tovább

Ez így nem mehet tovább. Mondjuk nem is fog, merthogy minden változik, vagy jobb lesz, vagy rosszabb.

Átgondolva helyzetünket általában tudjuk, mi nem mehet így tovább. Mi az a viselkedés, szokás, hozzáállás, ami akadályoz egy szabadabb, elégedettebb, értelmesebb életben. Értem min kéne változtatnom, jó esetben azt is látom miért, még jobb esetben azt is hogyan. Vagy épp a másiknak min kéne változtatnia, miben kéne megváltoznia, hogy jobb legyen. Hiszen megoldás az is, ha helyettem a helyzetem változik. Ami persze kényelmesebb.

Átgondolva helyzetünket gyanús lehet, hogy mintha túl sokat foglalkoznánk beakadt vagy túlgondolt gondolatainkkal, felesleges és szerencsétlenül kezelt konfliktusaink lennének, túlzottan függenénk valamitől, úgy általában kevéssé éreznénk, hogy ez a mi életünk és hogy rendben van. Ismerjük erősségeinket és gyengeségeinket, szabadságainkat és rabságainkat, bátorságainkat és elkerüléseinket. De valahogy nem az igazi ez így, nem ezt akarjuk tovább vinni.

Átgondolva helyzetünket látunk is kitörési pontokat. Ezt vagy azt kéne tennünk, és valami így vagy úgy változna. Viszont meg is magyarázzuk egyből, hogy bizonytalan a kimenetel, bármi balul is kisülhet belőle, úgysem lenne jobb, rosszul reagálna a másik, és egyébként sincs igazán lehetőségünk arra, amire kellene. Számos indokunk van a helyzetben ugyanígy maradásra, melyek nem is alaptalanok. Úgyhogy mégsem lesz kitörés.

Átgondolni a helyzetünket jobb valakivel együtt. Kilépve a magunkban sokszor lefutott körökből. Kevés kibillenés is elég lehet, hogy a helyzetünket és magunkat másképp akarjuk kezelni. Kicsit jobban megértve, átlátva a szereplők, körülmények, tényezők helyzetét és szerepét az egészben, számot vetve a kockázatokkal, azok realitásával és mértékével – egy más valóságba kerülünk. Ahol kicsit mások a lehetőségek, veszélyek, viszonyok, miközben mégiscsak ugyanazon dolgozunk. Viszont együtt könnyebben felismerhetjük, hogy sokkal inkább a miénk már az egész, nem csak velünk történik hanem általunk is alakul. Ami lényeges változás.

Attól, hogy átgondoltuk a helyzetet.

Mi a helyzet?

Helyzetekben létezünk, helyzeteket kezelünk. Életünk abból is áll, hogy egyik helyzetből a másikba kerülünk. A helyzetek hatnak ránk és mi is a helyzetekre. Ebben számos résztvevő lehet, személyek, tárgyak, történések, gondolatok, információk, sztereotípiák, elvárások… A helyzetek összetett dolgok. 

Állapotokban létezünk, állapotainkat kezeljük. És másokét, egymásét, olykor kölcsönösen. Állapotainkra hat a helyzet, de nem csak. Olykor mi jobban meghatározzuk saját állapotunkat, mint a külső tényezők. 

Persze helyzet és állapot hat egymásra, de mégis lényeges, melyik a meghatározó. Ha állapotról van szó, abban szeretnénk változást, javulást, általában több idő és befektetett munka szükséges. Míg a helyzeteket könnyebben megoldhatjuk, kezelhetjük, amennyire. Itt jók lehetnek az ötletek, módszerek, technikák, szerezhetünk gyakorlatot, jártasságot, készséget. 

Az állapotunk sokkal inkább mi vagyunk – még akkor is, ha ez változó. Mi vagyunk fent vagy lent, előre vagy vissza. Hogy szívünk szerint alakuljon, magunkat is kell kezelnünk, nem elég a körülményeket. Ezzel együtt hosszú távon nagyobb feladat vagy cél, hogy magunkra találjunk és túllépjünk a helyzetek (és résztvevőik) manipulálásán. 

Természetesen mindkettő szükséges, megoldásaink, sikereink jó esetben segítik egymást. Szerencsés helyzetkezelésünk javítja állapotunkat, ahogy állapotunk optimalizálása is jótékonyan hat helyzetkezelésünkre. De azért hasznos lehet tudatosítani, most a helyzettel vagy állapotunkkal foglalkozunk elsősorban, mivel is volna leginkább teendőnk?

ne késs

A Biblia kinek mit jelent, de hátha lehet valami aktuálisat vagy nekünk is szólót találni benne. Nem túlzott belemagyarázással…

Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! Péld 3,27

Lehetünk késésben, és ez kit mennyire zavar. Van akit nagyon, ezért kínosan pontos, mást kevéssé, ezért rendszeresen műveli. Olykor megvár az esemény, máskor nem. A találkozáson túl a dolgunkról, feladatunkról is lekéshetünk megfelelő halogatással. És így nem tesszük meg, amit akarunk vagy amit kéne. 

Érdekes, hogy itt egy egyszerű tedd meg helyett a elodázáson van a fókusz. Nem kérdés, hogy megtesszük, főleg ha módunkban áll. Evidens, hogy tesszük a jót. Csak lehet itt is taktikázni. Húzni az időt, kelletni magunkat, politikusan helyezkedni közben. Ettől nem leszünk rossz emberek, ugyanúgy meg akarjuk tenni a jót, csak hát mégsem ugyanaz. 

Egyrészt a késés veszélye a lekésés. Elmúlt az alkalmas idő, okafogyottá vált megtenni a jót, esetleg azért, mert már valami rossz bekövetkezett. Szomjan halt közben, akinek inni akartunk adni. Pedig mi akartuk, beütemeztük, vártuk az optimális pillanatot, kedvező helyzetet. Amikor még jobb lesz. Amikor nagyot szól, nem csak úgy megtörténik. 

Másrészt őszintétlenné válunk. A helyezkedéssel, számítgatással pont a természetesség vész el, nagyon figyeli a jobb kéz mit csinál a bal. Becsúszik a teátrális jelleg, a hatalmi játszma, visszaélés a helyzeti előnnyel, a másik méltóságának csökkenése stb. Már nem az az egyszerű, őszinte, nyílt spontaneitás. 

A másik a jóval együtt kis gyanakvást, óvatosságot, helyezkedést, számítást is kap tőlünk. Mert ezt adjuk át a késlekedéssel, domináljuk a helyzetet. És mi kerülünk a fókuszba, nem a jó tett. Rólunk szól, mi vagyunk a fontosak. Ez által mi is veszítünk, már nem a jót tevők vagyunk, hanem csak a valamiért és valahogy jót tevők. Szegényebbek lettünk mi is. 

Igazságtalan relativizálás

Az objektivitás, relativitás meg ilyen szavak fontosak. És legalább annyit eltakarhatnak, amennyit megmutatnak. Divat is tagadni az objektivitást, ami abszolút értelemben elérhetetlen, meg hát Einstein megmondta hogy relatív a világ, minden csak nézőpont kérdése, ilyenek. A politikai beszédek szeretnek ezekre hivatkozni, hisz bármi igazolható vagy tagadható ezek által. És jó sok alternatív tényt be lehet hozni, ha a káosz a cél. Aztán egy ilyen zajos rendszerben lehet sajnálkozni, hogy hát itt már nem ismerjük ki magunkat, nincs is igazság. De azért ha egy valódi tényre válaszul bedobunk 9 alternatív tényt, nem lesz 10%-os az igazságtartalma mindegyiknek. 

Kényelmes tagadni, hogy egyáltalán lehet igazság. Így nem kell döntenünk, nincs igaza senkinek, meg sem kell vizsgálnunk a helyzetet, esetleg még mi járjunk jól (lásd Arany: A fülemile). Ahogy Pilátus is eltekintett az igazságtól (Jn 18,38), és legjobb meggyőződése ellenére sem állt ki mellette. Nem kell vizsgálódni, mondanak ezt is – azt is, inkább egyezkedjünk vagy döntse el más. Ha nem jön be, és nem az igazság nyer, hát van ilyen. 

Köztudott, hogy van áltudomány, manipuláció, csalás, megtévesztés, ilyenek. Olykor éles és egyértelmű a határ, máskor – természeténél fogva vagy direkt ködösítésnek köszönhetően – sokkal nehezebben fellelhető. Esetleg egy ideig nem nyilvánvaló, nem áll még össze vagy tisztul ki a kép.   Jogosan lehetünk óvatosak és körültekintőek – ami nem egyenlő a lustasággal és nemtörődömséggel. Az igazság és igazságosság nem lehet közömbös, ennek keresése emberségünk központi része, ezt feladva leginkább csak hazugság marad. A kellemes és egyszerű valótlanságok biztosan tönkre tesznek. 

Konfliktusokban van leginkább jelentősége az igazságnak. Kétszemélyes ellentétnél kényelmes azt mondani, hogy 50-50% a felelősség, mindenki ugyanannyira hibás. Ami valószínűtlen persze, ahogy az is, hogy 0-100% legyen az arány. Az áldozatnak is lehet némi része, de őt hibáztatni azért elég durva. Rivalizálás nem indokolhat hazugságokat. Egyet nem értés nem indokolhat gyűlöletet. Más látásmód nem indokolhat karakter gyilkosságot. Egy grimasz nem indokolhat brutális verést. Politikai (vélt) fenyegetettség nem indokolhat keresztere feszítést. Civilek, kórházak, óvodák bombázását pedig semmi nem indokolhatja. 

Ha valami nem abszolút, még nem jelenti, hogy teljesen relatív vagy semmilyen. Ha egy vakcina nem véd 100%-ban, nem jelenti, hogy egyáltalán nem véd. Ha valakit nem tudunk tökéletesen meggyógyítani, nem jelenti, hogy nem is javítottunk az állapotán. Ha valakit nem tudunk 100%-ban megvigasztalni, nem jelenti, hogy nem könnyebb neki a vigasztalás után. Ha nem tudunk igazságot tenni, nem jelenti, hogy ne próbáljunk minél közelebb kerülni hozzá. Nem a tökéletest kell elérni, hanem ami tőlünk telik. És azért tudunk mérlegelni, ha akarunk.

Felelősségünk és feladatunk művelni és őrizni a világot. Amiben eléggé bukásra állunk. Talán ha az igazságtól nem fordítjuk el a fülüket, még lehet némi esélyünk. Talán. 

jelentőség

 A fontos dolgokkal kell foglalkozni, merthogy nincs idő meg energia mindenre. 

Mik is a fontos dolgok? Hírek esetén például nem feltétlenül a legérdekesebbek és leghangzatosabbak. Az érdekesség a bulvár, általában semmilyen hatással nincs ránk. A  társadalmi, tudományos, gazdasági, politikai híreknek már lehet jelentősége a mi életünkre is – általában nem a szenzációsak, gyakran csak egyéb összefüggésekkel érthető jelentőségük. Minden szakma vagy terület tudja mi az, ami releváns és jelentős esemény, ami hatással lesz a továbbiakra – ez gyakran alig kerül ki a szakmán kívülre, mert nem elég izgalmas, botrányos, egyszerű és esetleg magyarázat nélkül a kívülállók nem is értik jelentőségét. 

A fontos dolgok attól fontosak, hogy érintenek minket. „Amikor a helyi újságírók eltűnnek, a hírek elvontak lesznek, szórakoztatássá válnak ahelyett, hogy ismerős dolgokról számolnának be.” A távoli dolgok csak érdekesek, szórakoztatóak, ezzel együtt nagyrészt lényegtelenek. Nincs ránk hatása és mi sem tudunk hatni rájuk. Ugyanígy, a helyi hírek gyakran nem jutnak el hozzánk, utólag derül ki, mi is történt körülöttünk és meglepődünk. Lehet hamarabb szerettünk volna tudni róla. 

Vannak egyértelműen fontos dolgok és vannak, amiknek a jelentősége később derül ki. Egy átütő tudományos felfedezés, egy háború kitörése, egy helyi természeti katasztrófa fontossága viszonylag könnyen megítélhető. Egy kisebb felfedezés, távoli háború, nem katasztrofális de masszív természetkárosítás jelentősége már kevésbé egyértelmű, hírértéke pedig jóval kisebb. A még kevésbé hírértékű események pedig utólag derül ki a jelentősége, ha van.

Kapcsolatainkban nagyban befolyásolja valami fontosságát, hogy mi mekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Egy összeveszés, egy kritika vagy épp dicséret hatása nagyban függ a másikhoz való viszonyunktól. Van, aki kapcsán csak megvonjuk a vállunkat, mástól viszont kifejezetten rosszul vagy épp jól esik. Függhet ez a helyzettől, aktuális állapotunktól, fáradtságunktól meg számos tényezőtől, de a kapcsolatunk mégiscsak döntő egy megnyilvánulással kapcsolatban. 

És igaz ez olyan, a kapcsolatot nagyban meghatározó történésekre is, mint egy kihasználás, cserben hagyás, árulás, megcsalás. Ilyenkor magát a kapcsolatot is újra kell értékelnünk, hiszen az ilyesmi nem tartozott, nem tartozhatott bele, most meg mégiscsak itt van, hogy lehet ez? És mi következik ebből? Hogy lesz ezen túl, lesz-e még ilyen egyáltalán? A kapcsolaton túl át kell gondolnunk saját magunkat, a másikat, értékeinket, gyengeségeinket, kiszolgáltatottságunkat, lehetőségeinket… Egy törés egy kapcsolatban annak a legtöbb összetevőjét megkérdőjelezi. Átgondolandó, mi marad, és az mire elég. 

Legfontosabbak egyike ilyenkor a kommunikáció, amit csak lehet tisztázni kell. Az adott érzelmi állapot ennek ritkán kedvez, mégis érdemes legalább valamennyire megkísérelni. És ha már túl vagyunk az első sokkon, valamennyire érthetővé váltak a történések, jó lehet feltenni a jelentőség kérdését. Mekkora fontosságot tulajdonítunk és tulajdonítsunk neki? 

Ha túlzott jelentőségűként kezeljük, úgy a szükségesnél nagyobb károkat okozhatunk. Ha egy boltlás, szerencsétlen összjáték, alkalmi megingás volt – akár a mi részünkről, akár a másikéról –, kár lenne túlreagálni, belemerülni egy (ön)hibáztatásba, katasztrofizálásba, destruktív játszmákat és szerepeket kialakítani. A bagatellizálással pedig súlytalanná, lényegtelenné és akár megismételhetővé nyilvánítjuk az esetet, miközben nincs elrendezve, tisztázva, rendbe téve. Mintha beleférhetne, aminek pedig nem férhet bele. 

Értékelésről szólnak ezek a döntéseink, értékeljük magunkat, a másikat és a kapcsolatot – mi mennyire értékes. Mennyit érünk mi saját magunk tekintetében, mennyit jelent nekünk a másik, és mennyit a viszonyunk? Általában nincs egyszerű válasz, de valamit csak válaszolnunk kell erre. És itt térünk vissza a bulvárhoz, amin nem kell gondolkodni, könnyű megérteni. Számos egyszerű megoldás áll rendelkezésünkre, rövidre zárt következtetésekkel és cselekvésekkel. Ha ez történt, akkor ez a folytatás – egyszerű képlet, nincs szükség összefüggésekre, mérlegelésekre. A feszültség a döntés előtt a legnagyobb, ami egy gyors döntéssel megúszható. Már kész is vagyunk.

Ha nem megúszni akarjuk a felelősséget, amivel következmények eldöntése jár, úgy felvállaljuk az értékelést, kommunikációt, vívódást. A fontos dolgokkal foglalkozunk, nem az esetleg botrányos részletekkel, érdekességekkel, hanem a történés jelentésével és jelentőségével. Ezt akarjuk megérteni, az esemény jelentőségének megfelelő választ keresünk. Nem kis feladat. Jól jöhet a segítség, támogatás – elsősorban a másiktól, aztán a mieinktől, vagy akár külsősöktől. Mert általában van jobb megoldás – és a befektetett munkától hosszabb távon akár még javulhat is a kapcsolatunk.

panaszkodás

Panaszkodni jó. És általában jogos is, valósak a sérelmeink. Rosszul érezzük magunkat, és ha legalább elmondjuk, csökken a feszültségünk. Ha még figyelnek is ránk, még jobban csökken. Ha még egyet is értenek velünk, az rendesen megerősíti az igazunk tudatát, és erre van szükségünk. Legalább igazunk legyen. 

Panaszkodni rossz. Leginkább azért, mert benne maradunk a negatívban. Persze, hogy foglalkoztat minket, de ha megint belekezdünk, nem tudunk szabadulni tőle. Minél többször mondjuk el, annál inkább „lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon”. Egy idő után csak ezt látjuk. De az is lényeges szempont, hogy általában nincs jelentősége. A panaszkodástól nem változik semmi tulajdonképpen. 

Panaszkodni tehát kell, hiszen történnek rossz dolgok, életidegen, ha minden mindig jó, ki kell ezt fejeznünk. Viszont mértékkel, mert a megoldástól, továbblépéstől veszi el az energiánkat és mégiscsak zsákutca, nincs kijárata. 

Jobb lehet a beszélgetés. Amikor a panaszkodás tárgyáról nem panaszkodva beszélünk, hanem azzal a céllal, hogy megértsük az új helyzetet, keressük a megoldást. Ennek része a kárunk, sérüléseink, sérelmeink ismertetése és annak vázolása is, hogy most hogy érezzük magunkat, milyen ez nekünk. Még némi vádolás vagy okolás is beleférhet. A célunk, közös célunk viszont a továbblépés. 

Magunkban gondolkodva gyakran ugyanazokat a köröket futjuk. Panaszkodásnál is ugyanazokat a köröket futjuk, csak bevonunk még valakit. A beszélgetés hatékonyabb de nehezebb is, el kell engednünk a magunk igazát, sérelmeinket bármennyire – akár jogosan is – kötődünk ezekhez. Ez már a bizonytalanság területe, ahol nem vagyok annyira abszolút és a helyzet sem annyira egyszerű. Viszont ebben a tágabb térben már lehet mozogni, haladni. 

Reakció

Reagálunk, ilyenek vagyunk. Befolyásol minket a saját állapotunk, környezetünk, aktuális helyzetünk. Kémiában az elemek, vegyületek reagálnak egymásra, biológiában az élőlények vagy egyes részeik az ingerekre, hatásokra. Az emberek meg mindenre. 

Hat ránk a környezet, hiszen fázunk, lehangol az eső, felderít a napsütés. Hat ránk a múltunk, tapasztalataink, ahogy a várható jövőnk, kitűzött céljaink is. Hatnak aktuális teendőink, feladataink. Saját állapotunk sem lényegtelen, ha éhesek vagyunk, fáradtak, fáj valami vagy nem úgy működik, ahogy szeretnénk. 

És ebben a háttérben találkozunk a másikkal. Akire szintén hasonló hatások hatnak. Ebben a helyzetben alakul ki valami interakció, történik valami. Amit meghatároz, de legalábbis befolyásol a két háttér egyénre meg egymásra hatása. Így történnek érdekes dolgok.

Mert minden akciónk reakció, nem előzmény és környezet nélküli. Semleges térben semleges állapotban a semleges másikra tudunk teljesen korrektül reagálni. Csak ez ritkán adatik meg, általában semmi sem semleges, számos nem semleges tényező hat ránk. Ezért a legerősebb hatásra reagálunk. Olykor nem is teljesen odaillően vagy szándékunknak megfelelően. 

Nincs is ezzel nagy gond általában, leginkább csak tudni kell róla és kicsit kezelni. Tudatosítanunk, hogy nem steril világban vagyunk sterilen, ahogy a másik sem. Ha félre megy valami, akár jelezhetjük is: ez nem neked szólt. Ha a másik fura, lehet nem is velünk van baja, nem nekünk szól az ő reakciója sem. 

A nagyvonalúság és elfogadás sokat javíthat a kapcsolaton, ha nem vesszük magunkra ami nem felveendő. Elnézőek vagyunk a másikkal és magunkkal is, van ilyen. És főleg nem gondoljuk túl vagy nem kezdünk magyarázkodni, pláne szépítgetni, kozmetikázni. A bizonygatás gyakran pont elbizonytalanítja a másikat, és ha túlgondolta, ez nem fogja egyszerűsíteni, inkább megerősíti alaptalan gyanakvását is. 

Vannak kevéssé szerencsés reakciók, mert hát vannak. Főleg ha nem is arra reakció, ami épp köztünk történt. Egy szorító cipőben a fájdalmas tekintet nem a partnernek szól. Szerencsés tisztázni, de ha nem derül ki, akkor is érdemes szabadon hagyni: nem tudjuk minek szól a gesztus. Ha nem adtunk rá direkten okot, próbáljuk elengedni, nem kell mindent megfejteni. Egy ilyen elengedéssel nagy adag feszültségtől szabadulhat meg a kapcsolat.

Kényszer kapcsolatok

Most elég bizonytalan a helyzet, a közeljövő is ködös, a távoli meg egészen kivehetetlen a halvány derengésben. Ez a bizonytalanság alapvetően feszültséget okoz, hiszen megéljük tehetetlenségünket, létbizonytalaságunkat, tulajdonképpen eddigi világunk számos stabilnak hitt összetevőjének összeomlását. Ha próbálunk is nem foglalkozni vele, bennünk van ez az egész.
Ilyenkor a kapcsolatok jelenthetnek sokat, azok tarthatnak meg. Az egymáshoz tartozás érzése, az együttlét tapasztalata, a közösség élménye. Hogy legalább nem vagyunk egyedül, számíthatunk egymásra. Most épp ez vész el, pont a közösség, a találkozás tilos. Amin enyhít az elektronikus kommunikáció, legalább információink lehetnek, akár videó konferenciákon „találkozhatunk”, de nem teljesen ugyanaz. Szembesülünk az egyedüllétünkkel, magányunkkal, szeparáltságunkkal. Akkor is tudjuk azonban, hogy akivel kommunikálunk nem virtuális személy hanem valódi, ő az aki, csak most épp fizikailag elérhetetlen.
Vagy pont össze vagyunk zárva, ilyenek a körülményeink. Eddig ki tudtuk kerülni egymást, megoldottuk hogy ne menjünk egymás agyára, de most ez nem megy. Nincs hova menni, nincs mit csinálni, egy térben vagyunk. És bármit csinálunk zavarjuk egymást. Még ha próbálunk is figyelni egymásra, tolerálni az eltérő szokásokat, különböző igényeket – meddig megy ez? Egy nyugodt, stabil, kiszámítható és biztonságos világban sem könnyű, hát még a jelenlegiben, aktuális idegállapotunkban.
Vagy pont másként látjuk a másikat. Hisz mi vagyunk egymásnak, a világra nem számíthatunk. Újra kell kalkulálni, hogy egymásra mennyire építhetünk – mert ha ez is elvész, akkor nagyon kevés marad. Sokkal inkább kell beszélnünk egymással. Megmutathatjuk félelmeinket, gyengeségeinket, hibáinkat – ebben a helyzetben úgyis kiderülnek. Szembe nézhetünk ezekkel és felfedhetjük – a másik biztosan hasonló nehézségekkel küzd. Hisz mi mást is tehetne? Talán a kommunikációval megtalálhatjuk egymást – és magunkat is a kapcsolatban. Esetleg építhet is a kapcsolat, építhetjük egymást, segíthetünk megmaradni.
Ha egy kicsit jobban félünk a külső világtól mint egymástól, akkor komoly megtartó erő lehet a kapcsolat. És ahogy a külső világtól is csak annyira kell félnünk, hogy óvatosak és megfontoltak legyünk, ugyanígy a kapcsolatban is ennyi kell – csak egy kicsit kevesebb, mint kifelé. Kicsit kevesebb óvatosság és megfontoltság – és máris emberek vagyunk a kapcsolatban. Jelen vagyunk, és a másik is. Most talán ez a legtöbb.