figyelem

X ment az erdőben. Nem példátlan ez, de nem is mindennapos, ritkábban kirándul, mint szeretne. Az erdő szép, kellemes gyalogolni az ösvényen. Az előbb egy róka is összenézett vele, jó messziről, aztán elszaladt. Őzek vagy hasonlók is várhatók. Valamint gombák, sok gomba nő manapság, van vagy két -féle amit le is mer szedni.

X figyelt és figyelte, hogy figyel. Kellemes feszültség, ahogy próbál csendesen de azért haladósan mozogni, pásztázza a szemével a környéket. Szokatlan ez az éberség, hogy ő keresi az ingert. Az erdő nem igazán ingerszegény, de ő tudja mit vár, milyen színt, formát, mozgást keres. X ingerkereső módra váltott.

A hétköznapokban viszont inkább ingerkerülő, az a feladat, hogy a lényegtelent kizárja. Az ingerek ott nem finomak, minden inger érvényesülni akar és átütni az egyre magasabb ingerküszöbét. X már hallott a figyelem-gazdaságról, úgy tűnik ez a legerősebb gazdasági erőforrás aktuálisan. A megszerzett figyelem sokkal értékesebb, mint holmi pénz, vagy más haszon. 

És komoly verseny van e téren, legalább annyira keresik a figyelmét mint amennyire ő ragaszkodna annak saját döntése szerinti felhasználásához. Gyakran veszít, mégiscsak elcsábítják harsány, hangzatos, izgalmas de semmitmondó beajánlások – viszont egyre jobb, fegyelmezettebb ebben. Többször meglátja a felcicomázott értéktelent, az érdekesnek beállított érdektelent és ennek megfelelően kezeli, vagyis kihagyja. Újabban már nem is sajnálja. 

Milyen más a valós erdőben a valós figyelem. Nem szenzációt ígér, csak egy esetleg megpillantható élőlényt – mégis nagyobb élmény, mint a kivételes dolgokról szóló beszámolók. A kis dolgokra is rá lehet csodálkozni, és X kicsinek érezte magát, akihez pont az ilyen kis dolgok illenek.

csak csikk

W egy padon ült a járda mellett, a kellemes déli napsütésben. Volt pár perce, ez így jól is esett. A járdán elvétve jöttek-mentek emberek, nem volt egy csúcsforgalom.
Egy idősebb férfi jött, aki a cigije végére jutva ledobta azt, gondosan eltaposta a járda szélén, majd ment tovább – ami aktuálisan közeledést jelentett.
W már régóta szeretett volna beszólni a csikkeket eldobóknak, akik persze nem egy homogén társaság. Ez a férfi például jól szituált, kellemes megjelenésű, nem tűnt notórius szemetelőnek. Volt pár másodperce eldönteni mit is tegyen, de aztán végül csak megszólította: – Bocsánat, nem lehetne azt a csikket elvinni a legközelebbi kukáig?
Különösebben frappáns vagy hatásos mondat nem lett, a férfi azonban megállt. Aztán visszafordult, megtett vagy hat lépést, felvette a csikket, zsebre tette a kezében majd folytatta útját eredeti irányába. Túlzás lenne, hogy mosolygott, de nem volt sértődött, haragos vagy ilyesmi – mintha ő is ezt tartaná normálisnak. W még egy köszönetet mondott neki, mikor ismét elhaladt előtte.
Bizonnyal nem általános egy ilyen hepiend, hogy nem alakul ki komolyabb feszültség és mégis megoldódik a probléma, sőt talán jobb lesz a helyzet mint előtte. Mert mindkét fél megerősödik abban, amit eredetileg is jónak gondolt.

hadd jöjjenek

V viszonylag vegyes társaságban töltötte a szilvesztert. Mikor éppen passzív állapotban volt mindenféle beszélgetések, szófoszlányok meg egyebek jutottak el hozzá, ezekre figyelt felszínesen.
Egy illuminált – nem a világossággal összefüggő értelemben – férfi félhangosan elejtette a részben magának, részben talán vitaindítónak szánta a megjegyzését: jönnek a migránsok. Nem sokan hallották, de valaki válaszolt: hadd jöjjenek. És ebbe a megjegyzésbe az első férfi simán belenyugodott, elfogadta. Végülis, hadd jöjjenek.
Egy villanás volt a jelenet. V elmerengett, milyen szimplán lehet egy egyszerű jelszót semmissé tenni. Csak meg kell kérdőjelezni vagy ellent mondani és máris alaptalanná válik. Hiszen gondolkodni, érvelni kellene, ami kifejezetten rosszat tesz a jelszavaknak. Milyen törékenyek, pedig olyan erősnek tűnnek...

poloska és buborék

Az alkalmasabb marad életben – gondolta U, elnézve a poloskát. Node mire alkalmasabb? Miért is?
Olyan jó azt vélni, hogy a teremtés koronái és e világ urai vagyunk, ráadásul ezt az intelligenciánknak köszönhetjük – bármit is jelentsen ez. Aktuálisan persze technológiát jelent, hisz e nélkül a legvédtelenebbek lennénk, igen kevés túlélési eséllyel. U nemrég olvasta, így eszébe jutott, mit mondott Lorenz: Egyetlen olyan lassan kialakuló változás sem képes veszélyeztetni egy élettér egyensúlyát, mint amilyen a fajfejlődés vagy az éghajlat változása. Hirtelen változások azonban, még ha azok látszólag csekélyek is, váratlanul nagy, sőt katasztrofális hatással lehetnek. A nem egész fél évszázados szavak eléggé aktuálisnak tűnnek. Aktuálisan pedig nem lassú az éghajlat átalakulása és nem is csekélyek a változások, hogy hathat ez vajon az életterünkre? Bizonnyal katasztrofálisan.
Életterünk pedig immár döntően mesterséges, persze nyomokban természetet tartalmaz. Na jó, még nem iktattuk ki a természetet, sőt szeretjük, főleg amennyire kordában tudjuk tartani. De az életterünket mi határozzuk meg, milyen fajokkal élünk együtt, sőt milyen fajokat engedünk élni. Vagy melyeket nem tudjuk aktuálisan kiirtani – legyen az szuperbaktérium vagy poloska. Merthogy világunk mindennel együtt sokkal összetettebb, mint amit kezelni tudunk. És ha kis buborékainkban úgy is tűnik nem hat ránk a környező világ, hisz saját mikroklímánk és ellátó rendszerünk van, mindez ezer szállal kötődik a környezethez.
Más szemlélet, ha az életterünket tesszük alkalmassá a magunk számára, vagy ha magunkat az életterünk számára. Kiszolgáltatottsági szempontból az igénytelenség a nyerő. Nem az nyer, aki vizet szerez – persze ez sem utolsó –, hanem aki jól bírja víz nélkül. Védekezhetünk ellenségeink ellen, de jobb, ha nincsenek ellenségeink, mert jelentéktelennek tűnünk és még az ízünk is rossz.
Kár, hogy az ember fizikailag igen érzékeny, csak erősen behatárolt körülmények között tud megmaradni. Sosem leszünk poloskák. Éppen ezért kéne nagyon vigyázni a nagy életterünkre, a környezetre, mert a kis buborékaink csak ezekkel összhangban tarthatóak fenn. És minél markánsabb a határ a buborék külső és belső fala között, annál könnyebben pukkan el.

kávé?

T valami gyorskaját vett. És mulatás képpen egy kólát gondolt hozzá. Csakhogy számára új büfé volt, fura választékkal, még nem látott kínálattal. Persze simán ment, csak a kólával volt gond. Mikor azt kérte a pultos visszakérdezett: cukorral vagy édesítővel? Ez hirtelen elgondolkodtatta és kizökkentette. Próbálkozott, hogy ő egy sima kólára gondolt, de a hölgy csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy cukorral vagy édesítővel. Szemmel láthatóan nem voltak egy nevezőn. Úgyhogy T lemondott a kóláról.
De azért T-nek van felfogása, ha lassú is, amíg evett mégiscsak megfejtette. Talán minden kólánál van cukormentes, erre gondolhatott az eladó. Csakhogy olyan furán hatott így, merthogy a kóla vagy eredeti/normális vagy zéró/cukormentes/free meg ilyenek. Ráadásul a „cukorral vagy édesítővel” azt sugallja, hogy ő adja hozzá – vagy a kiszolgáló. Ez a kérdés kávénál teljesen adekvát és hétköznapi, erre is asszociált, nem véletlenül nem illett a kólához. De semmi máshoz sem, nem tudott semmi olyat elképzelni, ahol ez így helyénvaló lenne.
Elmerengett saját rugalmatlanságán, hogy egy-egy mondat mennyire fixálódik egy-egy helyzethez és mennyire értelmezhetetlen más környezetben. Legalábbis számára. Vajon ez normális vagy valami nagyobb gáz lehet nála?

időnként

S ült az osztályában, és várta, hogy a tanár tanítson. Végülis ezért volt itt. Mondjuk egy óra hosszú idő, hát még ha több is van egymás után, nem lehet végig csak tanítani/tanulni. Nomeg kell némi interakció, jobb ha kiderül mit is értettek meg a diákok vagy az őket foglalkoztató témák hangzanak-e el.
És ismét elhangzottak a kérdések: mi lesz a vizsgán, mennyit kell tudni, ezzel a szakmával/tudással el lehet-e helyezkedni… Már többször megrágott téma ez, persze mindig aktuális. Hiszen motivál a tanulásra, hogy milyen jó szakma ez, meg hogy mennyi mindent kell tudni, és persze, hogy milyen nehéz lesz a vizsga. Megint kialakul a párbeszéd, elenyésző új elemekkel és információval, mintegy bejáratott koreográfia szerint. Jól érzi magát az osztály, hisz fontos dolgokról van szó. Jól érzi magát a tanár, mert fontos dolgokról van szó. Talán csak S nem érzi jól magát, merthogy ezek a fontos dolgok aktuálisan lényegtelenek, semmivel nem járulnak hozzá semmihez.
Fölösleges elmondani, mit kell majd tudni, ahelyett hogy ezt megtanítanák. Sztorizni arról ki hogy helyezkedett el – hiszen ez által az a munkahely foglalt, már kiesett a lehetőségekből. A vizsga külsőségeivel foglalkozni, mikor az csak ott és akkor lesz meghatározó. Kár lamentálni a tantárgyak követelményein, az iskolai székek állapotán, felszerelések minőségén – nem befolyásolható tényezők. Ezek csak időhúzások.
És pont időből nincs olyan sok. S is tudja, ha nem itt ülne bőven lenne dolga, sőt van is, úgyhogy ez a passzív idő csak halasztja és zsúfoltabbá teszi a teendőit. E miatt a feszültség miatt nem értékeli, hogy milyen jól nem tanulunk, ami a diákok alap hozzáállása – és eredetileg tőle sem idegen –, inkább idegesíti ez a pazarlás. Órákat így meg lehet úszni, anélkül hogy bármilyen erőfeszítés szükséges lenne. A megúszásnak viszont csak akkor van jó hangulata, ha ezzel valamennyire meg is old valamit. Itt pedig csak halasztja, a tennivalók felhalmozódása fokozódik, ami egy szint után ijesztő.
Marad a mérlegelés. Mit kezdjen a feszültségével, mennyire folyjon bele az eszmecserébe, hogyan tud hatással lenni az egészre? Kármentésként mi hasznosat tud kihozni ebből az időből, mi értelmeset képes most végezni egyéb teendőiből? Használhatja-e a helyzetet önismereti célra, esetleg csoportdinamikai műhelymunkaként, kommunikációtechnikai kutatásként – vagy egyszerűen szemlélheti érdekes jelenségként?
Mindezekkel együtt persze nem ilyen tragikus a helyzet. Nagy valószínűséggel belefér ez az idő a tartalékokba, olykor egyébként is vannak teljesen kieső idők, nem lehet és nem is kell abszolút hatékonysággal kihasználni mindent. Átgondolva, átütemezve általában megoldhatóak a dolgai, ezt az időt egyébként is erre kalkulálta be, így számolt. Csak hát telhetne értékesebben…

túlzás?

R nem szokott sűrűn étteremben enni, de azért előfordul. Most épp egy társasággal, akikkel régen találkozott, és örültek egymásnak. Hiszen találkozni jó.
Minden jól alakult, a társaság meg a kaja is, tulajdonképpen tele voltak, de felmerült a desszert kérdése. Lényegében három -féle desszert volt, ami érdemleges, a pincér pedig udvariasan és előzékenyen várta a kívánságokat. Amik sorra el is hangzottak, de kiderült, hogy az egyik desszert már elfogyott. A másikból meg csak egy adag van, noha többen is kiszúrták maguknak. Vagyis erősen csökkentek az alternatívák, közel az igen-nem binárisához.
Ekkor hagyta el R száját a valami olyan mondat a pincér felé, hogy „akkor mit lehet itt enni”? Ő is érezte a túlzást, hiszen bőségesen jóllaktak, meg nem is fejezte ki tartalmilag a tulajdonképpeni kérdést – viszont a nonverbális rész tökéletesen egyértelművé tette a felvetést. Kezdett is szabadkozni a pincér.
Később R megjegyzéséről megoszlottak a vélemények a társaságban. Nagyrészt bántónak és feleslegesen élesnek találták. Mások viszont úgy vélték, jogos a kritika, ha egy kínálat kétharmada elérhetetlen, egy szolgáltatásnak pedig az ilyen jellegű bírálatot szemrebbenés nélkül és annak jogosságát elismerve kell tudomásul vennie. Minimum.
R is gondolkodott, mi válthatta ki reakcióját. Merthogy reakció volt, válasz. Nem az éhségre, sem a nagy csalódásra a kínálatban. Arra jutott, hogy a sunnyogásra. Ahogy a pincér megvárta a kéréseket, noha tudta, hogy nincs igazán választási lehetőségük. Ha a desszert témát észlelve egyből jelzi, hogy „hoppá, ajjaj, izé, sajnos csak egyféle desszert van és egy másikból egy adag, röstellem ám, de hát ez a helyzet, már bocsánat” – úgy rendben lett volna a dolog, korrekt az eljárás. Így viszont nem tudni, ez valami perverz öröm volt neki, hogy „diskuráljatok csak, fontolgassátok, úgyis tudom, hogy nincs esélyetek, hehe”? Esetleg valami halvány remény, miközben magában rimánkodott „csak ezt ne válasszátok, ebből is csak egyet, jaj azt nehogy válasszátok, jaj de ciki lenne”. Meg más egyéb is lehetett a háttérben, annyira nem érdekelte R-t, hogy hosszan merengjen a pincér motivációján, elég volt, amit tapasztalt.
A korrektség, egyenesség hosszú távú projekt, és bátorság kell hozzá, elé menni a dolgoknak nem pedig bízni a megúszásban. Pláne nem kárörvendeni, visszaélni visszatartott információval. Persze aztán R kicsit el is szégyellte magát. Hiszen ő sem mindig elég bátor a korrektséghez, korántsem olyan egyenes, mint elvárná magától. De hátha a más kárán is tanulhat.

Igen?

P vonattal utazott, ami nem mindennapos, de nem is rendkívüli. És sikerült egy kisebb boksz-félét kifognia, egy jól szituált idősebb úrral. Nagyon nem zavarták egymást, mindketten elvoltak.
Majd jött a kalauz, P jegye rendben volt, az úriembernél ellenben valami nem stimmelt. A kalauz átvette a jegyet, lecsekkolta majd feltette az egyik legkonkrétabb kérdést:
– Igen?
És várt. Minek hatására mindenki nézett mindenkire, de leginkább a két érintett egymásra. Hiszen ez a kérdés általában valami folytatásaként hangzik el, megerősítést várva az előzőekre – de itt egy szó nem hangzott el előtte. Bizonnyal érezte a kalauz is a helyzetben rejlő feszültséget és tanácstalanságot, úgyhogy segítségképpen ismét megszólalt:
– Igen?
Klasszikus csend, mint a felelésnél, amikor a kérdést sem érteni, nemhogy körvonalazódna a helyes válasz. De az idő csodálatos teremtmény, mindent megold. Azt is, amit egy udvarias, de legalábbis ennél valamivel konkrétabb kéréssel túl egyszerű lett volna. Neki is kellett idő, és némi rávezetés hatékonyabbá tette volna a kommunikációt – mindenesetre az úriember elővette és átadta igazolványát. Egyébként egyértelműen benne volt az ingyenesen utazó korban, noha jól is tartotta magát.
Úgyhogy minden megoldódott, tulajdonképpen sikerélménnyel. Hiszen egyikükről kiderült, hogy gondolatolvasó, a másik meg telepata, nem is kell mondania mire gondol. Hát ilyen csodálatos emberek élnek országunkban!

személyes

O megosztotta ismerőseivel azon örömét, hogy egyik háziállata jó idő után hajlandó volt enni. És mivel ragadozó, így a tápláléka is élőlény, aktuálisan egér. Erre volt, aki visszakérdezett ama egér nevére. Még a hüllő nevét tudta O, hiszen évek óta mintegy családtag, de az egérnek ne volt neve. Egyrészt azért, mert már mirelitként vette, másrészt fel sem merült nevet adni neki.
Az egyik legszemélyesebb dolgunk a nevünk – gondolkodott O –, meg a másik neve is. Mindegy ki adja, a név személyes. A kimondott név maga a személy. Egy jelző, besorolás, csoport-tagság nem az. Egy egér az csak egy egér. Mikor még O-nak is volt kis aranyos japán táncoló egere, annak volt neve. Nem is merült fel, hogy odaadják egy másik háziállatnak táplálékul.
Merthogy a táplálék nem személyes, azt csak megesszük. A nem mirelit zsákmányállat is csak tárgy, vélhetőleg a ragadozó is így gondol rá mikor üldözi – legfeljebb mozgékony tárgy. Hiszen csak használni akarja. Közkedvelt mondás valamilyen afférnál, hogy „ez nem volt személyes”. Vagyis ne vedd magadra, csak tárgyként kezeltelek. Táplálék voltál valamilyen értelemben, használtalak. És persze most sem vagy más, nem lettél személy, hiszen akkor bocsánatot kéne kérnem, szégyellni kéne magam. Lehetőleg nem teszünk ilyet, inkább tárgyiasítjuk a személyeket.
Minden jó felszültség azzal kezdődik, hogy dehumanizálhatjuk az ellenséget, ellenfelet. A másik csak egy nő/férfi, menekült/őslakos, gazdag/szegény, fiatal/öreg, gyalogos/járműves… Mondjuk ez közhely – folytatta O belső monológját –, érdekesebb, ahogy elidegenedünk a zsákmánytól. A hatalom elidegenedik azoktól, akiket vezetnie kéne azokat, akik rá vannak bízva, ráadásul akik biztosítják a hatalmát. Sok vezető így tekint vezetettekre, nem úgy, hogy együtt felelősek valamiért – legyen az egy közösség, vállalkozás, vállalat, ország. Bármilyen szervezet, aminek célja van – és mindnek van célja. Elvileg valami jót kéne összehozni együtt, miközben az egyik fél kajának tekinti a másikat. Esetleg kölcsönösen, nagyobb csapatnál sokszorosan. Mert enni akarunk, vannak szükségleteink, a másik pedig csak konkurencia lehet vagy táplálék. És a hüllőnek sincs neve az egér számára, a tárgyiasítás felfele is működik.
O némileg lehangolódott ezen a személytelen világon. Mi marad hát? Mert csak kell valami, azért ennyire nem lehet sötét a helyzet. A klasszikus maradt végül: az személyes, amit megszelídítünk. És a szelídítés lehet egyirányú, egyoldalú – én nem akarok a másikra tárgyként nézni. Legalább időnként inkább vállalom, hogy nehezebb így megenni, vagy amikor ő eszik meg. Amikor használjuk egymást. Nehezebb így, de legalább ilyenkor olyan, mintha miénk lenne a világ, és rend lenne benne. Kemény rend, de mindenkinek van helye, személyesen. Akár minden ragadozásával együtt.

Vendégség

N már visszafelé sétált. Odafele is észrevette az eldobott szemetet, most ismét szembesült vele. Erősen tájidegen volt az egyébként kellemesen zöld fűben, a fák, bokrok alatt. Aktuálisan egy sörös doboz.
Zavarta. N nem szerette a szemetelést, maga sem tette. A szemétszedés ötlete azonban annyira nem vonzotta, nem az övé, nem felelős érte. Meg mit is kezdjen vele? Menjen tovább egy üres sörös dobozzal a kezében? Hol is van a legközelebbi kuka? Hát, a közelben éppen nincs…
Aztán felmerült benne, hogy olyan ez, mintha valaki az ő kertjében dobta volna el. Hiszen ez az út, a fák, a fű az övé is, tekintheti a saját udvarának. Vagy folyosójának, előszobájának. Ez esetben az ő dolga rendet rakni a bunkó vendégek, látogatók után, ez a házigazda feladata. Ami nem menti fel a szemetelőt, de ha sajátjának tekinti ezt a területet – és bátran tekintheti annak –, akkor nem annyira ciki felvenni.
Ha meg úgy nézi, hogy nem a sajátja terület, hanem másé, úgy ő a vendég. Ez esetben a házigazdát minősíti az eldobott szemét, de a látogatónak is kellemetlen. Ekkor is felveheti, hátha a tulajdonos is kicsit magába száll. Optimista pedagógiai cél, ami persze nem biztos, hogy összejön. De legalább megpróbálta.
Úgyhogy N be is fejezte az ácsorgást és merengést a sörös dobozzal szemben, ami már nem volt annyira ellenséges és felháborító. Mennie kellett, hiszen mégiscsak dolga volt.

toporgás

M toporgott. Azaz egy helyben maradt, de közben mocorgott, mintha menne. Ment ez már jó ideje. Vagyis nem ment. Egyébként meg kellemes is volt, egyszerre a stabilitás megnyugtató biztonsága és a mozgás megtévesztő dinamizmusa. Csak épp haladás nem volt.
Persze nem magában toporgott, többen voltak. Ki mennyire. Volt aki alig, inkább kényelembe helyezte magát. Mások vehemensebben, de szintén egy helyben, viszont nagyobb gesztusokkal. Néhányan össze is hangolták a toporgást, egyfajta szórakoztató közös tevékenység lett. Vagy ijesztgették egymást kvázi lépésekkel, de aztán mégsem léptek. Akadt, aki a másik visszafogásán ügyködött. Szóval számtalan forma előfordult, mindenki aktuális hangulatának meg az alakuló környezetnek megfelelően viselkedett.
Mert persze volt környezet is. Hol hideg, hol meleg. Hűvös és szeles időben fokozódtak a mozgások, de aztán jött az enyhülés. Jó időszakokban pedig alig volt mocorgás, főleg ha látszott, hogy máshol meg hideg van. Ugyanis hol itt – hol ott változott a hőmérséklet, szélirány, olykor csapadék is megjelent. Érdemes volt figyelembe venni hát a környéket, ami alapján M hol elégedettnek, hol elégedetlennek érezte magát.
Olykor láttak mozgókat, hol közelebb, hol távolabb néhányan mentek. Ki merre, általában a jobb helyek irányába. De volt aki aztán mégis rosszabb helyre került, vagy a többiek térítették el, vagy a környezet változott. Most nagyrészt hűlt, hol mennyire, de összességében mindenképpen. Így aztán volt aki rohangászni próbált a jobb helyek felé, mások csak arrébb mentek és ott toporogtak tovább. Különböző lelkesedési és aktivitási fokon mozogtak a mozgók, de egyébként elég kevesen voltak – már a toporgókhoz képest. Egyszerre övezte őket elismerés és csodálat valamint lenézés és gúny, de az irigység vagy káröröm sem volt ritka adott esetben.
M elég jól belejött a toporgásba, viszonylag kielégítően csinálta, kellően kényelmesen és dinamikusan, de egyre gyakrabban elgondolva, hogy inkább menne. A környezet hűlt és viszonylag hektikusan változott a szélirány, olykor esett. Máshol is. De legalább ment volna, azzal az illúzióval, hogy ő irányít. Nem kiszámítható hová jut el a többi toporgó segítségével vagy akadályozásával, milyen lesz a környezet mire oda ér. Ám mintha ő is meghatározna ebben valamennyit, és egyébként toporgott annyit, hogy meg tudja csinálni. Ugyanaz az izomzat kell a járáshoz, mint a toporgáshoz.
Egy pillanatnyi meleghullámot és a többiek helyzetét szemlélve hirtelen az lett az érzése, hogy szabad az út. Együtt áll minden, régóta maradt már egy helyben, ha mást akar, most érdemes. És mást akart.
Úgyhogy lépett.

panelek

L már a pénztárnál kiszúrta az áruház távozási folyosóján termékmintázókat, ami kölcsönös volt. Hiszen azok meg potenciális kuncsaftság szempontjából pásztázták az embereket. Ha már a szemkontaktus kialakult, egyenes út volt a találkozásig. Így az aranyos lány le is szólította, mikor odaért.
Valami kis dobozok voltak, parfüm, ami eléggé távol áll L érdeklődésétől. Klasszikus kérdések, hogy van-e kis ideje, hogy szólíthatja – legalább kétszer kérdezte, mert L nem értette miért is kéne nevén szólítania, nem lesz ez olyan hosszú kapcsolat –, szokott-e tévét nézni, akkor legalább internet, ismeri-e felsorolt parfüm márkákat – a Dior volt ismerős –, ilyesmi. L jelezte, hogy a marketinges részt ugorják át, máris fújhatja a mintát a kezére. Az aranyos lány meg is tette, de hát nem volt szabad egyből szagolni, várni kell míg az alkohol elpárolog, addig elmondta, hogy látja L mennyire kommunikatív, kérdezte mivel foglalkozik, ilyenek. L merengett, hogy éppen kifejezetten nem kommunikatív, de hát nem akart vitatkozni, az is kommunikáció lett volna. Majd a jobb kezén levő illatra szavazott. Ami állítólag sportos.
L ezzel le is tudta volna, de az aranyos lány még valamit magyarázott, hogy valamennyiből néhány embernek ő személyesen extra ajánlatot tehet, és L jófej – ami szintén megalapozatlan minősítésnek tűnt ennyi ismeretség alapján, bár ettől még igaz is lehet –, ezért neki tenne egy ajánlatot, vagy ajándékot, adna egy parfümöt jelképes áron, ha válaszol valami igen egyszerű kvízkérdésre. L ösztönös tiltakozása ellenére a kezébe is nyomott egy dobozt, hogy fogja meg nyugodtan. Végül L mégiscsak kijelentette, hogy jelképes áron sem érdekli parfüm, ami láthatóan érthetőre sikerült, így már csak tisztázták, hogy melyik illatra szavazott, merthogy ez lényeges – akkor is, ha már láthatóan legyártották a termékeket. Így a játékszabályoknak megfelelően köszöntek el.
Hazafelé L merengett, hogy milyen szépen látszottak a profi játékos panelei. A kapcsolatteremtés, személyesség erőltetése, segítségkérésként beállítani a „kóstolót”, mintha valami tesztelő lenne és volna bármi jelentősége, hogy mire szavaz, hízelgő, bár kevéssé hiteles minősítések, a kiválasztottsággal és csodálatos egyszeri ajánlattal kecsegtetés, amit akár ki is érdemel egy okos válasszal, így a hiúsága is meglegyeződtetik és olyan mintha megérdemelné, az elsózandó termék kézbe adása, stb. Mindez folytonos beszéd közben, ami szintén hasonló részletességgel kidolgozott, felépített és eredendően bizonnyal jóval bővebb volt, mint amit L megtapasztalt.
És mindez hatékony, hiszen könnyű elhinni a kiválasztottságot, okosságot, jófejséget meg minden ilyesmit, akkor is ha az ember tudja, hogy csak a pénztárcája érdekli a másikat. Jól esik, ha egy aranyos lány ilyen pofátlanul szembe dicséri az embert, még ha hivatalból is. Viszonzásul nem nagy ár, ha megveszi azt ember azt a valamit, amivel egyébként is jól jár. Győztes-győztes felállás.
L párja természetesen egyből „szagot fogott”, megérezte a szokatlan illatot. Úgyhogy ki is derült, L nem jól választott, a bal kezén levő illat a kellemesebb. Nem vitatkozott.

labilitás

K veszekedett. Vagy ilyesmi. Nem gyakori, de nem is példa nélküli.
Kicsiben indult, véleménykülönbségként, majd szóváltásként. Mivel mindketten tudták, hogy igazuk van, ráadásul teljesen egyszerű a helyzet, így különösen zavarta őket a másik értetlensége. Egyre inkább, ahogy a hangerő fokozódott.
Úgyhogy utána K el is gondolkodott, vajon ennyire labilisak lennének? Általában az emberiség, az emberek, no meg őt ketten, végül saját maga.
Egyébként rendezett állapotából ilyen könnyem kimozdítható? Banális dolgok - persze sok tényezős az egész, de mégiscsak egyszerű elemek - ennyire befolyásolják és ilyen erővel? Akkor hol van a személyisége, az állandóság, stabilitás? És a klasszikus dilemma: a nyugodt vagy a feszült állapota az igazi, az őszinte, a sajátja? Melyik az alaphelyzet és melyik a reakció, nyugalmi- vagy gerjesztett állapot, melyik esetben mentheti fel magát a körülmények áldozataként? Jó-e, hogy ennyire befolyásolható, és ennek a mértéke most sok vagy kevés?
Elbizonytalanodása nem ismeretlen a maga számára. Persze kellemetlen, talán jobb lenne a rendíthetetlen önbizalom, sziklaszilárd önbecsülés, felturbózott énkép meg ilyesmi - van ennek irodalma -, amit sokan ajánlanak, már egy számjegyű lépésben is. Akár a boldogsághoz vezető egyenes útként is aposzrofálják a magabiztosságot, ami kevéssé K jellemzője. De úgy véli, nem is szeretne ilyen lenni, mégiscsak a személy és a világ közötti kölcsönhatás a lényeg. Aki ennyire betonbiztos, az általában bemenetei és kimeneti szinten is elég kis sávszélességgel van jelen. Nem engedheti be a bizonytalanságot, ehhez pedig olyannyira biztosnak kell lennie az egyetlen és abszolút igaz(ság)ában, amivel nem rendelkezik. Egy zárt boldogság valahogy nem vonzotta.
Az érzékenység szintén kellemetlen, merthogy az. Nem a túlfejlett öntudat érzéketlensége a cél, de a túlérzékenység, túlreagálás sem lehet megoldás. Amikor már nincs tartás, csak reakciók vannak, minden nagyon intenzíven hat, a változó pozitív és negatív tapasztalatok tépkedik széjjelfele. A véleménye, szemlélete, hozzáállása követi a hangulatát, mintegy világnézeti hullámzásba torkollik a túlérzékenység. A minden jó és minden rossz, az OK vagyok és nem vagyok OK hirtelen és intenzív cserélődése végképp kihúzza lába alól a talajt.
Pedig a cél a talpon maradás, kisebb földrengések között is. A veszekedés pedig ilyen, megmozdulnak a viszonyok, kapcsolatok, értékek, struktúrák, felépített rendszerek. Földrengésekben változik a világ, utána már nem ugyanaz. Hiszen van az a - már ismétlődő, de mindig megrázó - tapasztalat, hogy nincs stabilitás. Meg egyébként is változik a világ, áthelyeződnek súlypontok, meg kell találni az új egyensúlyt. Némileg biztató, hogy többször sikerült, újra kialakult a harmónia, de ez mindig idő és munka volt. Nem sértődés, durcásság ez, hanem az új hely keresése, a világ újrafelfedezése, belakása.
K így várt, figyelt és keresett. Időt adott magának, hisz tudta hogy nincs erre hirtelen megoldás. Figyelte magát és a világot, ahogy alakul, hangolódik, beáll ez az új rendszer. És keresett, mibe kapaszkodhat, mit használhat, hogy azért mielőbb kialakuljon. Közben persze azért alapszinten működött, reagált, tette a dolgait.
Hitte, hogy meglesz az új világ és új harmónia. Remélte, hogy minél előbb. A harmadik pedig a szeretet. Ez azért kell hozzá.

1-2 másodperc

J ritkán jár vonattal, de azért nem is idegen számára. Most is tudta, érdemes időben érkezni, el is helyezkedett mire az utasok zöme befutott. Az egyre inkább megtelő kocsiban mindenki kereste a megfelelő helyet, ahol az utazási időt a legjobban eltöltheti.
Fiatal pár kezdett elhelyezkedni egy 2×2-es helynél, tették fel a cuccaikat a fenti polcra. A helyek zöme egyébként egy irányba néző kettős ülés, mint a buszokon, viszonylag kevés ülés volt szemben egymással, ahol nagyobb csapat is ellehet. És jött is egy család, három kis gyerekkel, pont ilyenre fájhatott a foguk. Mármint amilyenbe a pár épp „beköltözött”.
A családanya mondta is a családapának, hogy nézzen megfelelő helyet, de hát első pillantásra látszott, itt nincs olyan. A fiatal srác felajánlotta, hogy jöjjenek oda, ők szívesen mennek másik helyre, és ennek megfelelő mozdulatokat is tett. Udvarias felajánlkozását az anya bár kedvesen, de visszautasította. Némi patthelyzet, másodpercnyi tanácstalanság.
J is gondolkodott, ilyenkor mi lehet a jó megoldás. Nagyjából egyértelmű, hogy az a hely a családnak alkalmasabb, a fiataloknak meg elég jó lehet máshol is. Ilyenkor a fiatalok esetében kéne erőltetni a nyilvánvalót és lelépni, az anya tiltakozása ellenére? Akkor úgyis oda ülnének. Vagy szemrebbenés nélkül ledobni magukat? Hisz elhangzott a felajánlás, nem éltek vele. Esetleg valami kapcsolat kialakulását kezdeményezni a családdal, akiket egyébként éppen lefoglal a gyerekek meg maguk elhelyezése? Akkor a család egy része ott találhatna helyet. Mondjuk ez mindkét félnek kényelmetlen lehet hosszú távon – bár jól is kijöhet.
Úgyhogy a megoldás a családnál van. A már kimondott udvarias elhárítás ellenére még két másodpercen belül nem gáz elfogadni a felajánlást. Vagy lehet keresni kevésbé megfelelő helyet. Ez egyébként nem annyira rossz, ezt az időt akárhogy is ki lehet bírni – legfeljebb pár óra –, és ülőhely azért mindenkinek jut. Esetleg átmenni másik kocsiba, ami kicsit hazárdjáték, kevés eséllyel, ráadásul nehézkes is a gyerekekkel. Vagy csak egyvalaki megy el körülnézni, bízva abban, hogy a megtalálandó jó hely megvárja őket, míg csapatostól odaérnek.
Bizonnyal egyéb megoldás is lehet, de J-nek ennyi jutott eszébe. Meg egy kis keserűség alakult benne, ami lassan körvonalazódott. Hétköznapi és jelentéktelen a helyzet, mégis olyan tipikus. Valaki segíteni akar, meg tud is, és nem nagy áldozat a részéről, sőt talán egyáltalán nem. Viszont nem illik szívességet elfogadni, még a magunk kárán sem. Olyan, mintha a visszautasítással mi irányítanánk, ami normálisan elégtétellel tölt el. De az visszautasításnak van egy kis kényszeres felhangja, mintha nem azt mondanánk, amit tényleg akarunk. Az elfogadással is mi irányítanánk, de valahogy egyből le is köteleződnénk, mintha kiszolgáltatottá válnánk, hálásnak kellene lennünk. Így már nem az igazi. Elfogadhatatlan a szívesség, amit reflexből ki is mondunk. Ezt követően pedig még nehezebb változtatni, hülyén éreznénk magunkat és talán hülyének nézhetnének. Ezt érezhetjük komoly veszélynek attól függetlenül, hogy aligha van jelentősége.
Elnézve a tétovázó fiatalokat J arra gondolt, nem is ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy a visszautasítással valami jó nem történik meg. Keserűség marad a családban, hiszen lehetnének valamivel kényelmesebben is. A fiatalok sem tudják élvezni a kényelmet, merthogy érzik, nem őket illetné, vannak erre rászorultabbak. Ráadásul a jóindulatukra visszautasítás volt a válasz, érdemes-e akkor egyáltalán felajánlani valamit? Döntsön mindig is az érkezési sorrend, pár másodperc jogot ad nekik, így aztán többé nem érdemes jóindulatúskodni sem.
A felajánlás elfogadásával ellenben minden a helyére kerül. A család elégedett, igazából ez a kialakítás rájuk van kitalálva. A fiatalok is jól érzik magukat, nem kell egy kényelmetlenül tágas helyen kettesben lenniük, és még jót is tehettek. Akár egymásra is mosolyoghatnak, kerek lehet a világ.
J örült, hogy volt ideje átgondolni ezt a töredéknyi időt, ami alatt mindez zajlott. És milyen jó lenne, ha a saját zsigeri reakcióira is jutna ennyi ideje, sőt ha mindez beleférne abba az egy-két másodpercbe, amíg a helyzet alakítható. Kicsit kerekebb lehetne a világ.

tünet

I már ágyban volt, de még nem aludt. Vagy még ágyban volt, de már nem aludt. A lényeg, hogy jól érezte magát. Épp' nem köhögött.
I-nek korábban, napokkal ez előtt volt láza is meg egyebek, de hamar elmúlt. Azóta nincs különösebb gondja, csak valamikor valamennyire köhög. Ha éppen nem köhög, akkor teljesen jól van. Meg ha köhög akkor is, csak köhög közben.
I épp ezen gondolkodott, hogy a betegséget gyakran állapotnak állítják be, mint ami komoly dolog, kellemetlen. Ő meg nem foglalkozik vele, nem zavarja különösebben. De akkor most disszimulál, úgy tesz, mintha nem lenne baja? Tagad valamit, ami van? Vagy csak jogosan nem foglalkozik vele, amikor nem is kell? Mennyire kéne foglalkoznia vele egyébként? Lehet ez valami komoly betegségnek a jele, vagy csak kis maradványtünet, ami majd úgyis elenyészik? Bár ahogy ez kinéz, elég lassan enyészik…
Talán hozzáállás kérdése, mennyire határozza meg a hangulatát, életvitelét, hogy van némi gondja. Volt már például derékfájása, ami azért markánsan tudta akadályozni dolgokban. Figyelembe kellett vennie, számolnia kellett saját korlátozottságával. De amikor épp megfelelő testhelyzetben volt és nem fájt, akkor szintén egésznek és teljesnek érezte magát. Lehet, hogy a teljesség az alapállapot, aztán olykor akadályokba ütközünk. Amelyekről egyébként tudunk is, hiszen a spárgát vagy lótuszülést sosem tudta megcsinálni, bár annyira nem is erőltette. Végülis tudja mekkora súlyt bír felemelni, szemüveg nélkül meddig lát, egy telefonszámot mennyi ideig tart fejben, hány dologra és meddig tud figyelni stb. Korlátok mindig vannak, hiszen találkozott velük és elég jól be is tudja kalibrálni a helyüket.
Most az a lényeg, hogy elég jól van. Ha éppen van valami gond, megteszi, amit lehet. Hisz lehet még jobban. De így az ágyban teljesen megfelelő. Bizonnyal valóban ez az alaphelyzet, ez az ideiglenes teljesség. És a részlegesség a kivétel, ami szintén ideiglenes.
I még forgatta ezeket magában egy darabig, aztán elengedte. Most a teljesség élménye van, ahogy máskor a korlátok élménye. Helyén volt. Hiába itt jutott erre a következtetésre, a teljessége nem az ágyhoz tartozik, hanem hozzá. Mindig is.

hatás

H egy nagyobb boltban vásárolt némi egyszerű ételt, bónuszként pedig egy-egy pingvin édességet magának meg a párjának. Hétköznapi dolog. Ahogy a pénztárnál sem példa nélküli a fennakadás, úgyhogy átmegy egy másikhoz. Mögötte egy anyuka kislánnyal, aki persze unatkozik és valami kiállított dekoráció szétszedésén dolgozik.
H fizetés után pakolja a dolgait, mikor a kislány meglátja az édességet. Közepesen meggyőző sírós hangon panaszkodik anyjának, hogy ő nem kapott. Az anya felhívja a figyelmét, hogy nem kért, ha időben szól kaphatott volna – de azért érezni a hangján a dilemmát, hogy mi is legyen. Fizetés közben már nehéz kiállni, a gyerek nem biztos, hogy elszalad egy édességért, ezernyi megoldás és megoldhatatlanság hirtelen. A pár másodperc, ami alatt ez elfut már kész a blokk, befejeződött a vásárlás. Vége a dilemmának.
H is érzi a feszültséget, no meg hallja is, így aztán egy mozdulattal az egyik pingvint átnyújtja a kislánynak. Aki meglepődik, de azért elveszi. Közben anyját is figyeli, aki megköszöni és lányát is erre bátorítja, majd felajánlja az édesség kifizetését. Ezt H nem kéri, és mivel közben elpakolt távozik. A kerékpároknál még összefutnak egy pillantásra.
H utólag gondolkodik el, mi is volt ez? Viszonylag hirtelen és spontán akció a részéről, különösebb átgondolás nélkül. De vajon jól tette-e? Szeretné azt hinni, hogy igen, az emberi jóság megtestesülése volt ő, közel hős, majdnem lovag, aki jó tettével világít ebben a sötét – merthogy már sötét délután van – világban. Bár nem érez semmi heroikusat. De azért lehettek holmi önfényező indíttatásai, de nem akarja nagyon analizálni magát.
Viszont lényegesebb, hogy segített-e az anyának, gyereknek, vagy sem? Azt szűrhették le, hogy vannak még rendes emberek, vagy legalábbis történhetnek jó dolgok akár idegenek között is? Vagy azt, hogy a hiszti és követelőzés meghallgatásra talál és csak így tovább? Esetleg az anya tehetetlenségét hangsúlyozta azzal, hogy megoldotta helyette, amit esetleg nem is kellett volna – hisz pont az előre gondolkodást tanulhatta volna meg a kislány? Avagy megerősítette, hogy vannak balekok, és ha jól állunk hozzá le lehet húzni őket?
Számos rossz olvasata van az esetnek, meg azért néhány jó is. Mit gondoljon hát?
Abban marad végül magával, hogy az egész egyszerű volt. Hirtelen ez jött, és remélhetőleg segítségnek tartják, ahogy ő is annak szánta. Ez már nem rajta múlik. Ő elvan az édesség nélkül, a párja pedig biztosan örülni fog neki.

felejthető

G tömegközlekedett egy zsúfolt buszon. Nem mindennapos számára ez, a tömeg sem, de azért nem is valami szokatlan helyzet. Kapaszkodás közben szórakozásként a többieket nézte, mint lényegében egyetlen látványosságot.
Egy fiatal pár szállt fel, babakocsival, abban igen ifjú gyermek, közepes érdeklődéssel, de azért nyitott szemmel. Úgyhogy G szórakoztatásként két ujjával bohóckodott kicsit a gyerek előtt, felkeltendő a figyelmét. Siker nélkül, noha a kora szerint – avagy bármilyen korban így van ez? – odafigyelhetett volna a mozgásra, kalimpálásra. G persze nem akart nagyon feltűnő sem lenni, ki tudja a szülők hogy veszik az ilyesmit. Bár volt élménye egy szemkontaktusról alig egy órája egy másik buszon, ott kialakult egy kapcsolat az azért idősebb gyerekkel. És a végén jó volt egymás után nézni.
Itt a szülőket nem érdekelte, talán észre sem vették. Mindketten fülhallgatósak, okostelefonjukkal elfoglalva. A többi ember alig volt része a világuknak, meg hogy igen rossz helyen álltak meg, erősen akadályt képezve. A férfi vehemensen babrálta telefonját, beszélt párjához is, felháborodva, sürgetően. G nem látva kijelzőt arra tippelt, hogy a térképet nézi, valamit keres, minimum eltévedtek. A megjegyzéseiből, vehemenciájából az jött le, hogy valami aktuális dolga van, amit el kell intézni, és mindenképpen fontosabb, mint körülnézni, itt lenni ebben a valóságban.
Aztán pár megálló után rendeződött a tömeg és kiderült, hogy koncertet néz. Furcsa. G gondolkodott, mi is lehet az a komoly indok, ami ezt mindenképpen kiemelt prioritássá teheti a férfi számára? Csak erősen valószínűtlen dolgok jutottak eszébe. Majdnem elkezdte sajnálni a családot, és sztereotip kategóriákba besorolni őket, hogy mennyire csak a megosztott figyelem töredéke jut egymásra. Pedig biztosan oka, funkciója van annak, hogy a virtualitás előrébb való a valóságnál, saját jelenlétüknél. Valamiért nekik ez így megy, így tudják vinni az életüket, egymás életét is beleértve.
Az ő világuk – a mi mai világunk? – ilyen, ahol az információ áramlás nem kiegészíti, támogatja a valóságot, hanem magában is meghatározó. Az online jelenlét mellett kevéssé lényeges ha a többiek lábára lépünk, vagy ők a miénkre. És hamarabb el is felejtjük, a lényeges dolgok nem itt vannak. Lehet pont felejteni akarjuk ezt a világot, történetünket, magunkat. És megoldjuk.  Ez a világ felejthető.

enyém

F kerékpározott és épp lekanyarodott, mikor az előtte hajtó biciklis eldobott egy csikket. Legalábbis annak tűnt. Aztán már el is távolodtak, a forgalom ilyen.
De F-nek valahogy ez megmaradt. Mit lehet ilyenkor tenni vagy mondani? Bocsi, elhagytál valamit? És hogy reagál a másik? Aki eldob egy csikket – vagy bármit – az utcán, bizonnyal tudja mit csinál. És vélhetőleg nem érdekli. A környezete. Nem fontos neki, az utca mindenkié, így aztán senkié. Miért is izgatná, hogy szemetes.
Csakhogy F most másként érezte. Mivel mindenkié, az övé is. Ez az ő utcája, hogyan szemetelhetne rajta bárki? Ez így nincs jól. Persze nem úgy az övé, hogy birtoka, tulajdona. Ahogy semmi élő nem lehet tárgyi tulajdon, a macskája sem F tulajdona. Sokkal inkább felelőssége, öröme, bosszankodása, gondja és kikapcsolódása. A párja vagy a gyermeke meg végképp nem birtok, anyagi érték, számszerűsíthető vagyon. Az övéi ők, de ez kölcsönös, annyira egyiké a másik, mint a másiké az egyik. Miközben mindenki maga is marad.
Ezen merengett F, és úgy érezte, ez az ő világa. Ahogy persze lehet a másoké is a világ, meg ő is a világé. Van egy kapcsolat, viszony, ami nem csak a kölcsönös függőség és egymásra utaltság. Valami több, más. Elfogadás, tisztelet, felelősség, jóakarat, ilyesmi. Talán szeretet.
Amibe a szemetelés nem fér bele.

bántás

Régebben történt. Egy parkon átmenő vékony járdán ketten andalognak. Egymás mellett, ahogy illik. Kerékpáron pedig E közeledett, és finoman, messziről csengetett, nehogy megijessze az andalgókat, meg hogy legyen idejük helyet adni neki. Az andalgók megálltak, megfordultak – hogy megnézzék a hátuk mögött vajon mi izgalmas történhet –, majd kelletlenül helyet adtak neki. De azért egyikük kifejezetten hangosan megjegyezte, hogy le kéne szállni. Mármint a kerékpárról.
Máskor E kocogott, hasonlóan keskeny, járda besorolású közlekedési létesítményt használva. Háta mögül nagy hangon kiabált valaki, hogy „BOCSÁNAT!”, ennek megfelelően a szélre is húzódott. Mármint kicsit jobban, mert egyébként is ott ment, már csak a szemből jövő kerékpáros miatt is. De a kiabálás nem hallgatott el, folytatódott, noha a forgalmi helyzet nem volt előzésre alkalmas a szemben jövő miatt. Aztán a jelentős méretű hölgy csak megelőzte E-t, és alig győzött hangosan és hosszan méltatlankodni, amiért E kocogott. Meg mit képzel magáról.
Érdekes ez. Az első esetben ha E – megfogadva a tanácsot – tolja a kerékpárját, nem foglal kevesebb helyet és az andalgókat úgy is megelőzte volna. Bizonnyal inkább több kellemetlenséget okozva, hisz ő is és a kerékpár is helyet igényel egymás mellett. A javasolt megoldás tehát inkább rontott volna a helyzeten. Talán nem is megoldási javaslat volt…
Második esetben ha nem kocog éppen, hanem gyalogol, babakocsit tol stb. minimum ugyanannyi helyet foglal. Ráadásul kocogóként gyalogosnak minősül, aki mégiscsak elsődleges használója a járdának. Talán le kellett volna ugrania a járdáról, mert valakinek útban van? Ezen az elven minden személyautónak takarodnia kéne az útról a kamionok elől…
Mi is a közös ezekben? Hogy olykor nem férünk el, tekintettel kell lennünk másokra és ez nagyon zavaró. Ezért beszólunk, lehetőleg valamit, ami nem a helyzetről szól, hanem a másik aktuális állapotába akar belekötni. Akkor is, ha ennek nincs érdemi jelentősége. Mert olyan, mintha igazolná igazunkat, meg valahogy mégis csak bántani akarjuk. Mert bántani jó.

mellékesen

D kerékpározott, ahogy szokott, munkába menet. Pangó, nyugodt és forgalmas, zaklatott utakon, kerékpárúton és főúton, amerre vitt az útja. A híd például egy forgalmas hely, nagyobb sebességű járművekkel és szalagkorláttal, amitől bezárt lesz kissé. Talán ezért is itt türelmetlenebbnek tűnnek a közlekedők.
Épp a hídon, már a csúcson túl, a kényelmes lejtmenetben egy közepes terepjáró hirtelen majdnem leszorította D-t. Elé vágott balról, majdnem egészen a korlátig húzódva, közvetlenül előtte. Meg dudált is. Vannak, akik nem kedvelik a kerékpárosokat, ami ilyen jellegű agresszióban azért nem szokott megnyilvánulni.
D konstatálta, hogy érdemes figyelni, ma a forgalomban nem jó elbambulni, még egyszerűnek tűnő helyzetekben sem. No meg fel is ébredt kellően. Mi is volt ez az egész? Aztán viszonylag hamar kisimult a forgalom.
Mint utóbb összerakta a terepjáró előtt valami kisebb autó bénázott. A dudálás meg a terepjáró elé vágódása a helyzetnek szólt, D csak mellékesen ott volt a nagyobbak konfliktusa közelében. Talán észre sem vették, hogy ő is létezik.
Ha már így alakult, gondolta, le kéne vonni valami tanulságot ebből. Mondjuk olyat, hogy nem feltétlenül rólunk szól minden helyzet, attól, hogy akár a központjában is vagyunk a történéseknek és esetleg érintenek. Lehet egész más dinamika a történések mögött és mi csak járulékosan kapunk az eseményekből, semmiképpen ne érezzük hát velünk szembeni akciónak. Viszont nem baj, ha észrevehetőek vagyunk, talán akkor figyelembe veszik jelenlétünket azok, akik egymással lennének elfoglalva.