Kezelés

Egy kis körben a hajléktalanságról beszélgettünk. Ki jobban otthon volt a témában, ki kevésbé. Persze mindenki találkozott már hajléktalannal és mindenkinek van valami képe, véleménye a problémáról. Kinek romantikusabb, kinek naivabb, kinek kiábrándultabb.

De tulajdonképpen majdnem bármi lehetett volna a téma. A szegénységtől a munka világán át a nagy világproblémákig (nem mintha ezek nem lennének azok) előkerülnek optimista és pesszimista, (túlzottan) leegyszerűsítő és (túlzottan) bonyolító hozzáállások, kategorikus vélemények és cizellált sokrétűségek. 

És mikor hogy végződnek ezek a beszélgetések. Jó esetben, megfelelő nyitottsággal hozzáállva úgy állunk fel, hogy tanultunk, tágult a látókörünk, kicsit jobban megértjük. Máskor csak megerősödünk kezdeti álláspontunkban és az a siker, hogy senki nem tudott meggyőzni minket semmiről. Megnyugtató, hogy igazunk volt, van, talán lesz is. 

Vannak megoldhatatlan problémák. Társadalmilag is, amik érintenek, meg saját életünkben is. Amik már megtörténtek, kialakultak, simán adottságok. Ez van, és ez nehéz, zavaró, akár fájdalmas. Általában nincs hirtelen csoda vagy varázslat. Ezzel együtt javítani lehet, könnyíteni, gyógyítani. Valamennyire. Attól, hogy nem tudjuk megoldani, nem biztos hogy hagyni kell, elengedni, nem foglalkozni vele. Mert lehet jobban intézni, kezelni. És ez nem mindegy. Társadalmilag sem, meg magunknak sem… 

ragyogás

De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak. Mal 3,20a

Érdekes összefüggés lehet az igazság, a félelem és a gyógyulás között. Sokféle képletet kitalálhatunk e három ismeretlen kapcsolatára, főleg hogy az igazság nem önmagában, hanem az igazság napjában jelenik meg. Bármit is jelentsen ez – azzal együtt hogy elég konkrétan hangzik és Malakiás bizonnyal konkrétan is gondolta. 

A szövegből úgy tűnik az igazság (napja) hoz gyógyulást, aminek megvan a helye, merthogy akad némi nyomorúság eme árnyákvilágban. Azért is találó az árnyékvilág, mert itt nem az igazság (szolgáltatás) napjáról mint 24 óráról van szó, hanem az igazságosság/megigazulás napjáról, mint égitestről. A napsugár meg mégiscsak minden élet forrása, gyógyító erővel is bír.

Azonban ez nem egy univerzális napkelte, a kiválasztottaknak szól. Peremfeltétel, hogy tudjunk Isten nevéről és féljük azt. Ismerjük a fóbia fogalmát, a mindennapokban is használjuk. Az ijedtségen, félelmen túl tiszteletet is jelent, egy nálunk nagyobbhoz, erősebbhez való viszonyt. Valami elismerés is van benne, tudjuk a helyünket a hierarchiában. 

És ez lehet az igazságosság kiindulása is, tudjuk a helyünket és a másikét is. Nem aktuális erőviszonyként, ahogy visszaélhetnénk a hatalmunkkal, hanem Istenhez, a nálunk nagyobbhoz képest, amikor a mi kis hatalmunk egymás között elenyésző. Illetve eszközzé válik, és éppen „a nagy hatalom nagy felelősséggel jár”. Az erőnk nem bántásra szolgál hanem védelemre. Hogy őrizzünk és műveljünk, a világot meg egymást is. Mi más értelme lenne egy hierarchiának, igazságosságnak, rendnek?

Valóban kell némi ragyogás, megvilágosodás ennek megértéséhez. Hiszen magunktól saját játékainkat, játszmáinkat műveljük, örülve minden kis sikernek, győzelemnek. Érezve közben, hogy ez nem az igazi, de hát ezt ismerjük, ebben élünk. Pont félelmünk, ijedtségünk, tiszteletünk lehet egy ilyen megértésnek az alapja. Mikor merünk félni, nem tagadjuk. És hirtelen merünk igazságosak is lenni, mint egy nagyobb rendet megértve. Így gyógyíthatunk és gyógyulhatunk. 

gyógyítás, gyógyulás

A Biblia kinek mit jelent, de hátha lehet valami aktuálisat vagy nekünk is szólót találni benne. Nem túlzott belemagyarázással… 

Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Zsolt 147,3

A szív megtörésével úgy tűnik egyéb sebek is együtt járnak. Vagy a sebek kapásával, ezek hatására törik meg a szív. Mindenesetre a politraumatizáció ezek szerint alaphelyzet, több sebünk is akad és a szívünk sincs mindig jó állapotban.

Nincs testi baj, ami ne hatna a lélekre, ami ne venne igénybe érzelmileg, mentálisan. Ha fizikailag fáj, ez hat a figyelmünkre, türelmünkre, kapcsolatainkra, egész itteni jelenlétünkre. És figyelmetlenül, türelmetlenül, kapcsolati problémákkal vagy eleve ittlétünk zavartságával hamarabb szedünk össze (további) sérüléseket, akár fizikaiakat is. Állapotunk romlása mintegy magától megy. 

Érdekes, hogy a szívet gyógyítani kell, a seb gyógyul. Bízhatunk immunrendszerünkben, egy bekötözött sebbel a szervezetünk tudja és teszi a dolgát. Természetesen egy seb nyomot hagy, akár maradandó funkciózavarokat is, de ha meggyógyul újra meglesz a folytonosság, használható, működik, stb. Kialakul egy új egyensúly, amit kevésbé vagy jobban figyelembe kell ugyan vennünk, de folytathatjuk.

A szív viszont nem is beköthető, vagyis gyógyítani kell. A megtörés a csontokat juttathatja eszünkbe, ahol a gyógyulás azt jelenti, ismét összeforr, egy lesz ami eltört. A csontok abban hasonlítanak a szívre, hogy terhelhetőek. Egy összeforrt csont ismét terhelhető, bírja az igénybevételt. Érdemes persze vigyázni rá, főleg a gyógyulás alatt, de a lényeg, hogy ismét ellátja feladatát. A meggyógyult szív is ismét képes megbirkózni az adódó nehézségekkel és örülni az előforduló örömöknek. 

Jó ha el tudjuk választani, hogy kíméletre, nyugalomra, tisztaságra van szükségünk, vagy segítségre, beavatkozásra, gyógyításra. És általában jól jön valaki külső, aki igény szerint gyógyít, gondoz, ápol vagy legalább odafigyel ránk. 

Ápolás/gyógyítás

A premodern orvoslás ismerte ezt a különleges tényezőt, „az idő tinktúrájának” nevezték. Megfigyelték, hogy megfelelő körülmények között idővel szinte minden betegség meggyógyul. /Victoria Sweet: Isten Hotel

Azt hiszem két dolog lényeges, hogy a gyógyítás felé mozdultunk el. 

Az egyik az idő, hiszen nincs idő betegeskedésre. Gyógyulgatásra. Gyorsan akarjuk a javulást, mielőbb túl lenni rajta. Mert a betegség, sérültség, gyengeség stb. rossz, nem normális, valami idegen tőlünk. Nem vagyunk azonosak vele, nem a részünk – eltekintve attól, aki a betegségével azonosítja magát, akibe beépül, de az másként is viszonyul hozzá. A betegséget nehéz elfogadni egyszerűségében, természetességében, jó esetben ideiglenes voltában. Aktuális állapotként. Bagatellizálás és dramatizálás nélkül. Hamar dönteni kell hogy legyőzzük vagy inkább úgy maradunk. 

A másik a gyógyítás, mint aktus, hatás, cselekvés. Ilyenkor nem részei vagyunk a világnak, hanem meghatározói, befolyásoljuk, irányítjuk. Ha „csak úgy” gyógyulunk, akkor valami rendszer részeként a természetes folyamatokkal együtt mozgunk, nincs semmi különös, mi sem vagyunk különlegesek. Gyógyításnál viszont már dolgozik az egónk és hübriszünk, nem vagyunk kiszolgáltatottak vagy részek. Mi gyógyítunk. Mert ezt akarjuk és tudjuk is. Általában kismértékű a szerénység és alázat ilyenkor. 

Persze evidens, hogy mindkettő fontos, ha gyógyíthatunk tegyük azt. Lehetnek sürgős esetek is, amikor hirtelen kell rendbe jönni. Azonban az életnek, a világnak megvan a saját sebessége, üteme. Amit tekinthetünk korlátnak, ítélhetünk lassúnak, feszegethetünk. Mégis ha tehetjük, maradjunk ennél a tempónál. A fizikai, biológiai folyamatok optimálisan így történnek. És a lelkiek is. Általában azt mondják egy baj megoldódásához közel annyi idő kell, mint a kialakulásához kellett. 

Olyan találó szó is erre a felépülés. Ehhez közben kellenek az építőanyagok, meg a munka. Nem a gyógyító munkája, hanem a gyógyulóé, aki a maga ütemében halad vele. Az ápolás, a segítés, támogatás „csak” a szükséges keretet, környezetet biztosítja. Meg az időt, ami ehhez kell, ami nélkül nem megy...