Nyilván

Jó lenne valami panacea, univerzális csodagyógyszer, ami mindenre jó. Félő, hogy nincs ilyen, de számos problémánkat, bajunkat megoldaná vagy legalábbis enyhítené a nyilvánosság. 

A titkok általában rossz hatásúak, a rejtőzködés is. Nem csak a közállapotokra, köz hangulatára, de a sajátunkra legalább ennyire. Ha van szégyellni, titkolni valóm az önmagában negatívan hat önképemre, önértékelésemre. Egy állandó fenyegetettség, félelem, mert mi lesz ha kiderül. 

Van persze magánélet, kár lenne minden intim részletet megosztani, meg remélhetőleg nem is érdekel másokat annyira. Merthogy lényegtelen, érdektelen, miért is foglalkozna ezzel bármi. Illetve aki foglalkozna, az ne csámcsogjon nem rá tartozó dolgainkon. Viszont amit csak érdemes, jó átláthatóvá tenni.

Igaz ez a szervezetek működésére. Olyan csoportban van bizalmam és olyanban veszek részt szívesen, ami válaszol ha kérdezem. Sőt, kérdezés nélkül is megmutatja hogyan, miből, mi célból, kivel stb. tevékenykedik. Legyen az nagy állami szervezet vagy kis szülői munkacsoport. 

Azért is lényeges a nyitottság, hogy ne pletykák, mendemondák, összeesküvés-elméletek alapján tájékozódjunk. Akár közösségünk, teleülésünk, országunk, világunk dolgairól. Miért kéne titkolni, mennyi embertársunknak vannak milyen gondjai? Mi sikerült és mi nagyon nem az utóbbi időben? Hogy állunk konkrétan és mik a kilátások? Ki mit mondott és mit tett, ami hatással volt? Amik történtek, azok kinek-minek mennyiben köszönhetőek? 

Ijesztőnek tűnik a nyilvánosság, főleg ha valami bajról van szó. De mégiscsak szembe kell nézni és a szükséges lépéseket megtenni. Anélkül, hogy kiderülne miről is van szó, érthetetlenek az intézkedések és történések. Zavarossá válik a viszonyunk, a tájékozatlanság és bizalmatlanság ritkán tesz jót egy kapcsolatnak. Legyen kapcsolatunk tárgya akár a világ, az ország, településünk, bármilyen kisebb közösségünk vagy személyes kapcsolatunk.

A nyilvánosság jó esély egy korrekcióra, javításra, fejlődésre. A titok, titkolózás konzervál, akadályoz, beszűkít, vélt biztonságérzetünk folyamatos fenyegetettséggel társul. Ha sikerül kilépni és megmutatni, az első ijedtség után általában megértést, sőt segítséget tapasztalunk. Meglepő módon a legtöbben jót akarnak, nekünk is. Ahogy mi is.

bátorság, bölcsesség

Alapkérdés, hogy mi kell a jó élethez? Triviálisan sok pénz, erre tömegek szavaznának. Vagy boldogság, szerelem, biztonság, izgalom, nyugalom, barátok… Ráadásul kinek mi, mindenkinek mást jelent a jó élet. Továbbá mikor mi, gyakran úgy véljük, hogy pont az kéne ami nekünk éppen nincs – és ha meglesz már mást hiányolunk, merthogy csak hiányzik valami. 

Abban nagyjából egyetértés van, hogy az életünket legalább részben mi is irányítjuk. Biztosan nem csak mi, de nem is vagyunk teljesen tehetetlenek, mint a fizikaórai golyók. Az irányítás pedig a döntéseinken múlik. 

„A jó döntések tapasztalatból születnek, a tapasztalat pedig rossz döntésekből.” Van számos hasonló  vélemény, és biztos, hogy a jó döntésekhez kell tapasztalat, ismeret, okosság vagy bölcsesség. Talán a bölcsesség a legjobb, ami több a tudásnál, valami hatékonyabb, átfogóbb. A bölcs képes bölcsen dönteni, általában ez a legjobb döntés. Másrészt meg „aki mer, az nyer”, bevállalás is kell, bátorság. Sokszor előbb van a bevállalás, utána az átgondolás. 

Egy helyzet megoldásához mindkettő szükséges. Általában eltérő mértékben, hiszen hol több bátorság kell, hol több bölcsesség. A csak bátor vagy csak bölcs döntéseink ritkán visznek lényegesen előre, többnyire egyszerűen a buta vagy a gyáva jelző illik rájuk – amit úgy állítunk be, mint ami intuíció vagy óvatosság volt. 

Érezzük, amikor becsapjuk magunkat és kibúvókat keresünk, nem haladunk, de legalább meg tudjuk magyarázni. Ez is lényeges, az életünk nem csak nagy döntésekből áll. De legalább néha jó átélni a bátorságot és bölcsességet, főleg együtt. Felemelő élmény, megérezhetünk valami csodálatosat. És ettől jobb lehet az életünk.

a rend lelke

Egy lelketlen rend hozhat-e lelket, tehet-e hozzá minőségileg a rendetlenséghez és ez elég-e? 

Lényeges leszögezni, hogy szeretjük a rendet, az értelmet, az „értelem akarása” jól ismert kifejezés. Más megfogalmazásban „ösztönösen ki vagyunk éhezve az autentikus jelentésre és a rendre”. Értelmes rendet akarunk tehát, amit tudunk kezelni, amihez tudunk viszonyulni, ezt keressük mindenben, a rendetlenségben is. Szóval kell a rend.

De egyáltalán honnan jön? Bár a rendről igen kiváló értekezések születtek, most az eredet érdekes, mi adja a rend lelkét, milyen a rendünk?

Van, hogy eleve „tudjuk” a rendet és azt látjuk bele a világba. Mivel tudjuk mi van, ezt is tapasztaljuk meg, visszaigazolva látjuk magunkat és még jobban tudjuk. Így erősödhetnek a sztereotípiák, betonozódhat be világnézetünk, hozzáállásunk. A mindenki anyagias, a világ gonosz, az erős marad életben stb. segítenek negatívan látni – de ha csak a jót vesszük észre, az meg azt erősítheti, hogy csak jó van. Ez által abszolút érthető és kezelhető értelme van az egésznek. 

Következő fokozat, ha meglátásunkat rá is erőltetjük a világra. Ha tudjuk befolyásolni, sőt olyanná tudjuk és akarjuk alakítani, akár őszintén vagy számításból. Itt már teszünk is azért, hogy visszaigazoljuk magunkat. Ha megsértünk valakit és csúnyán néz ránk visszaigazolja, hogy így viszonyulnak hozzánk. Provokálunk, hogy elmondhassuk, igazunk lett. Akár társasalmi, politikai szintig elmehet, hogy a másik reakcióját úgy kezeljük, mintha magától, előzmény nélkül történne, így okot adva minősítésére és negatív hozzáállásunk igazolására. Pozitív provokáció is lehetséges, de ritkábban fordul elő, viszont abból meg optimista megerősítés születik.

Szerényebb és nyitottabb hozzáállás, ha nem megmondani akarjuk a rendet, hanem felismerni, felfedezni. Ha kérdezünk és nem elégszünk meg a legegyszerűbb válasszal – viszont azt is el tudjuk fogadni, ha (most, számunkra érthető módon stb.) nincs válasz. Ha nem mi mondjuk meg ki miért csinál valamit, hanem megkérdezzük, esetleg próbáljuk kitalálni és ellenőrizzük sejtésünket, végső esetben simán elfogadjuk, hogy ez van és nem gondoljuk túl. Sőt, akár többféle helyes választ is lehetségesnek tartunk. Itt a kíváncsiság a kiindulás és felemelő élmény, ha megoldás születik, felismerjük a rendet.

Mint annyi minden esetében, itt is van e két véglet, az egyik kényszeres, erőből történő, gyakran kicsinyes – ellentétben a szabad és felszabadult, nyitott és nagyvonalúval. Utóbbi a szimpatikusabb, de hát ha tényleg akarjuk az értelmet, a rendet akkor idegesít ha nincs meg – időnként folyamodunk a kevésbé szimpatikus megoldáshoz, mert még mindig jobb, mint a rendetlenség. A mi rendünk, tudjuk hogy hamis, de jobb híján megteszi. Jó esetben nem éljük nagyon bele magunkat, legalább mi nem vesszük komolyan. 

A cél mégis az, hogy minél inkább merjünk szembenézni az alkalmi rendetlenséggel, várjuk ki, míg a világ saját rendje felfedi magát (vagy nem) és kérdezzünk, vizsgálódjunk kíváncsian és rácsodálkozva. Minőségileg sokat jelent a válaszok szempontjából is.

Rejtőzködés

Szeretünk rejtőzködni. Főleg ha úgy véljük, van mit rejtegetnünk. És mindig van, amit nem szívesen kötünk mások orrára, úgyhogy igen ritka pillanat az abszolút önmegmutatás. Talán jól is van ez így.

Mostanában sokan leszoktak a maszk viseléséről, ellazultak az emberek – bár úgy tűnik a nemzetközi és hazai helyzet is éppen fokozódik. A maszk pedig kiváló eszköz a rejtőzésre. Az orrunkon előjövő pattanás vagy ajkunkon mutatkozó herpesz esetén kifejezetten áldásként gondolhatunk rá. 

Ha beszélgetünk maszkban, fura érzés ahogy nem látjuk igazán a másik mimikáját, és tudjuk: ő sem igazán látja a miénket. Utóbbi megnyugtató is lehet, jó esetben nem veszik észre elmosolyodásunk vagy esetleges értetlenségünk. Viszont egy hosszabb beszélgetés kevésbé véd, mert az arc szabadon maradt része azért árulkodó. Kis gyakorlattal a szemkörnyék, homlok elég informatív, hangsúlyosabbá válik az egyéb gesztikuláció, fejmozgások, egyebek. Érdemes lenne objektíven felmérni a hatékonyságot, de úgy vélem egy idő után elég jó biztonsággal azonosítjuk a másik reakcióit. És ő is a mienket. 

Lényeges következménye még a maszknak, hogy sokkal inkább egymás szemébe nézünk. Ami olykor zavaró, tolakodó lehet máskor viszont intim, biztató. Lehet jelentősége, jó esetben közelebb vihet, személyesebbé és bizalmasabbá teheti a beszélgetést. Talán csak mi látunk bele reakciókat a másikba, és az arc nagy részének eltakarása segíti ezt a vetítést, de pozitívumot tulajdonítva a másiknak – persze nem alaptalanul, csak kicsit bátrabban mind eddig –, úgy sokat javulhat az összhangunk, megértésünk. Ugyanezzel a tulajdonítással találkozunk, amikor nekünk tulajdonítanak nem látható megnyilvánulásokat, ami sok szempontból kényelmes – nem kell annyira viselkednünk, figyelnünk magunkra, kevésbé látszik. Többnyire úgyis azt tulajdonítanak nekünk, amit, és ha eddig hó volt a kapcsolatunk, remélhetőleg pozitívumokat.

Így aztán a maszk lehet ajándék, lehetőség is, nem csak akadály. Nézhetünk így is rá, illetve a maszk mögötti másikra. 

őszintén...

Ha őszinteségre kifejezetten szükség van, vagyis már nem magától értetődő, mindig számos dilemma merül fel.
Az őszinteséggel azt fejezzük ki, hogy az igazságot alapértéknek tekintjük, személyesen pedig önmagunk vállalását jelenti, leginkább hibáinkkal együtt. Különös jelentősége a másikkal szemben elkövetett vagy elmulasztott cselekedetek esetén lesz, amikor ártottunk, valami rosszat tettünk/jót nem tettünk. Ilyen pedig előfordulhat, aminek a kapcsolaton belüli rendes rendezéséhez feltétel az őszinteség.
De hát nem elég őszintének lenni, annak is kell látszani – a többeknek tulajdonított, itt aktualizált mondás valami lényegit ragad meg. A látszat csalhat, úgy is, hogy rosszabbnak mutat. Ahogy tisztességesnek sem könnyű látszani ha egyszer valaki szerint nem vagyok az, úgy őszintének sem.
Hogy lehet bizonyítani egy morális hozzáállást? Általában ami nem látszik, nem bemutatható azt elmondjuk, kifejtjük, megmagyarázzuk. Csak hát a megmagyarázás már a vicceknél sem igazán működik, gyakran magyarázkodás hangulata van. Ráadásul szükséges hozzá a másik fél együttműködése, aki hajlandó odafigyelni – ha nem (elég) kíváncsi ránk, akkor esélyünk sincs.
Az őszinteség és hitelesség nem mindig jár együtt – ha így lenne kevesebb csalással és kapcsolati konfliktussal vagy akár -tragédiával találkoznánk. Mert az őszinteség nem látszik feltétlenül hitelesnek, aki igazat mond még lehet zavarban, keresheti a szavakat, mérlegelhet – akár azért, mert nem akar megbántani. Hisz nem attól őszinte valaki, hogy nyers és durva.
Talán a bizalom lehet az esély, a kapcsolat eddigi története. Amit megingathat egy eset, egy történés – de mégiscsak ismerjük a másikat és magunkat. Erről szólt eddig a kapcsolatunk vagy ez a kivétel? A korábbi viszonyunk az aktuális cselekedet/mulasztás fényében értelmét veszti vagy épp értelmet nyer? Ha kivonom a képből az indulatot (ami azért nem olyan egyszerű), akkor hogyan tudnám megérteni? Szabad-e folytatnom, esetleg milyen változtatásokkal? Én hogyan lennék őszinte hasonló helyzetben, ha ez egyáltalán elképzelhető? Próbálkozunk-e mindketten, ha a magunk módján is?
Érdemes lehet esélyt adni. Akár a kölcsönös menekülési késztetés, valós sérelmek, önérzet megbántása ellenére is – ha a kapcsolat és a másik bizonyítottan érhet annyit. Akkor lehet helye és értelme a befektetendő munkának.