Pár pillanat alatt felmérem az állapotát. Hogy áll a lábán, milyen a tekintete, légzése, bőrszíne, milyen alkatú, mennyire izzadt, hogy van öltözve, merről merre megy? És még számtalan dolog belefér egy fél másodpercbe. A napszakot, helyszínt, időjárást meg úgyis tudom. És máris van egy képem, hozzáállásom, noha számos fontos információ hiányzik.
Nem tudom, hogy jön vagy megy, most kezdte vagy már befejezi? Mennyit futott, milyen intenzíven. Egyénként mióta és mennyit szokott futni, milyen a fizikális, emocionális, mentális, hormonális, enterális és egyéb állapota? Mennyire szorítja a cipő és hány tyúkszeme van? Ment-e muslica a szemébe-orrába-szájába? Látott-e erdei pintyet vagy szarvasbogarat futás közben? Számos dolog lehet, aminek van jelentősége, és számos aminek nincs.
Egyszerre tudok a másikról sokat és keveset. És tudni vélhetek ezt-azt, ami már kiegészítés, fantázia, tudományosabban hipotézis. Ami lehet teljesen helytálló, akár triviálisnak tűnő, és teljesen elrugaszkodott is. A hipotézisemben benne van mindaz, amit tapasztalok, tudni vélek és az egész személyiségem, aktuális állapotom, eddigi tapasztalataim stb.
A találkozások ilyenek.
Segítőként is ez a helyzet: tudok és nem tudok. Érdemes hát nyitottnak lenni, figyelni. Akkor lehetnek igazi találkozások. És nem gond, ha nem úgy van, ahogy véltem. Érdemes az adott helyzetben, esetleg problémában lényegesnek tűnő dolgokat kiemelten kezelni, aztán kiderül mi lehet még lényeges - mert ez nagyon egyéni. Olykor a komolynak gondolt tényezők nem olyan fontosak, ellenben apróságnak tűnők meghatározóak. És ezt a rangsort a segítő tudhatja, de segíthet felállítani. Aztán kitalálni, hogyan tovább.
Ezért konzultáció. Két szakember megbeszéli a helyzetet, felmerülhetnek új szempontok, ötletek. Előkerülhetnek már elfelejtett emlékek, megoldások.
Közös munka ez. Nem szerviz, hogy javítsál meg. Nem ráolvasás, hogy javulj meg. Az együttes munka hozhat csak sikert.
