Közöttetek

Az Isten országa közöttetek van! Lk 17,21b

Külön érdekes, hogy ez egy időbeli jellegű „mikor jön el az Isten országa” kérdésre válasz. Merthogy várakozunk, teszünk-veszünk, közben merengünk, hogy mikor is lesz az amikor. Hiszen körülnézve nem látjuk. Itt kéne lennie, hol máshol, de nem látszik sok jele, vagyis még nincs itt. Akkor csak az lehet, hogy majd itt lesz. Nem itt van, hanem itt lesz, valahogy ismerős ez a hozzáállás. 

Kiderül, kiszámíthatatlanra kérdeztek. Olyanra, ami nem látható, nem szembetűnő vagy megfigyelhető. Nagy kérdés, akkor hogy is vesszük észre akkor? És mikor? A mikor, úgy tűnik nem jó kérdés. Vannak ilyen kérdéseink. És az sem releváns, hogy itt vagy ott. Tiszta kvantumfizika, maguk a fogalmaink nem értelmezhetőek, túl van ez a fogalmi készletünkön.

Viszont mégsem teljesen értelmetlen a kérdés, nem arról van szó, hogy ne lenne Isten országa. Pont az a lényeg, hogy van. Itt és most. Nem hely és nem idő. Ez az egészen más nincs igazán kifejtve, talán mert nem ez a lényeg. Nem a forma, a jelenség mibenléte, értelmezése, magyarázata meg hasonlók. Elég annyi, hogy van, és közöttünk. Vagyis a mi dolgunk, felelősségünk, nincs mire várni, nincs hova menni. 

Tulajdonképpen ez így megnyugtató. Túllépve a látványon és tapasztalaton ez az itt és most ahova igyekszünk. Ne várjunk semmire, ne menjünk sehova… 

személyes

Semmi személyes – elég elcsépelt mentegetőzés, ha valakinek valami kellemetlenséget okozunk. És ezzel együtt igaz is, azért tesszük, mert ez a dolgunk. 

Egy könyvben (Joseph Campbell, Bill Moyers: A mítosz hatalma) azt fejtegetik, hogy Ámor személyes, míg Erósz vagy Agapé a személytelen szerelmet testesíti meg. És Ámor tényleg személyesen ejti szerelembe nyilaival az érintetteket, konkrét egyéneket célozva és találva. Ez valahogy jobbnak, többnek tűnik, mint az erotika, ami nem válogat. Ámor két pont közötti kommunikáció, míg Erósz egy címzett nélküli szórt üzenet, mindenkire hatni próbál.

Az Agapé érdekes, keresztény körökben ez a szeretet csúcsa, az önzetlen és válogatás nélküli. Viszont így személytelenné is válik, inkább elhatározás és akarat kérdése, mint érzelemé és kötődésé. Ez a szeretet bárkinek szól akit elér, mindenki a tárgya. Durva, de talán nem teljesen alaptalan a párhuzam a pszichopatákkal, akik szintén személytelenül használnak bárkit, csak ők saját érdekükben, nem pedig altruizmusuk tárgyaként. 

Úgyhogy innen bizonytalan, a személyesség abszolút érték-e? Individualista korunkban az egyik legfőbb érték, de kollektivista társadalmakban kevésbé lényeges. Ahogy az államalkotó rovarok szintén nem egyénieskednek, és ennek megvannak a praktikus előnyei. 

„Több vagyok, mint az üdvöm”, írja Ibn Karram, ami egy misztikus kijelentés, elbizonytalanít a legfőbb jó – hiszen mi lehet jobb az üdvnél? – kapcsán. Bizonnyal célja is ez, és okoz némi kavarodást, miszerint a (misztikus) szeretettel valamilyen egyesülés történik, úgy önfeladás, hogy közben önmegtartás és kiteljesedés. A személyes és személytelen itt elég nehezen értelmezhető, de az extázisban pl. valós élmény. Talán az üdvnél a személyesség által több, talán a személytelenség által. 

Praktikusan persze mikor mi működik jobban. Nem érdemes kijátszani egymás ellen még az ellentétes dolgokat sem, meg talán nem is ellentétesek, sőt lehet ki sem zárják egymást. A világ olykor bonyolult vagy akár felfoghatatlan, méltán csodálkozhatunk. Még az ilyen személyes témákban is…

Nyelvileg

Nyelvileg gondolkodunk. Elvileg nem így indul, vannak képek, érzések, de aztán az marad, amit meg is tudunk fogalmazni. Hiszen az összefüggéseket egymástól tanuljuk, az elején általában a szüleinktől. Ők meg a nyelvet használják.

Ami nem nyelv, azt nehéz átadni. A művészetek azért próbálkoznak, a jobbaknak sikerül is egy hangulatot, valamilyen élményt jól megragadni – ennek felfogása, befogadása azonban igényel némi érzékenységet, plusz figyelmet, befektetett munkát. Egy nyelvi üzenet sokkal energiatakarékosabb, könnyebben érthető, főleg ha egyszerű.

A nyelvi gondolkodás további előnye az egyértelműség. Ami ki van mondva, le van írva az többnyire azt jelenti, amit akarunk. Ha már a nyelven túli elemek is bejátszanak, mint metakommunikáció, mindjárt összetettebb és bonyolultabb a helyzet, hiszen akár lényegesen árnyalhatják, átkeretezhetik a verbális tartalmat. Ilyenkor jelennek meg a dilemmák, minek higgyünk, mire figyeljünk ténylegesen?

A megfogalmazhatatlan dolgokkal meg hamar megakadhatunk. Egy álom elmondva igencsak snassz, a látvány, érzés, mozgás, dinamika minimálisan adható vissza, megfogalmazva nagyon színtelen lesz. Ahogy a látomások, transzcendens vagy csak simán komplikált élmények is így járnak. A hétköznapin túlinál döcög a nyelv. Ami a megértés és közlés szinte univerzális eszköze itt a határaihoz érkezik. 

A világ nem fér a nyelvebe, miért is férne? Mi meg a nyelv keretei között létezünk, erre állt rá és ez által alakult az értelmünk, így működünk. Elég jó ez így, többnyire remekül elboldogulunk, ritka, hogy ki kéne lépni a kereteken túlra, ahol a más van. Remélhetőleg a lényeget meg tudjuk ragadni, néhány árnyalat meg kiegészítés hátha nem számít sokat. 

Eleddig a nyelvnél jobbat nem sikerült összehozni és ezzel is csodálatos dolgokra lettünk képesek. Talán nincs olyan rendszer, amibe az egész világ belefér, persze hogy minden feldolgozás, megértés egyszerűsítés is. Jó ezt időnként tudatosítani, minden erősségével és gyengeségével. Helyén kezelni és nagyra értékelni. 

Melletted vagyunk

A Facebook egymás után dobott fel két posztot. Az egyik egy tüntetésről szólt, ahol valakik akartak valamit, és ezért megmozdultak, kockázatot vállaltak. A következő egy egyházi 1%-os kampány, mely szerint „Melletted vagyunk – lélekkel, ismerettel...”.

Valahogy kontrasztos ez, hisz aki cselekszik, küzd, vagy csak egyszerűen dolgozik valamin, az kint van a helyszínen, terepen, a valóságban. Aki azt állítja, hogy mellette van, az viszont nincs. Legalábbis nem ott és nem akkor, hanem a megszokott napi rutinban. 

Fontos, hogy a hétköznapokban legyenek mellettünk, számíthassunk egymásra, működjenek a dolgaink. De amikor történés van, talán még fontosabb. Akire az eseményeknél is számíthatunk, arra számíthatunk igazán. Túl a komforton, a sajátunkon és az övén is. Amikor legalább kicsit fontosak vagyunk, törődnek velünk és nem csak mint fogyasztó, szolgáltató vagyunk egy kapcsolatban. Amikor van szolidaritás is, nem csak kölcsönös előnyök és egymásra utaltság. 

Az elköteleződés az, ami megmozdíthat, a másik mellé terelhet az ő javára, ami gyakran a mi javunk is. A társadalom meg közös felelősségünk. Legyünk egymás mellett…

támasz

A túrázók előszeretettel használnak túrabotot. Jól jön ez hegynek föl vagy le, de sík terepen is jól esik rá támaszkodni. Akadály esetén pedig kifejezetten hasznos lehet, átugrani egy tócsát vagy gödröt, kimászni valahonnan vagy bemászni valahova. Megfékez vagy lendületet ad, tulajdonképpen teljesen ellentétes célú és irányú dolgokban is segíthet. 

Gyakorlott túrázók beszereznek egy sajátot, amit általában használnak, ezzel már összebarátkoztak, kényelmesen, gyakorlottan kezelik. Vannak egyszerűbb és drágább, különféle markolatú, súlyú, erősségű, színű, hosszú stb. eszközök, terephez és személyhez inkább vagy kevésbé illőek – de valamennyire és alapvetően mindegyik használható. Sőt használható az is, ami nem túrabot, hanem egy faág. Megfelelő hosszúsággal, erősséggel ez is kényelmesebbé teszi az utat, akkor is ha kicsit görbe, akár némileg korhadt, megviselt. Olykor egy bevált ilyen bot megtetszik és hosszabb ideig magunkhoz vesszük, használjuk – vagy úgy hagyjuk ott az út végén, hogy más is használhassa, mintegy ajánlva.

Hogy példázatot fabrikáljunk ebből, még ha sántát is – pont sántításnál egyébként kifejezetten jól jön egy támasz –, a segítő is ilyen bot. Nem mindig kell, de olykor jól jön, általában nehéz terepen, akadálynál. Lehet jól bevált és megszokott – családtag, régi bizalmas –, vagy alkalmi, akiről aktuálisan derül ki ez a funkciója – új ismerős, aktuális jelenlévő. Azt általában érezzük, meddig terhelhető, meddig kényelmes, az adott helyzetben, akadálynál, feladatnál mennyire és hogyan használható. Vannak akik segédeszköz nélkül, virtuóz módon másznak, lazán gyűrik le az akadályokat – az más műfaj és más felkészültség, olyankor csak akadály lenne egy eszköz – de ez általában speciális helyzet, míg úton lenni egy hosszabb és akár életvitel szerű állapot. 

A bot, a segítő nem sértődik meg ha használjuk és nem szégyen igénybe venni. Ráadásul egyszerre vagyunk túrázók és botok, támaszkodunk és támasztunk, egyszerre vagyunk használók és használtak. Érezzük, mennyit bírunk, mikor kell már támaszkodnunk, mennyire bírjuk mások ránk támaszkodását. Van, hogy csak szaladnánk inkább szabadon máskor meg mászunk, akár több botot és egyéb kapaszkodókat is igénybe véve. De megyünk, haladunk, és ez a lényeg.

beszélgetés

A beszélgetés olyan komolytalanul hangzik. A beszéd az komoly, de a beszélgetés gyakorító- és kicsinyítő képző által azt jelzi, hogy többször és csak kicsiket beszélünk. Lehet tényleg ennyi a lényege.

A beszélgetésnél többször megszólalunk, reagálunk a másikra vagy akár a korábbi magunkra. A beszéd egyszeriségével és egyoldalúságával szemben van lehetőség többször megnyilvánulni, korrigálni, kiegészíteni,  átgondolni, akár változtatni is véleményünkön, hozzáállásunkon. 

A beszélgetésnél nem kell nagyot mondani, kereken kifejteni, formálisan felépíteni mondandónkat – akár az is megengedhető, hogy ne legyen mondandónk vagy csak közben alakuljon ki. Dominálhatunk is, de belefér, hogy alig szólalunk meg, az odafigyelés magában is fenntarthatja a beszélgetést. 

Vagyis a beszélgetés dinamikus, élő. Már a jó beszélgetés ilyen, amikor észrevesszük egymást, találkozunk egymással, tényleg megmozdít bennünk valamit. Akár nagy gondolatok vagy tanulságok nélkül is, a kialakult közösség számít a leginkább. Ezzel együtt a legnagyobb csodák talán a beszélgetésekben történnek. 

Tematizálás

Egy családban, baráti körben, bármilyen közösségben számos téma felmerül, amivel foglalkoznak. Ez általában jelzi, miről is szól az adott csoport. Munkahelyen a munkával kapcsolatos témák gyakoriak, haveri körben a szórakozás, családi körben a praktikus dolgok és hogy mi van egymással.
Ha jelen van függőség egy csoportban, akkor ez általában meghatározza a témákat. Nem csak úgy, hogy erről van szó, a személyről, a szerről, a viselkedésről, az ehhez kapcsolódó történésekről – hanem az is tényező, ha ezekről pont nem lehet beszélni. Minden közösség szabadságát jelzi a felmerülő témák szabadsága, és ezzel összefüggésben a kényes és kerülendő kérdések, keményebb esetben tabuk mennyisége.
Számos más családi téma is létezik: a családi hiedelmek, legendák, titkok. A régi dicsőség, a nagyon alulról felemelkedés meghatározhatja a családi identitást, ahogy a családtagok kategorizálása és értékelése – gyakran összhangban az illető önértékelésével. Egyes események jelentős pozitív vagy negatív hatása lényeges része a család történetének s énképének, általában inkább a veszteségek, mint a nyereségek jelennek meg. Szinte végtelen téma lehet, ami kisebb nagyobb mértékben meghatározza a család önmagára és tagjaira való gondolását, az ezekhez való viszonyulást, az összetartozást vagy adott esetben kirekesztést.
A függőség erős tematizáló erő, többnyire egy komplex rendszer kiépítésével jár együtt: miért is alakult ki, milyen események vezettek idáig, milyen személyiségbeli hiányosságok tartják fenn, kinek mit kéne csinálni (ami általában nem sikerül), ki miért felelős vagy nem felelős, milyen mentegetések és hibáztatások elfogadhatóak…
Olyan erős a függőség meghatározó ereje, hogy gyakran a család egész működése e köré épül. A szükséges döntéseket – nyaralás, nagyobb vásárlás, munkahely- vagy iskola váltás/választás, költözés, stb. – nagyban meghatározza a függőséghez, függőhöz való viszony: vajon milyen hatással lesz rá? Az egyéb szempontok is felmerülnek, de a döntést a függőség és az ezzel kapcsolatos dolgok döntően befolyásolják.
Mivel a fókusz a függőségen, ez által a függőn van, a többiek valahogy súlytalannak tűnhetnek, a szerepük a kimerül a függőség kiszolgálásában vagy az az elleni küzdelemben – mintha nem önálló, saját életet élnének. Ami velük történik, ami róluk szól vagy őket érinti másodlagos a család nagy és alap témájához viszonyítva. A családtörténet mellékszálain mozognak, kisebb anekdoták szónak csak róluk.
A függőségnek lehet szerepe is a családban, akár pont ez a tematizálás. Mert ha nem erről szólnának a mindennapi interakciók, akkor miről? Valami titokról, szégyenről, esetleg ürességről? Tulajdonképpen kötőanyag egy függőség, lehet a nélkül szétesne a közösség? Ki kéne találni, miről szóljon, ha nem erről? Még megoldhatatlanabb helyzettel kéne szembesülni, míg a függőség jelenvalóságában kicsit olyan, mintha az lenne a probléma és majdnem kézben lenne tartva? A függő menekül a függőségbe, vagy a család, akinek kapóra jön ez a mentség?
Rengeteg kérdés merül fel, rengeteg válasszal, akár egyszerre többel is. Hiszen a függőség mindenkinek mást jelent, és olykor nem is csak egy dolgot. És időben is változhat, az évek során más lesz a jelentése és szerepe.
A tendencia viszont lényeges. Ha egy közösség tematikájában szűkül, szűri a felvetődő kérdéseket az ritkán hatékony, építő és a tagok számára kielégítő. Ellenben ha változnak a témák és a fókuszok mikor kire esnek, úgy jóval kedvezőbb a társas kapcsolat. Mindenki számára.

A hagyományos konzultáció lehetőségén túl igény esetén Mikrocsoport is indul, ahol együtt dolgozhatunk – mert mindig van min.