Fiatal pár kezdett elhelyezkedni egy 2×2-es helynél, tették fel a cuccaikat a fenti polcra. A helyek zöme egyébként egy irányba néző kettős ülés, mint a buszokon, viszonylag kevés ülés volt szemben egymással, ahol nagyobb csapat is ellehet. És jött is egy család, három kis gyerekkel, pont ilyenre fájhatott a foguk. Mármint amilyenbe a pár épp „beköltözött”.
A családanya mondta is a családapának, hogy nézzen megfelelő helyet, de hát első pillantásra látszott, itt nincs olyan. A fiatal srác felajánlotta, hogy jöjjenek oda, ők szívesen mennek másik helyre, és ennek megfelelő mozdulatokat is tett. Udvarias felajánlkozását az anya bár kedvesen, de visszautasította. Némi patthelyzet, másodpercnyi tanácstalanság.
J is gondolkodott, ilyenkor mi lehet a jó megoldás. Nagyjából egyértelmű, hogy az a hely a családnak alkalmasabb, a fiataloknak meg elég jó lehet máshol is. Ilyenkor a fiatalok esetében kéne erőltetni a nyilvánvalót és lelépni, az anya tiltakozása ellenére? Akkor úgyis oda ülnének. Vagy szemrebbenés nélkül ledobni magukat? Hisz elhangzott a felajánlás, nem éltek vele. Esetleg valami kapcsolat kialakulását kezdeményezni a családdal, akiket egyébként éppen lefoglal a gyerekek meg maguk elhelyezése? Akkor a család egy része ott találhatna helyet. Mondjuk ez mindkét félnek kényelmetlen lehet hosszú távon – bár jól is kijöhet.
Úgyhogy a megoldás a családnál van. A már kimondott udvarias elhárítás ellenére még két másodpercen belül nem gáz elfogadni a felajánlást. Vagy lehet keresni kevésbé megfelelő helyet. Ez egyébként nem annyira rossz, ezt az időt akárhogy is ki lehet bírni – legfeljebb pár óra –, és ülőhely azért mindenkinek jut. Esetleg átmenni másik kocsiba, ami kicsit hazárdjáték, kevés eséllyel, ráadásul nehézkes is a gyerekekkel. Vagy csak egyvalaki megy el körülnézni, bízva abban, hogy a megtalálandó jó hely megvárja őket, míg csapatostól odaérnek.
Bizonnyal egyéb megoldás is lehet, de J-nek ennyi jutott eszébe. Meg egy kis keserűség alakult benne, ami lassan körvonalazódott. Hétköznapi és jelentéktelen a helyzet, mégis olyan tipikus. Valaki segíteni akar, meg tud is, és nem nagy áldozat a részéről, sőt talán egyáltalán nem. Viszont nem illik szívességet elfogadni, még a magunk kárán sem. Olyan, mintha a visszautasítással mi irányítanánk, ami normálisan elégtétellel tölt el. De az visszautasításnak van egy kis kényszeres felhangja, mintha nem azt mondanánk, amit tényleg akarunk. Az elfogadással is mi irányítanánk, de valahogy egyből le is köteleződnénk, mintha kiszolgáltatottá válnánk, hálásnak kellene lennünk. Így már nem az igazi. Elfogadhatatlan a szívesség, amit reflexből ki is mondunk. Ezt követően pedig még nehezebb változtatni, hülyén éreznénk magunkat és talán hülyének nézhetnének. Ezt érezhetjük komoly veszélynek attól függetlenül, hogy aligha van jelentősége.
Elnézve a tétovázó fiatalokat J arra gondolt, nem is ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy a visszautasítással valami jó nem történik meg. Keserűség marad a családban, hiszen lehetnének valamivel kényelmesebben is. A fiatalok sem tudják élvezni a kényelmet, merthogy érzik, nem őket illetné, vannak erre rászorultabbak. Ráadásul a jóindulatukra visszautasítás volt a válasz, érdemes-e akkor egyáltalán felajánlani valamit? Döntsön mindig is az érkezési sorrend, pár másodperc jogot ad nekik, így aztán többé nem érdemes jóindulatúskodni sem.
A felajánlás elfogadásával ellenben minden a helyére kerül. A család elégedett, igazából ez a kialakítás rájuk van kitalálva. A fiatalok is jól érzik magukat, nem kell egy kényelmetlenül tágas helyen kettesben lenniük, és még jót is tehettek. Akár egymásra is mosolyoghatnak, kerek lehet a világ.
J örült, hogy volt ideje átgondolni ezt a töredéknyi időt, ami alatt mindez zajlott. És milyen jó lenne, ha a saját zsigeri reakcióira is jutna ennyi ideje, sőt ha mindez beleférne abba az egy-két másodpercbe, amíg a helyzet alakítható. Kicsit kerekebb lehetne a világ.
