Identitás

A „Ki vagyok én?” kérdésre számos válasz született már, melyek jelentős része teljesen releváns. A sok megoldás ellenére a kérdés mégis aktuális, talán kikerülhetetlen. Ettől még persze még a kérdés nem feltétlenül helyes… 

Ha vesszük magunkat, mint embert, az sem eléggé konkrét, szűk kategória. Testünk mindössze kisebbik fele emberi sejt, valamivel nagyobb rész az egyéb baktérium, gomba, egysejtű, ilyesmi. Namost akkor ezek a nem emberi sejtjeim hozzám tartoznak vagy nem? Ha így jól elvagyunk együtt, ráadásul csak így vagyunk el jól, akkor ők is én vagyok? Dehát ezek mégiscsak idegenek… 

A hormonjaink híresen meghatároznak, minimum hangulati szinten, de azért ennél markánsabban is beleszólhatnak dolgainkba. Ezek tőlünk részben függetlenül jönnek-mennek bennünk, pl. a szerotonin döntő többsége a bélrendszerben termelődik. Sőt a zsírszövetünkben is termelődnek lényeges hormonok. Ráadásul ezek összevissza átalakulnak, így aztán elég bonyolult, hogy mi minden hat ránk. Most akkor a zsírszövetem direkten hat rám? Ha lefogynék más is lennék?

Klasszikusan reakcióinkat az ingerek határozzák meg, melyek külső dolgok, ehhez jól jönnek az érzékszervek. És tényleg befolyásolnak, most nyáron a meleg elég érezhetően. Ugyanaz vagyok tehát hidegben és melegben? Vagy csendben és zajban? Fényben és sötétben? Próbálok ugyanaz lenni persze, de van az az ingermennyiség és -minőség, aminek hatására biztosan változom. Pedig ezek biztosan külső dolgok...

Lehet, a kapcsolataink vagyunk. Az lényeges, hogy ki vesz körül, másként érzem magam, másként viselkedek különböző társaságban. Egyes kapcsolataim akkor is meghatároznak, ha az illetők nincsenek jelen – beépültek a személyiségembe. Meghatároz, hogy kapcsolatban voltunk/vagyunk, egyértelműen alakítottak rajtam. Kivonható-e belőlem a hatásuk, a nélkül lennék-e én, vagy pont így vagyok magam?

És még sorolható lenne, mi minden rak össze vagy szed szét. Egyes felvetések egyszerűen megválaszolhatóak, mások inkább dilemmák. Azonosulhatok a történetemmel, vagy akár egyszerűen kimondhatom, hogy én én vagyok, és kész, mert így döntöttem. Bármit jelentsen. Jó időszakban nem is kell ezzel foglalkozni, egyszerűen megvagyunk.

Rosszabb időben érdemes lehet átgondolni, hogy mennyire minden vagyunk, és egy esemény, hangulat, tucatnyi baktérium stb. nem határoz meg önmagában. Esetleg érdemes számba venni melyik résszel lehet kezdeni valamit, hogy jobb legyen. Biológiámmal, hormonjaimmal, kapcsolataimmal, saját narrációmmal… Hiszen mindezek nem én vagyok, ha ezek döcögnek is, én azért nem azonosulok velük. Közben persze mindez vagyok, és még sok egyéb is, belefér hogy ez-az itt-ott döcög. Ez a világ nem a hibátlanságáról híres, talán én sem… 

Kapcsolatháló vagyok

A kapcsolatok látatlansága, láthatatlansága. Nagyjából kapcsolatok vagyunk. Kapcsolatok egymással, eszmékkel, tettekkel, eszközökkel.

Az vagyok, akivé a kapcsolataim tettek, akiket másoltam, akik visszajeleztek, korrigáltak, növeltek vagy csökkentettek. Életemben tartósan vagy átmenetileg megjelenő személyek, akár alkalmi találkozások. Formálták, formálják önértékelésem, önismeretem, mindazt amit magamról gondolok. Meg persze amit róluk, de most az számít, ahogy engem alakítottak. Példaképek vagy elrettentő példák, lelkesítők vagy kiábrándítók, építők vagy rombolók. 

Az eszmékkel, gondolatokkal való találkozásaim is alakítottak. Amiket másoktól szereztem be, vagy jelentős a könyvekből, filmekből, hírekből, podcastokból, akár óriáspalkátokról rám köszönő elképzelések. Amik elgondolkodtattak, amikkel egyetértettem vagy vitatkoztam, amik hitet vagy kétséget támasztottak, amikből tanultam vagy amiktől felejtettem. 

Az események is belém épültek. Amik történtek velem, de talán erősebben, amiket én tettem, amire hatásom volt. Amiből megtanultam a következmények jelentőségét, a szerencsét és balszerencsét, sikert és kudarcot, bátorságot és óvatosságot, egyenességet és színlelést. A tetteim a legkézzelfoghatóbbak, többnyire másoknak is láthatóak, ezekkel vagyok jelen, ezekkel hatok többé vagy kevésbé. Meg azzal, mikor nem cselekszek, de kéne. 

Eszközeim, tulajdonságaim, lehetőségeim is meghatároznak, egyáltalán mire vagyok képes. Fizikailag, szellemileg, érzelmileg. Meddig terjednek a határaim, mekkora a komfort zónám, miben érzem jól magam és mi kerülendő számomra. Szerencsétlen lenne erőltetni, ami másnak megy de nekem nem, viszont kár lenne belenyugodni és csak abban megmaradni, ami kényelmes. Képességeim, készségeim valamennyire változnak, van ami fölépül és van ami le. Szeretném úgy hinni, hogy mégiscsak fejlődök.

Mindezek önmagukban is hálózatok, kapcsolódások, szintek. És a szintek egymással is összefűződnek, összebogozódnak. Nem látszik egyben az egész rendszer, néhány szál vagy csomópont meghatározóbbá válik, más részek elhalványulnak és van ami aktuálisan teljesen jelentéktelen. Van ami felfénylik, más elsötétül és akadnak szakadások, kieső csomópontok is. Sérült és érzékeny rendszer, ami lehetőségeihez mérten javítgatja magát.

Mindannyian ösztönösen kezeljük a rendszerünket, hiszen átláthatatlan bonyolultságú. Mikor melyik réteg mely elemei dominálnak, és akkor azok mi vagyunk. Amikor más elemek, akkor azok. Az egész mi vagyunk, ha nem is egyszerre, mert nem lehet mindent bekapcsolni. A bennünk levő ellentétek miatt csak káosz lenne, zűrzavar. A kapcsolatrendszer egy részét használjuk aktuálisan, de érdemes tudatosítanunk, hogy a háttérben vannak még tartalékok.

szakma

Az jó, ha az embernek sok szakmája van, ért dolgokhoz. Meg jó tudni mihez mennyire ért, ne vállalja magát túl. Nomeg alul se, amiben kompetens, azt intézze.

Humán területen is van egy tudás, ami szükséges, amivel végezzük a munkánkat. A tanárnak illik ismerni a tananyagot, a rendőrnek a szabályokat, orvosnak a tüneteket és gyógymódokat. Minden szakmának megvannak az alapjai, ami nélkül nem lehet.

Ezen túl fontos, hogy annak érezzük magunkat, amik vagyunk. Hogy tudjunk úgy megjelenni, fellépni, képviselni magunkat és szakmánkat, ahogy adott helyzetben kell. Amikor „szolgálatba helyezzük magunkat” abból a szerepből nyilvánulunk meg. Azonosulunk a foglalkozásunkkal és mások is azzal azonosítanak. Mi vagyunk a … 

Minden hivatás számos dilemmával is jár. A tananyagnak lehetnek tisztázatlan és ellentmondásos részei, ahogy a szabályoknak, tüneteknek és gyógymódoknak is. Nem feltétlenül egyszerű és egyértelmű minden, változatos, hogy mikor mennyire érdemes ezt kifelé is megjeleníteni. Van, amikor célszerűbb határozottan fellépni és a kétségeinket magunkban vagy szakmai körben megvitatni. Máskor jobb a kívülállókkal együtt mérlegelni, eszmecserét folytatni. 

Vannak szakmai elvárások is. Egy bírónak a végén mégiscsak döntenie kell. Egy egészségügyis nem hagyhat ott egy sérültet, hiába nincs benne gyakorlata. Egy pincér nem oktathatja ki a vendéget, bármennyire is jól esne neki. Van ahol kötelező mosolyogni és van ahol tilos.

A helyzet szükségletén túl a személyiségünk is beleszól, hogyan állunk hozzá szakmai megjelenésünkhöz. Szükségesnél határozottabban lépünk fel vagy éppen túlzottan határozatlankodunk? Milyen mértékben vagyunk rugalmasak, mennyire hagyjuk magunkat befolyásolni? Túl sok vagy túl kevés teret engedünk másoknak a helyzetben? Csendesen vagy hangosan, autokratikusan vagy demokratikusan, irányítóan vagy együttműködően képviseljük szakmánkat?

Ott érezhetjük jól magunkat, ahol tudunk azonosulni a szakmához hozzá tartozó szerep elvárásaival. Ez legalább olyan fontos, mint az ismeret. Merthogy sok időt töltünk ebben a szerepünkben, akkor már, ha lehet, komfortosan.