléma és biztosan erre is létezik számos példa, különben minden téren elrontanánk. A feladás vagy befeszülés inkább egyes sajátos területeken fordulhat elő, vagy akár egyik területen ez, másikon az jellemző ránk. Ha az önbizalmunkkal függ össze, az sem minden téren egyforma, van ahol biztonságban érezzük magunkat és van ahol kevésbé (esetleg túlzottan). Addig tartunk ki, amíg érezzük: meg lesz ez. Esetleg kicsit kényszeresebb formában: meg kell lennie. Amíg van remény, vagy amíg annyira akarjuk, hogy ki is kényszerítjük a világból. A reménykedés vagy kényszerítés foka pedig nagyban függ az általános és aktuális állapotunktól, helyzetünktől, tapasztalatainktól, stb. 

Ha pedig nem jött be tipikus kérdés: mi lett volna ha tovább kitartok vagy nem pazarolok ennyi energiát rá? Van, amikor ez egyszerűen tudható, máskor puszta találgatás – de a legnagyobb veszélye a kérdésnek, hogy beleragadunk. A tanulságokat érdemes levonni, legalább a tapasztalatunkkal legyünk gazdagabbak, de tovább kell lépnünk. Mentve, ami menthető a többi dolgunk után nézni, mert biztosan van dolgunk.

Mindez igaz egy ötletre, amiből meg szeretnénk élni. Vagy egy hobbira, amivel érvényesülni is szeretnénk. Esetleg olyan szórakozásra, amibe be kell fektetni – nem feltétlenül anyagilag. Lehet valamilyen tanulás is. Közösségi tevékenység, mozgalmi, (nem kizárólag párt-)politikai, kulturális aktivitás, művészi megnyilvánulás. Számtalan dolog elképzelhető, amibe sokat kell betennünk és nincs garancia a kivételre. Valamint ide tartozhatnak kapcsolataink is, minden dilemmáikkal. 

Kapcsolatainkban a kitartás és az elengedés talán még több érzelemmel – és ez által feszültséggel – jár, a párkapcsolatunkban pedig különösen mélyen benne vagyunk. Kiemelten meghatározza önértékelésünket, biztonságérzetünket, jövőképünket, értékrendünket, stb. Ha gond van, a mérlegelésnél nem csak a tények kerülnek elő, hanem emlékek, remények, összetartás, öröm, intimitás, felelősségtudat, kiszolgáltatottság, önérzet, hála, sértettség… – és a sor még nagyon hosszan folytatható. Tulajdonképpen csodálatos, hogy a párkapcsolatok így, tökéletlen emberek között egész jól működhetnek és többnyire sikerül elfogadhatóan rendezni a konfliktusokat. 

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy túlnyomóan rugalmasak vagyunk, nem végletesen működünk. Rendszerint kitartunk legalább addig, ameddig már érdemes és mégsem visszük túlzásba, nem minden áron. Talán ennyi ennek a művészetnek lényege: nem idő előtt befejezni de nem is túl sokáig elhúzni. 

érdekes és érdektelen

Érdekes az érdekes szó. Jelent izgalmasat és furcsát is, mérsékelten használható akár pozitív akár negatív értelemben. A hozzá kapcsolódó szavakkal viszont még érdekesebb. 

Elvileg az érdekből ered. Az érdek meg központi fogalom az életünkben, ez mozgat minket. Ha valami az érdekünkben áll, érdekünket szolgálja, az jó, azt érdemes (most az érdembe nem megyünk bele), azzal jól járunk. Az érdekünk pedig több, mint az érdeklődésünk, kíváncsiságunk – ez vezet a sikerhez vagy boldoguláshoz. Amit érdekből teszünk nem feltétlenül tetszik nekünk, esetleg nem is értünk vele egyet. Gyakran indoklásként használjuk erkölcsileg labilis döntéseink igazolására. Hiszen nem várható el, hogy érdekeink ellen tegyünk. 

Ellentéte praktikusan az érdektelenség lehetne, de hát az mást jelent. Az érdektelenség az unalmas, ami nem érdekel, nem pedig az érdekeink ellen való. Az érdektelenség rosszabb, nem érdekeink-, hanem érdeklődésünk hiányáról szól. Amikor nem számít, mindegy. Ez már az entrópiával rokon, a hőhalál, a dinamika elvesztése. Az érdekeink továbbra is megvannak, csak már nem foglalkozunk velük – és magunkkal sem. Az érdektelenség rólunk szól, a mi állapotunk, a helyzetünkkel általában összefüggésben, de nem feltétlenül. Gyakran elfáradunk, belefáradunk, kilátástalannak látjuk. Elfogyott az energiánk, esélytelennek találjuk, tulajdonképpen elegünk van. 

Az érdektelenségnek megvan a nyugalma, ez azonban passzív és halálos nyugalom. A megnyugvás jó esetben egyfajta elégedettséggel jár együtt, megpihenéssel, erőgyűjtéssel, a tovább haladás ígéretével vagy magával a haladással is – amikor már megy. A megnyugvás teret enged az érdeklődésnek, a figyelemnek, továbbra is jelen van. Az érdektelenségből ez a jelenlét hiányzik, mert távolságtartás és kivonulás akár a világból, akár magunkból. Ha már nem vagyunk jelen, akkor nem vagyunk a világ vagy magunk része, semmi nem hat ránk és mi sem hatunk semmire. Közben azért érezzük a hiányt, a megfosztottságot, hogy az az igazi, amikor van hatalmunk hatni, van receptorunk a hatások észlelésére, amikor létezünk. Szeretnénk jelen lenni, csak nem megy.

Lehet-e segíteni annak, aki nincs itt? Vissza tudjuk-e hozni magunkat a jelenlétbe? Milyen folyamat során alakult ki ez az állapot, hogy lettünk ilyenné – és vissza lehet-e fordítani vagy más irányt adni? Megéri-e a munkát, kockázatot? Ezekre azért egy megfontolt és stabil igen a válasz. És az igenlést követően kialakulnak a feladataink, teendőink egy jobb folytatás felé. 

Érdekünk, hogy érdekesnek lássuk a világot és magunkat is. Nem csak magunk miatt, nem meggyőznünk kell magunkat erről, hanem felismernünk, hogy tényleg érdekes. 

határozatlanul

Olyan határozatlan vagyok, vagy mégsem? Klasszikus és frappáns.

A határozatlanság nem bizonytalanság, bár hasonlíthatnak. Az életszerű ha együtt járnak, hisz a bizonytalanság természetes megnyilvánulása lehet a határozatlanság. Viszont sokszor nem így van, sőt a bizonytalanság megjelenhet határozottságként. Hiszen a határozottság megnyilvánulás, viszonyulás, míg a bizonytalanság belső állapotunk.

A bizonytalanság kellemetlen, így szégyelljük, hát úgy teszünk, mintha nem lennénk bizonytalanok. Ilyenkor jóval határozottabbnak mutatkozunk, mint ami indokolt volna. Nehéz azt mondani, hogy nem tudom, nem értem, fogalmam sincs. Pedig természetes állapot, hogy nem tudunk, nem értünk valamit vagy épp fogalmunk sincs valamivel kapcsolatban. Sok munka van abban, míg biztosan tudunk vagy értünk valamit – ha egyáltalán elérhető ez az állapot –, mi által kijelentő módban nyilatkozhatunk valamiről. 

Ehhez képest rengeteg kijelentéssel találkozunk. A politikában kijelentések hangzanak el, igen ritka a feltételes mód, még igen összetett és sok tényezős kérdésekben is. De hétköznapokban szintén könnyen lehangzanak határozott vélemények, szinte bármiről. A nagy témákról mindenki kialakította a szemléletét, mint a járványhelyzet, az ország érdekei, de a szomszéd kertje vagy az utcán látott gyerek nevelési hiányosságai is egyszerűen megoldhatónak tűnnek. Tudjuk mit kéne, hogyan. Kicsit sem zavar, hogy igen keveset tudunk a háttérről, felszínesek és hiányosak az információink, számos tényező eszünkbe sem jutott. Ha mégis szembesülnénk ezzel, elbizonytalanodnánk korábbi véleményünkben. 

Korlátozottságunk azonban ritkán csökkenti határozottságunkat. Erről árulkodnak a Facebook kommentek, társasági megnyilvánulások. Ha felhívják figyelmünket hiányosságainkra, általában a határozottság csak fokozódik, keresünk gyorsan érveket, visszaszólunk, személyeskedünk. Igen ritka, hogy valakinek megváltozzon az álláspontja, még akkor is ha az csak hirtelen alakult ki és nem is lenne komoly jelentősége. Ha már elhangzott, ragaszkodunk hozzá, szinte bármi áron.

Ezzel a határozottságunkkal meg is szűnik bizonytalanság érzetünk, simán elfogadunk alternatív tényeket is, ha illeszkednek. Ráadásul emeljük a tétet, egyre fokozódik a jelentőség. A kapcsolati meg egyéb konfliktusoknál is gyakori ez, a bolhából elefánt. Mert csak a határozottság számít, megerősít, egyszerre győzködjük magunkat és a másikat. Aki gyakran ugyanígy tesz, ilyenkor a nézeteltérés akármennyire lefajulhat. Ha meg nem így tenne, akkor győztesnek érezzük magunkat, és ez igazolja az eddigieket, azt is, amire nem egyébként lennénk büszkék. 

Baj lenne ezek szerint a határozottsággal? Természetesen megvan a helye és szerepe, ezt határozottan kijelenthetjük, számos esetben szükséges, elsősorban vészhelyzetekben. Döntéseinkben is jó, ha határozottak vagyunk, általában a kevésbé optimális döntés jobb, mintha nem döntünk, amikor kellene. A mindennapi helyzetekben viszont ritkán szükséges, kapcsolatainkban pedig káros lehet a túlzott határozottság – hatalmi és uralmi eszköznek tűnhet a másik szemében. 

Vagyis ha nincs tétje és nem kell nagyon bizonyítanunk valaki előtt, merjünk határozatlanok lenni. Így könnyebb találkozni egymással.

a rend lelke

Egy lelketlen rend hozhat-e lelket, tehet-e hozzá minőségileg a rendetlenséghez és ez elég-e? 

Lényeges leszögezni, hogy szeretjük a rendet, az értelmet, az „értelem akarása” jól ismert kifejezés. Más megfogalmazásban „ösztönösen ki vagyunk éhezve az autentikus jelentésre és a rendre”. Értelmes rendet akarunk tehát, amit tudunk kezelni, amihez tudunk viszonyulni, ezt keressük mindenben, a rendetlenségben is. Szóval kell a rend.

De egyáltalán honnan jön? Bár a rendről igen kiváló értekezések születtek, most az eredet érdekes, mi adja a rend lelkét, milyen a rendünk?

Van, hogy eleve „tudjuk” a rendet és azt látjuk bele a világba. Mivel tudjuk mi van, ezt is tapasztaljuk meg, visszaigazolva látjuk magunkat és még jobban tudjuk. Így erősödhetnek a sztereotípiák, betonozódhat be világnézetünk, hozzáállásunk. A mindenki anyagias, a világ gonosz, az erős marad életben stb. segítenek negatívan látni – de ha csak a jót vesszük észre, az meg azt erősítheti, hogy csak jó van. Ez által abszolút érthető és kezelhető értelme van az egésznek. 

Következő fokozat, ha meglátásunkat rá is erőltetjük a világra. Ha tudjuk befolyásolni, sőt olyanná tudjuk és akarjuk alakítani, akár őszintén vagy számításból. Itt már teszünk is azért, hogy visszaigazoljuk magunkat. Ha megsértünk valakit és csúnyán néz ránk visszaigazolja, hogy így viszonyulnak hozzánk. Provokálunk, hogy elmondhassuk, igazunk lett. Akár társasalmi, politikai szintig elmehet, hogy a másik reakcióját úgy kezeljük, mintha magától, előzmény nélkül történne, így okot adva minősítésére és negatív hozzáállásunk igazolására. Pozitív provokáció is lehetséges, de ritkábban fordul elő, viszont abból meg optimista megerősítés születik.

Szerényebb és nyitottabb hozzáállás, ha nem megmondani akarjuk a rendet, hanem felismerni, felfedezni. Ha kérdezünk és nem elégszünk meg a legegyszerűbb válasszal – viszont azt is el tudjuk fogadni, ha (most, számunkra érthető módon stb.) nincs válasz. Ha nem mi mondjuk meg ki miért csinál valamit, hanem megkérdezzük, esetleg próbáljuk kitalálni és ellenőrizzük sejtésünket, végső esetben simán elfogadjuk, hogy ez van és nem gondoljuk túl. Sőt, akár többféle helyes választ is lehetségesnek tartunk. Itt a kíváncsiság a kiindulás és felemelő élmény, ha megoldás születik, felismerjük a rendet.

Mint annyi minden esetében, itt is van e két véglet, az egyik kényszeres, erőből történő, gyakran kicsinyes – ellentétben a szabad és felszabadult, nyitott és nagyvonalúval. Utóbbi a szimpatikusabb, de hát ha tényleg akarjuk az értelmet, a rendet akkor idegesít ha nincs meg – időnként folyamodunk a kevésbé szimpatikus megoldáshoz, mert még mindig jobb, mint a rendetlenség. A mi rendünk, tudjuk hogy hamis, de jobb híján megteszi. Jó esetben nem éljük nagyon bele magunkat, legalább mi nem vesszük komolyan. 

A cél mégis az, hogy minél inkább merjünk szembenézni az alkalmi rendetlenséggel, várjuk ki, míg a világ saját rendje felfedi magát (vagy nem) és kérdezzünk, vizsgálódjunk kíváncsian és rácsodálkozva. Minőségileg sokat jelent a válaszok szempontjából is.