150 perc

Összességében a lakosság közel háromnegyede elegendő fizikai aktivitást végez – a KSH* szerint. Noha 43% szabadidejében heti tíz percet sem sportol, valahogy csak összejön ez a pozitívabb adat, vagy munkaidőben vagy sétálással. A WHO ajánlotta 150 perc mozgásba sok minden beszámítható…

Az egészségmagatartás címszó alatt találunk ilyen, és ehhez hasonló adatokat, mint pl. hogy a lakosság bő fele túlsúlyos. És valóban, az egészség magatartás is. Mi csináljuk magunknak, nem egy egyszeri tett, hanem beállt viselkedésforma és -repertoár. Mindenképpen jellemző ránk és így gondolunk magunkra, meg mások is ránk.

A magatartás érdekes szó, a viselkedés valami külsődleges, mintegy viseljük, míg itt tartjuk magunkat. Legalább annyira szól kifelé mint befelé. Ezzel együtt nem csak én határozom meg magatartásom, számos külső inger, külső-belső norma, értékrend befolyásolja. A helyzeten túl aktuális állapotom is erősen beleszól. Van amikor csak arra van erőm hogy viselkedjek, máskor sikerül tartani is magam, úgy megnyilvánulnom, ahogy elvárom magamtól. 

Magatartásunkat bizonnyal meghatározza önképünk, meg hogy mit szeretnénk, merre haladnánk. Egészségmagatartásnál az egészségünkhöz való viszonyunk nyilvánul meg, mennyit is ér, mennyt szánunk rá. Van akinek fontos, nagyon tudatos e téren, más meg a pillanatnyi kényelmet/örömet/csábítást részesíti előnyben. Nem biztos, hogy az egészség mindent megér, de semmiképpen sem értéktelen. 

Egészségmagatartáshoz hasonlóan létezik kapcsolatmagatartásunk a kapcsolataink kapcsán, anyagimagatartásunk az anyagiak vonatkozásában, és számos hasonló. Jellemző mi hol van az értékrendünkben, mit kezdünk vele viszonyulásainkban, viselkedésünkben, hogyan nyilvánul meg mindez. A passzivitás is magatartás, legalább annyit tükröz, mint az aktivitás. Érdemes ránézni magunkra egészség/stb./magatartásunk tükrében. 

https://www.ksh.hu/s/kiadvanyok/egeszsegi-allapot-es-egeszsegmagatartas-2025/index.html#az-emberek-h%C3%A1romnegyede-elegend%C5%91-fizikai-aktivit%C3%A1st-v%C3%A9gez

koromnak megfelel

Valami régi kéményseprő vicc, hogy a koromhoz képest jól nézek ki. Szóval lehetne rosszabb. Nemrég egy vizsgálatnál mondták a szememről, hogy „korának megfelelő”. Ami pont langyos, se nem jobb, se nem rosszabb. Ha úgy veszem megnyugtat, másként viszont csak annyi, hogy nem olyan rossz, mi mást is várhatnék ebben a korban?

Kevéssé vidám dolog szembenézni az amortizációval. Pedig a húszas éveinktől ez megy, melyik területen mennyire, az eszünkkel tudjuk is. Sima biológia. És a biológia megadja a határokat is, akár egész idősen is lehet elég jó állapotban lenni. Hasznos ehhez némi szerencse, főleg genetikailag meg objektív lehetőségileg, de sokat számít az odafigyelés, nomeg aktívan tenni magunkért. 

Hamar előjönnek persze a prioritások. Mennyire vagyunk fontosak magunknak, céljainkhoz mennyire szükséges a saját jó állapotunk, szánunk-e erre időt, energiát, akár pénzt is? Egyáltalán akarjuk-e, vagy csak úgy szeretnénk, vágynánk rá, jó lenne de így is jól van? És lehetnek fontosabb dolgok az egészségünknél. Jó, ha az egészség eszköz, kellék marad, ha ez lesz a cél akkor igen zsarnokivá válhat, ráadásul célként általában kevés. Kellemesebb mint rosszabbul lenni, de ennyi.

És gyakori, amikor nem érdekel. Úgy kalkulálunk, hogy nem éri meg az időt, erőfeszítést, pénzt. Nincs jelentősége, lesz ahogy lesz, ameddig addig. Mindegy, hogy milyen állapotban vagyunk, ha nincs dolgunk, feladatunk, célunk, érdeklődésünk. Jó is, ha amortizálódunk, igazán frappáns kifogás sok mindenre. Indokolhatjuk vele passzivitásunkat, érdektelenségünket, rossz hangulatunkat vagy akár haragunkat is. Ha ilyen bőrben vagyok miért is lennék vidám, motivált, érdeklődő, kedves?

Úgy tűnik, jelen vagyunk, ha így, hát így. Volt aki azt mondta nekem, hogy „ez nem élet”, muszáj volt jeleznem, hogy de, ez az ő élete. Ilyen. És nem csak fizikailag. Jó ha sikerül legalább megfelelni a korunknak biológiailag, mentálisan, egzisztenciálisan, szociálisan meg minden területen. Még jobb, ha ennél optimálisabb állapotban vagyunk, legalább valamelyik téren – kompenzálja kicsit, ha máshol nem jön össze. 

Kikerülhetetlen hát korunk és állapotunk összefüggése, de ennél összetettebb a kép. Mi magunk és környezetünk, helyzetünk legalább ennyire tényező, amire viszont hatással lehetünk. Nem úgy, mint korunkra.

kémia köztem

X: Tök jó az új nyugtatóm vagy szorongásoldóm vagy mi. Sokat javult a hangulatom. Ugye?

Y: Te érzed, a te hangulatod. 

X: Persze, csak remélem látszik is, milyen jól vagyok. 

Y: Milyen jól vagy? Nekem olyan, mint eddig, talán egy kicsit lassúbb meg tompább. 

X: Nem is. Sokkal jobban érzem magam. 

Z: És csinálsz valamit másként a gyógyszer szedésén túl? Változtattál valamin, vannak új szokásaid? Esetleg abbahagytál dolgokat? Átgondoltad a dolgaidat?

X: Nem, dehogy, a kémia számít. Az meg az agyban zajlik. Azok az érzelmek, tudod. Azt meg így rendbe raktam.

Y: Azért az érzelem, hangulat nem csak kémia. Az sem mindegy mit csinálsz, hogyan gondolkodsz a helyzetedről, hogy állsz hozzá a dolgaidhoz. 

X: Minden fejben dől el, vegyileg. 

Y: Én szeretem azt hinni, hogy én hatok a világra meg a saját hangulatomra, jóllétemre is. Sőt, ezt tapasztalom.

X: Mert nincs jó gyógyszered. 

Z: Mert nem a gyógyszerem vagyok, sőt ha úgy adódik gyógyszerrel is én döntök. Az én dolgom vezetni az életemet, nem gyógyszereké. 

X: Ez azért kicsit nagyképű. 

Z: Csak így lehet. Mégiscsak az én életem.

Állapotfelmérés

Találkozok egy futóval. Nem ritka jelenség, hogy futnak emberek, mármint sportszerűen (azaz nem versenyszerűen, hanem testedzésként, vagy valamilyen indíttatásból - olykor velem is megtörténik). Közterületen ez a helyzet szinte bármikor és bárhol előfordulhat.
Pár pillanat alatt felmérem az állapotát. Hogy áll a lábán, milyen a tekintete, légzése, bőrszíne, milyen alkatú, mennyire izzadt, hogy van öltözve, merről merre megy? És még számtalan dolog belefér egy fél másodpercbe. A napszakot, helyszínt, időjárást meg úgyis tudom. És máris van egy képem, hozzáállásom, noha számos fontos információ hiányzik.
Nem tudom, hogy jön vagy megy, most kezdte vagy már befejezi? Mennyit futott, milyen intenzíven. Egyénként mióta és mennyit szokott futni, milyen a fizikális, emocionális, mentális, hormonális, enterális és egyéb állapota? Mennyire szorítja a cipő és hány tyúkszeme van? Ment-e muslica a szemébe-orrába-szájába? Látott-e erdei pintyet vagy szarvasbogarat futás közben? Számos dolog lehet, aminek van jelentősége, és számos aminek nincs.
Egyszerre tudok a másikról sokat és keveset. És tudni vélhetek ezt-azt, ami már kiegészítés, fantázia, tudományosabban hipotézis. Ami lehet teljesen helytálló, akár triviálisnak tűnő, és teljesen elrugaszkodott is. A hipotézisemben benne van mindaz, amit tapasztalok, tudni vélek és az egész személyiségem, aktuális állapotom, eddigi tapasztalataim stb.
A találkozások ilyenek.
Segítőként is ez a helyzet: tudok és nem tudok. Érdemes hát nyitottnak lenni, figyelni. Akkor lehetnek igazi találkozások. És nem gond, ha nem úgy van, ahogy véltem. Érdemes az adott helyzetben, esetleg problémában lényegesnek tűnő dolgokat kiemelten kezelni, aztán kiderül mi lehet még lényeges - mert ez nagyon egyéni. Olykor a komolynak gondolt tényezők nem olyan fontosak, ellenben apróságnak tűnők meghatározóak. És ezt a rangsort a segítő tudhatja, de segíthet felállítani. Aztán kitalálni, hogyan tovább.
Ezért konzultáció. Két szakember megbeszéli a helyzetet, felmerülhetnek új szempontok, ötletek. Előkerülhetnek már elfelejtett emlékek, megoldások.
Közös munka ez. Nem szerviz, hogy javítsál meg. Nem ráolvasás, hogy javulj meg. Az együttes munka hozhat csak sikert.