Panaszkodni rossz. Leginkább azért, mert benne maradunk a negatívban. Persze, hogy foglalkoztat minket, de ha megint belekezdünk, nem tudunk szabadulni tőle. Minél többször mondjuk el, annál inkább „lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon”. Egy idő után csak ezt látjuk. De az is lényeges szempont, hogy általában nincs jelentősége. A panaszkodástól nem változik semmi tulajdonképpen.
Panaszkodni tehát kell, hiszen történnek rossz dolgok, életidegen, ha minden mindig jó, ki kell ezt fejeznünk. Viszont mértékkel, mert a megoldástól, továbblépéstől veszi el az energiánkat és mégiscsak zsákutca, nincs kijárata.
Jobb lehet a beszélgetés. Amikor a panaszkodás tárgyáról nem panaszkodva beszélünk, hanem azzal a céllal, hogy megértsük az új helyzetet, keressük a megoldást. Ennek része a kárunk, sérüléseink, sérelmeink ismertetése és annak vázolása is, hogy most hogy érezzük magunkat, milyen ez nekünk. Még némi vádolás vagy okolás is beleférhet. A célunk, közös célunk viszont a továbblépés.
Magunkban gondolkodva gyakran ugyanazokat a köröket futjuk. Panaszkodásnál is ugyanazokat a köröket futjuk, csak bevonunk még valakit. A beszélgetés hatékonyabb de nehezebb is, el kell engednünk a magunk igazát, sérelmeinket bármennyire – akár jogosan is – kötődünk ezekhez. Ez már a bizonytalanság területe, ahol nem vagyok annyira abszolút és a helyzet sem annyira egyszerű. Viszont ebben a tágabb térben már lehet mozogni, haladni.
