Érdektelenség és reménytelenség

Miért ilyen a világ, amilyen? Biztos köze van hozzá, hogy mi ilyenek vagyunk. Vagy tulajdonképpen ilyenné tesszük. Pedig tudjuk, egy jó világ lehetne, potenciálisan megvan benne, hogy senkinek nem kéne éhezni – megfelelő elosztással és igazságossággal, méltányossággal egy alapvetően kellemes, barátságosan élhető világ is lehetne. A természeti adottságaink megvannak.

De a fizikai valóságon túl az emberi társadalom is lehetne élhetőbb, barátságosabb. A bűnbakkeltés, hibáztatás, gyűlölet vagy csak a harag nem feltétlenül természetesek, magától értetődőek, pedig általánosnak tűnnek. Egy félelemteli, kirekesztő, egymás kárára versengő társadalom mindenkinek kellemetlen, az elvileg győzteseknek is. Egy bántalmazó, elnyomó közösségben gyenge vigasz, hogy (épp) nem minket bántanak.

Vajon miért dominál mégis ez a hangulat? Két dolgot szoktak említeni, egyrészt az érdektelenséget másrészt a reménytelenséget. Akiknek van mit veszíteni, azoknak van valamije. Akár anyagi, kapcsolati, érzelmi, önbecsülési stb. dolgok ezek, próbáljuk megőrizni. Nem kockáztatni. Bebiztosítjuk és vigyázunk, ne kerüljünk lejjebb. Lehetőleg nem érdekel, nem foglalkozunk a világgal. Csak a közvetlenül érintő dolgokkal törődünk, azzal is csak valamennyire, begyakoroljuk és magunkévá tesszük a cinizmust, pesszimizmust.

Akik meg lejjebb vannak, általában nem is hiszik el, hogy lehet másként. Itt már kaptunk elég bántást, lenézést, tapasztaljuk, hogy mennek a dolgok. És ez a tapasztalat meghozza a tanult tehetetlenséget, reménytelenséget, ami kiszámíthatóbb, mint egy csalódás. Megmagyarázzuk magunknak, hogy máshol sem jobb, megtaláljuk mindenben a rosszat, bebizonyítjuk magunknak, hogy nem is lehet másként. Remek érveink vannak arra, miért törődünk bele, miért fogadjuk el. A reménytelenség csak realizmus, a keserűség csak tapasztalat.

Változhat-e a helyzet? Csak ha a hozzáállás változik. Az meg erőt, energiát igényel, jó példát, víziót, jövőképet. Sok munka is kell a változáshoz, kitartás, építkezés. És gyakran kell áldozatvállalás, ami furán hangzik, mert mintha nem lenne miből felajánlani. Pedig valamit biztosan tudunk adni egymásnak, azt a kicsit, ami még van nekünk, bennünk. És ha odaadjuk, kicsivel jobb lesz. Ha valamivel jobban figyelünk, elfogadunk, befogadunk, támogatunk, bátorítunk stb.

Igazságtalannak tűnhet, hogy ez a mi dolgunk, nekünk kell tenni, kezdeni, mikor inkább rászorulók vagyunk. De hát ki más dolga lenne? Mégiscsak a mi életünk, a mi világunk. Ki más tehetné jobbá?

Erőből - megoldás helyett

Vannak problémák. Tagadhatatlanul. Amiket kezelnünk kell.

Egy tervező valami tér közlekedését tervezte, szép szögletesre. Felmerült, hogy a gyalogosok nem fognak a burkolaton maradni, átvágnak a zöld területen, merthogy ritkán kerülnek ekkorát szívesen. Erre az lett az ötlet, hogy majd teszünk oda lánckorlátot. Igazán barátságos megoldás, hátha kevesebbet ront egy korlát a terület hangulatán, mint amit a zöld terület javít.

Ez jutott eszembe, mikor rendőrök jelezték az évtizedek óta így működő kis téren, hogy nem lehet ott kerékpáron közlekedni. Pedig „ahol az úttest kerékpár közlekedésre alkalmatlan”, ott szabad, az úttest hiánya pedig eléggé alkalmatlannak tűnik nekem. Ráadásul a járda „az útnak a gyalogosok közlekedésére szolgáló – az úttesttől szintkülönbséggel, kiemelt szegéllyel, vagy más látható módon elhatárolt – része; a gyalogút azonban nem járda.” Egy téren tehát nem járda megy át, a járda az úttesthez tartozik, így egy téren nem értelmezhető. Szóval nehezen értelmezhető a tiltás, legalábbis nekem, de hát a végrehajtókkal nem érdemes vitatkozni egy rendelkezés jogszerűségéről vagy értelméről.

Sok más példa is volna, de egy általánosabb jelenség lehet ezek mögött. Hogy sokszor erőből akarunk megoldani dolgokat – vagyis nem megoldani, hanem kezelni a megoldás hiányát. Olykor csak erre van lehetőség, hirtelen kell intézni egy helyzetet, ez esetben praktikus a tiltás vagy kötelezés. De ehhez erő kell, fenn kell tartani, csak addig működik. Noha már a bevezetésnél is veszteséget vagy kárt is okoz, majdnem biztosan sért érdekeket, hosszabb távon egy erőből hozott intézkedés biztosan erodálódik, felpuhul, rossz hangulatot kelt. Mégiscsak a megoldás a megoldás, vagyis amikor eleve úgy működünk, hogy nagyjából magától adódik. Példáinkban biztosítani a gyalogosoknak praktikus útvonalat vagy a kerékpárosok konfliktusszegényebb közlekedését a téren.

Igaz lehet ez mindenre, amin változtatni akarunk vagy kényszerülünk. Ami általában valami jóra rászokás vagy rosszról leszokás. Az elején kell az erő, erőltetés, szabályok. De hosszú távon nem fenntartható, így jó egyből valami más megoldáson is dolgozni, hogy ne jelentsen folyamatos erőfeszítést.

Ezért is rövid távúak gyakran a diéták, leszokások, rászokások, nagy elhatározások, mert folyamatosan viszik az energiát ha nem épülnek be. Az életmódon érdemes változtatni, kis lépésekben, ami még megy, és ha beépültek, már nem jelentenek fáradságot, akkor tovább lépni. Amíg még folyton emlékeztetni kell magunkat, nem a miénk, nem lényünk része, egy idegen tag, ezzel birkózunk.

Persze lehet, hogy valamit hirtelen és könnyen magunkévá teszünk, szerencsés esetben vannak ilyen megoldások. Ami kényelmes és egyszerű, az hamar megy. Ha nem válik kényelmessé és egyszerűvé, valami mást érdemes keresnünk, újragondolnunk a helyzetet. Hisz biztosan nem tervezünk magunknak korláttal elzárt részeket és büntetéstől való fenyegetéssel fenntartott viselkedést.

regene-ráció

Fáradtak vagyunk. Sok a feszültség. A megoldandó feladatok, a meghozandó döntések nyomasztanak, ülnek az agyunkban, pszichézik a szomatikánkat. Már a tájékozódás is megterhelő, mit kéne, hogyan, mit lehet és szabad, mi kötelező – a túl sok vagy a kevés információ egyszerre nehezít. A stressz szépen nő bennünk, ahogy a stresszorok hatnak ránk, és van belőlük bőven. 

Egy darabig tudjuk kezelni, aztán egyre nagyobb kihívás. És amíg kihívásként éljük meg, rendben is vagyunk. Értjük miről van szó, kézben tartjuk, megvan az izgalom, ami által olykor egy kis flow is adódhat. Nem unalmas és nem teljesíthetetlen. Aztán már soknak tűnik, gyakran mintha túlnőne rajtunk. Kapkodássá, idegességgé válik, egyre kétségbeejtőbb a helyzet. Logikus, hogy előre nézünk, a kása-hegyre, ami mintha csak nőne.

Az új év kifejezetten jó egy hátratekintésre is. Ettől nem állunk meg, nem fordulunk vissza, de ránézünk a megtett útra. És gyakran azt látjuk, az is kemény volt. De megmásztuk, lefutottuk, átugrottuk, mikor hogy. Nem akárhol vagyunk, hanem közben. Persze fáradtan, akár sérülésekkel, érzékenységekkel, rossz tapasztalatokkal, óvatosságokkal, amiket menet közben összeszedtünk. Idáig viszont már valahogy eljutottunk, és ezt jó látni. 

Teljesítmény van mögöttünk, már az is az, hogy kibírtuk. De azért voltak szép mászások, futások, ugrások. Jó látni azokat, akik ott voltak, esetleg vannak is. Mennyi minden működött (és látjuk már mi nem), mennyivel jobban kezelünk dolgokat, szóval azért csak fejlődtünk közben. 

Ennyi legalább jut, egy visszapillantás. Egy sóhajtás és egy kis elégedettség. Idáig már eljutottunk. És újra előre nézve talán nem is akkora  a hegy. 

elvárások

X: Nem jó ez a kaja. Nem ilyennek képzeltem. Miért van benne fokhagyma?

Y: Hát pedig ez ilyen, szokott lenni benne, meg írták is az étlapon.

X: Nem bírom a fokhagymát. Ez sem jött össze. 

Y: Viszont az lett, amit akartál, amit rendeltél, tudhattad mi lesz.

X: De nem így képzeltem. Ezt sem. Meg az egészet.

Z: Mit képzeltél még máshogy?

X: Az egész életemet. Nem itt kéne tartanom. Anyagilag sem. Meg a munkám sem olyan. Semmi nem úgy alakul.

Y: De hát nem rossz a helyzeted. 

X: De nem is elég jó. Nem olyan. 

Z: Szóval fogod magad, elképzeled és aztán akarod? Így kéne működnie?

X: Hogy máshogy? Csak akarni kell. Meg elképzelni. 

Z: Csakhogy nem az elvárásaink valósulnak meg, ennél azért bonyolultabb.

Y: Pedig tök jó körülményeid vannak, talán nem erre gondoltál, viszont biztosan van ami még jobb lett.

X: Akkor is.

változás állandósága

A változásnak van egy kultusza, mintha változni kéne. Ez az elvárás gyakran kevéssé átgondolt. A változás tulajdonképpen csak az állandósággal összefüggésben értelmezhető, a változás célja általában az állandóság megőrzése. Úgy biztonságos változni, ha az állandóságunk nagyobbrészt megmarad. Nem mindenen akarunk változtatni, hanem valamin. Jó esetben minél kevesebbet.

A változás természetesen elkerülhetetlen, de ha kis lépésekben történik, azt állandóságként élhetjük meg – ez az alkalmazkodás. A lényege pedig a folyamat, ahogy reagálunk, kialakítunk valami egyensúlyt, aztán szükség esetén újra reagálunk. Methogy a helyzetünk is változik, meg mi is. Akár egyirányú a folyamat, akár ciklikus, valami történik és ezért nem hagyhatjuk reakció nélkül. Ha visszatérő dologról van szó abban szerezhetünk tapasztalatot, akár rutint is, megszokjuk hogy ez így működik. Ez a jártasság jól jöhet az alkalmi, váratlan változásnál is.

Ha hirtelen minden borul, kevés az állandóságunk vagy nagyon alapvető dolog változik, az a krízis, akkor kicsúszik a lábunk alól a talaj. Nagyot kell reagálnunk, leginkább fejben. Átgondolni, megérteni, kitalálni a hogyan továbbot. Közben kevés stabil kapaszkodónk marad, nem tudjuk mi tart meg, mire is építhetünk, nem látjuk a kiutat. Felfogjuk, hogy valami lesz, de nem akarjuk vagy nem tudjuk elfogadni. Helyénvaló ilyenkor a kétségbeesés. 

A változást, a legtöbb változást általában jónak tekintjük, jobbnak az állandóságnál – miközben az állandóságot és a biztonságot szeretnénk. Talán ez magunk vagy mások bátorítása az elkerülhetetlennel kapcsolatban. A lényeges tényező leginkább a változás mennyisége és minősége, vagyis a mértéke és iránya. Nem bírunk ki bármit és nem válik minden javunkra. 

Legjobb, ha figyelünk, magunkra és másokra. Magunk is érezzük, ha a változási elvárás gyors, sok vagy valamiért rossznak tűnik, általában szabad kicsit megállni, időt kérni, lassítani. Ez nem a változás szükségességének tagadása, csak elviselhetőre redukálása. Ha pedig máson látjuk, hogy nem megy neki, érdemes lehet megnyugtatni, türelemre inteni ha ez megoldható és a helyzet megengedi. 

A fejlődés, ami szintén kicsit kultuszát éli, nem azonos az állandó változással. Stabil alapokra építve lehet fejlődni, aki kihagyja az alapozást az valami ingatagot alkot. Egy ilyen ingatag és változó világban komoly értéke lehet a stabilitásunknak. 

érdekes és érdektelen

Érdekes az érdekes szó. Jelent izgalmasat és furcsát is, mérsékelten használható akár pozitív akár negatív értelemben. A hozzá kapcsolódó szavakkal viszont még érdekesebb. 

Elvileg az érdekből ered. Az érdek meg központi fogalom az életünkben, ez mozgat minket. Ha valami az érdekünkben áll, érdekünket szolgálja, az jó, azt érdemes (most az érdembe nem megyünk bele), azzal jól járunk. Az érdekünk pedig több, mint az érdeklődésünk, kíváncsiságunk – ez vezet a sikerhez vagy boldoguláshoz. Amit érdekből teszünk nem feltétlenül tetszik nekünk, esetleg nem is értünk vele egyet. Gyakran indoklásként használjuk erkölcsileg labilis döntéseink igazolására. Hiszen nem várható el, hogy érdekeink ellen tegyünk. 

Ellentéte praktikusan az érdektelenség lehetne, de hát az mást jelent. Az érdektelenség az unalmas, ami nem érdekel, nem pedig az érdekeink ellen való. Az érdektelenség rosszabb, nem érdekeink-, hanem érdeklődésünk hiányáról szól. Amikor nem számít, mindegy. Ez már az entrópiával rokon, a hőhalál, a dinamika elvesztése. Az érdekeink továbbra is megvannak, csak már nem foglalkozunk velük – és magunkkal sem. Az érdektelenség rólunk szól, a mi állapotunk, a helyzetünkkel általában összefüggésben, de nem feltétlenül. Gyakran elfáradunk, belefáradunk, kilátástalannak látjuk. Elfogyott az energiánk, esélytelennek találjuk, tulajdonképpen elegünk van. 

Az érdektelenségnek megvan a nyugalma, ez azonban passzív és halálos nyugalom. A megnyugvás jó esetben egyfajta elégedettséggel jár együtt, megpihenéssel, erőgyűjtéssel, a tovább haladás ígéretével vagy magával a haladással is – amikor már megy. A megnyugvás teret enged az érdeklődésnek, a figyelemnek, továbbra is jelen van. Az érdektelenségből ez a jelenlét hiányzik, mert távolságtartás és kivonulás akár a világból, akár magunkból. Ha már nem vagyunk jelen, akkor nem vagyunk a világ vagy magunk része, semmi nem hat ránk és mi sem hatunk semmire. Közben azért érezzük a hiányt, a megfosztottságot, hogy az az igazi, amikor van hatalmunk hatni, van receptorunk a hatások észlelésére, amikor létezünk. Szeretnénk jelen lenni, csak nem megy.

Lehet-e segíteni annak, aki nincs itt? Vissza tudjuk-e hozni magunkat a jelenlétbe? Milyen folyamat során alakult ki ez az állapot, hogy lettünk ilyenné – és vissza lehet-e fordítani vagy más irányt adni? Megéri-e a munkát, kockázatot? Ezekre azért egy megfontolt és stabil igen a válasz. És az igenlést követően kialakulnak a feladataink, teendőink egy jobb folytatás felé. 

Érdekünk, hogy érdekesnek lássuk a világot és magunkat is. Nem csak magunk miatt, nem meggyőznünk kell magunkat erről, hanem felismernünk, hogy tényleg érdekes. 

akik tudják

A coaching nagyon rövid meghatározása lehet, hogy egy konkrét célra irányuló támogató kapcsolat. Mint az edzőknél.

Általában dinamikus folyamat, amihez kifejezetten jól jön az elköteleződés és bevállalás, e nélkül aligha lehet lendületesen haladni. Kicsit a mai világunk hangulata, lehetőleg gyorsan és célszerűen együtt dolgozni, a múltat, korábbi dolgokat és a kívánt eredmény szempontjából másodlagos tényezőket csak az éppen szükséges mértékben figyelembe venni. Célirányos, fókuszált munka.  Egy cél, egy feladat, ha valami felmerül, azt utána.

A kliensként mi hozzuk a célt, amit el szeretnénk érni, amire alkalmassá akarunk válni, amin változtatni szándékozunk. Ha az elején nem is tudnánk ezt pontosan, hamar konkretizáljuk. Elvárjuk, hogy motiváljanak, munkára fogjanak, dolgoztassanak, kiképezzenek. Emellett persze – mint a legtöbben – szeretnénk lehetőleg kényelmesen megúszni, némi lógás beleférhet, mint a suliban. Tudjuk, hogy magunknak tanulunk és szükség lehet a tudásunkra, mégis jobban tartunk a számonkéréstől, mint a butaságtól. Pedig tudjuk, hogy mi vagyunk a pályán. 

A coachként elfogadjuk a kliens célját, azonosulunk vele és segít neki képessé válni. Hiszen erről szól a kapcsolatunk, a támogatásról és a hajtásról. Mindkettő kell, megértés, elfogadás, valamint személyre, helyzetre és célra szabott felkészítés. Nagy munka ez, előszedni az erőforrásokat, megkeresni a képességeket, kideríteni a lappangó jártasságokat. És felépíteni valami újat vagy felújítottat, amivel már rá lehet hajtani a célra. Tőlünk várja, hogy bátorítóan és optimistán biztassuk, a korlátokat megkerülve, a realitásokat figyelembe véve de az álmokat praktikusan elérhetőnek bemutatva. Hogy legyen értelme dolgozni ezen. 

Mindkét fél elvárja a másiktól a befektetett munkát, erőfeszítést. Mert ez együttműködés, együtt működik.

bizonytalanul

Bizonytalan vagyok – ezt biztosan tudom. Gyenge poén. Talán arról szól, hogy nem szeretünk bizonytalanok lenni. Sokkal inkább kedvünkre van, ha mi határozzuk meg a dolgainkat, tudjuk a tutit, az van, amit akarunk. Jó érzés hatalommal rendelkezni, hatékonynak lenni, sokkal jobb, mint a kiszolgáltatottság, hezitálás. 

Miben is lehetünk biztosak? Szeretnénk minél több dologban, de hát belegondolva kevés ilyen van. A világ körülöttünk gyakran érthetetlen, követhetetlenek összefüggései és dinamikái. Kapcsolataink is változnak, másokhoz való viszonyaink módosulnak, ráadásul igen sok tényező hat össze-vissza. Általános tapasztalat, hogy magunkban sem bízhatunk, hisz' elrontunk dolgokat, nem vagyunk ideálisak bizonyos helyzetekben, gyengeségeinket és hiányosságainkat pedig biztosan hosszan tudnánk sorolni. 

Ellenben mégiscsak tudunk tájékozódni a világban, kapcsolatainkban és magunkban is, sőt hatunk is mindezekre. Gyakran felismerünk, megértünk összefüggéseket, következtetünk ki okokat, jól csinálunk dolgokat. Vagyis jó okunk van a bizonytalanságra, mivel megtapasztaljuk mind a vesztesség, mind a győztesség élményét. Akár egyszerre is, csak hogy még bonyolultabb legyen.

Vannak csábító megoldási ötletek: ha követünk tuti ideológiákat, megmondó embereket, rituális szertartásokat, másoknak bejött módszereket stb. Részben kénytelenek is vagyunk így tenni, hiszen nem tudunk mindent, nem értünk mindenhez, meg kell bíznunk elvekben, személyekben, módszerekben. Ez működhet is, hiszen csökken a feszültségünk, talán azért, mert a felelősség egy részét kiszerveztük. Innen már nem mi tévedünk, ha becsületesen megtesszük a magunk dolgát mind tájékozódás, mind befektetett munka, mind kapcsolati gesztusok terén, elengedhetjük a dolgot. A mindenért felvállalt felelősség különben agyonnyom. 

Lehetünk hát bizonytalanok, sőt kell is. Jó ha van határa a bizonyosságunknak. Viszont az is jó, ha a határig elmegyünk, ez a mi feladatunk, hűségesen elveinkhez, kialakult önmagunkhoz. Megengedve, hogyha mégsem annyira tuti amit annak véltünk, tudunk korrigálni, nem omlik össze az egész rendszer. Az új rendszerbe – lényegében önmagunkba – beépül az is, ami nem jött össze, így az valamivel átfogóbb és univerzálisabb lehet, jól tudunk vele azonosulni. Talán ez a fejlődés.

Így alakul világképünk, önképünk, változnak kapcsolataink. Folyamatosan, mert ez az egész egy folyamat, és benne mi is. Bizonytalanság, rugalmasság nélkül hol is lennénk...

hiány

A hiány valami hézag, valami űr, a hiány nélkül pedig folytonosság, teljesség lenne. Ami hiányzik, az konkrét és mindig konkrét helyről, valamiből hiányzik. 

Gyakran van hiányérzetünk, valahogy nem oké valami, úgy érezzük kéne ehhez még. Olykor valami kicsi, máskor valami nagy, meghatározó, lényegi. Van, hogy konkrét, tudjuk mi hiányzik máskor nehéz megfogalmazni, de nagyon érezhető. Viszont ha a hiány konkrét, akkor attól lehetünk bizonytalanok, hogy az egészet, a teljeset nem tudjuk megragadni. Ha az egész is bizonytalan, nem tudjuk tényleg hiányzik-e valami, mi az és mekkora. Nem csoda, hisz az egész sem alakul ki, nem áll össze.

A kapcsolatok is ilyenek. Néha megvan a kerekség, teljesség, összhang. Valahogy stimmel, érezhetően az vagyok, aki a másiknak kell, a másik is teljesen az, aki nekem kell. Aztán valami változik, és már nem ilyen. Nem vagyok elég, ő nem elég, valahogy nem kerekedik ki a kapcsolat. Ha egyszerű és megfogalmazható a hiány, érdemes megtenni. Egy „fogd meg a kezem”, vagy „megfogjam a kezed?” – nagyon egyszerű és konkrét megnyilvánulás. Szerencsés esetben ez így megoldódik. De van, hogy elmarad a néhány odaillő szó, talán nem is tudjuk mi lenne az. 

Ebben a változó világban változó emberek vagyunk, a dolgaink is folyamatosan változnak. A teljesség, kerekség is más, alakul. Ami korábban elég volt lehet most már kevés, vagy éppen sok. Fárasztó folyamatosan figyelni, talán nem is lehet. Megszokjuk a hiányt, hogy nem jön össze, de azért gyakran így is elég jó. Remélhetőleg. Ez nem a tökéletesség világa. 

Ezzel együtt érdemes észrevenni és tudatosítani a teljességet és a hiányt is. Mert lehet jobb. A hiány valamennyire mégiscsak megoldható, az egészség legalább időnként elérhető. Ha pedig nincs erre esély, azt is jó tudni és nem erőltetni a hiányzó részbe oda biztosan nem illő dolgokat – abból nem lesz teljesség. 

Márciustól mikrocsoportok

A konzultáció történhet mikrocsoportokban is.

Ekkora körben könnyebb… Ez a kör biztonságos… Ez még megfizethető… Ez még/már követhető… Ez még/már rólam szól…

Ez összesen öt fős lehet, változatos tematikával: kapcsolati nehézségek, konfliktusok, függőség, világnézeti kérdések, veszteség… Lényegében minden, ami foglalkoztat – ezek olykor zavaróak, sőt bántóak, amivel kezdeni kell valamit. Mindenki a magáét hozza, magát képviseli – viszont segíthetünk egymásnak, támogatást kaphatunk egymástól.
Az alapforma a beszélgetés, de más is előfordulhat.
A titoktartás pedig az egész csoportra vonatkozik, természetesen.
Egy formai megkötés lényeges: párok kapcsolati konzultációjánál egy másik párral lesz teljes a mikrocsoport.
Egy csoport alapvetően hat alkalomra alakul, ezt követően a folytatásról mindenki maga dönt – a lehetőségek figyelembe vételével.
A mikrocsoport az egyéni találkozás és a csoport előnyeit egyesíti – persze változhat kinek milyen helyzetben mi tűnik előnynek vagy hátránybak.
Bővebb kifejtés a Mikrocsoport oldalon, a díjak és a jelentkezés lehetősége az Elérhetőségnél. Ugyanitt természetesen kérdések is feltehetőek :)

titkok és álmok

Vannak tragédiák, nehezen megérthető vagy akár felfogható történések. Amiket persze szeretnénk megérteni, felfogni, magyarázatot találni rájuk. Az ember már csak ilyen, értelmet tulajdonító lény, keresi az indítékokat, magyarázatokat.
Kérdés lehet, hogy amit mi sem értünk, azt így értelmetlenül elmondjuk-e másoknak? Például gyerekeknek, akiket esetleg érint egyébként, de még kevesebb esélyük van helyre tenni – legalábbis úgy véljük. Persze lehet, hogy mi bonyolítjuk túl, a gyerekek sokkal inkább veszik a valóságot, és valahogy kezelni is tudják, csak mi féltjük őket.
Egyik érv ilyenkor, hogy rossz álmaik lesznek. Amit legtöbben tapasztalatból tudunk, hogy ez nem kellemes élmény. A rossz álomból igen rossz állapotban jövünk ki, zaklatottan ébredünk, nem a megnyugvás vagy pihenés jön utána általában. De legalább álmodtunk.
A nem igazán körvonalazható, de akkor is jelenvaló félelmekkel még álmodni sem tudunk, csak egy szorongás az egész, megragadhatatlan. Az álmokkal legalább valamennyire feldolgozzuk a helyzeteket, eseményeket. Nem egy álomban és nem egyszerre, de mégiscsak foglalkozunk vele, lassan helyre tesszük, vagy legalább, ha álomban is, szembenézünk vele. Minden feszültség és fájdalom mellett mégiscsak rágcsáljuk és előbb-utóbb le tudjuk nyelni. Attól még keserű.
Titok nélkül is nehéz egy nehéz helyzettel megbirkózni, ha meg még kevesebbet is tudunk, értünk belőle általában a legrosszabbat feltételezzük. Gyakran a saját szerepünkkel kapcsolatban, bűntudatunk lesz, keressük hogy mi a mi szerepünk ebben, főleg ha gyerekek vagyunk. Mi van, ha miattunk van az egész, mi lesz velünk? Sokkal kínzóbban merülnek fel a kérdések, és ráadásul nem lehet kérdezni, mert hát titok.
Ha bármilyen formában álmodni tudunk róla, legalább valami történik. És még jobb, ha felébredve van velünk valaki. Leginkább,ha egyből, fizikailag, de már az is jó, ha tudjuk, reggel beszélhetünk erről. Az álmunkról, érzéseinkről meg a helyzetről. Ahogy rendeződnek a dolgok, általában az álmaink is visszatérnek kevésbé ijesztő formájukba.

Opció munkacsoport - új csoport indul

Aktuális:
Függetlenségről, önállóságról szóló, nyolc találkozásos csoport indul május végén. Részletek, jelentkezés a honlapon.

tanult szabadság

Félve nyúl az ember a szabadság témájához, olyan hatalmas, szerteágazó és érzékeny is. De talán szabad hozzányúlni...
Egy aspektusa ragadott meg mostanában: hogy a szabadságot tanulni kell. Azt hiszem. Főleg a tanult tehetetlenség kapcsán olyan evidens, hogy kudarcokkal, meghiúsulásokkal el lehet érni, hogy valaki ne tegye meg amit tehetne, sőt higgye azt, hogy nem is tudja megtenni. Nem gondol rá, nem is álmodik a lehetőséggel.
Mintha a szabadság szintén ilyen lenne, csak fordítva. Nem jut eszünkbe mit is tehetünk, nem gondolunk lehetőségeinkre, nem látjuk a mást – még balsikerként sem merül fel. Matematikában „a szabadságfok az egymástól függetlenül választható tagok (mintaelemek) számával egyenlő. Nyilván, ezek nem lehetnek függetlenek akkor, ha érvényesül köztük egy, vagy több összefüggés…”.
Elég tömör részlet, nem is teljes, de talán emberileg, számunkra is jelent valamit. A szabadság a választások lehetősége, a lehetőségek választása. Fel kell ismerni, ha döntési helyzetben vagyunk – gyakran azt hisszük, hogy nem. Nincs választásunk, ez egy kényszerpálya, minden mindennel összefügg és mindent meghatároz – minket is. Mert a kemény, rigid összefüggések meghatároznak, direkt oksági kapcsolat van, nincs kibúvó.
Node mi van, ha mégsem, ha van választásunk, ha az összefüggések nem annyira merevek, vannak független, vagy kevésbé függő tényezők, mégis van némi mozgásterünk?
Felismerhetjük, hogy azért kisebb dolgokat szabadon megtehetünk. És ez a határ tágítható, igaz lehet ez nagyobb dolgokra is. Talán mégis – az összefüggéseket persze figyelembe véve – van mozgásterünk, vannak lehetőségeink. Van bizonyos szabadságfokunk, ami lényegében maga a szabadság.
Cél lehet, hogy egyre inkább észrevegyünk lehetőségeket. Akár másokat figyelve, hogy ők miben és mennyire szabadok, vajon mi is megnyilvánulhatunk hasonlóan? Már ha akarunk, hiszen a szabadság nem kényszer, nem erőlködés. Lehetnek így jó példák. Olvashatunk róluk, rájuk kereshetünk a Neten, elmehetünk előadásokra, rendezvényekre, csoportokba. Nem azért, hogy másoljuk őket, hanem hogy észrevegyük saját szabadságunkat általuk. Az övéké nem a mienk, de segíthet felismerni a mienket. Vagy lehetünk példák akár mi is magunknak – korábban hogyan láttuk meg a lehetőségeinket? Régebben hogy gondolkodtunk, esetleg a valahány évvel ezelőtti önmagunk mit gondolna a mostani helyzetünkről? Vagy az évekkel ez utáni hogy látná a mostot?
És persze megkérdezhetünk embereket, akár hasonló helyzetűeket, akár teljesen kívülállókat. Mit látnak, gondolnak – és az érszervételeiket kezelhetjük szabadon, kritikusan. Ez által is nyílik kicsit a világunk, ami eddig szorított. És érezhetjük, milyen jó fellélegezni.
A szabadság talán nagyrészt szemlélet, hozzáállás, készség. Ki tehetségesebb benne, ki kevésbé, ki kiváló mintákkal érkezik, ki gyatrábbakkal. Szerencsére lehet ebben is fejlődni. Ami gyakran tanulást, befektetett munkát, esetleg kudarcokat is jelent – de a kockázatok és mellékhatások figyelembe vételével megérheti. Szabad szabadabbnak lenni.

mégis tartós

Az Asszonnyal beszélgettünk, milyen sok embernek vannak komoly gondjai. Minden félével.
Például önértékeléssel, önérvényesítéssel, a felelősség vállalásával, önállósággal, döntésekkel, meg még hosszan lehetne sorolni. És mindez általában társas helyzetekhez kötődik, valahogy közösségben jönnek elő a defektjeink. Ami akár a többiek kerüléséhez vezet, hisz ez is egy társas megnyilvánulás, csak tagadó jellegű.
E téren van a legtöbb feszültség, itt jönnek ki a mindenféle sérüléseink, akadályaink, érzékenységeink. Úgy tűnhet, a többiektől, a társadalmi nyomástól, a döntések felelősségétől lesznek a problémáink, álmatlan éjszakáink, mindenféle gondjaink. Mások miatt. Ami persze vitathatatlan. Részben mi is megjelenünk ebben, mivel olykor magunkban is csalódunk, saját hibáinkkal, gyengeségeinkkel, tökéletlenségünkkel is szembesülünk – ami leggyakrabban szintén a társas következményekkel összefüggésben nyomaszt. Tapasztalatból tudhatjuk legtöbben, milyen egy rosszul kezelt helyzeten, várható következményen rágódni, szinte tényleg emészteni magunkat.
Mégis nagyrészt ezek tartanak meg. A felvett felelősség, a kapcsolatok rendezésének igénye, ez az egész kényszer vezet oda, hogy mégiscsak működünk. Ezek miatt (is) kommunikálunk, tesszük rendbe dolgainkat, kapcsolatainkat, kerüljük- vagy jobb esetben rendezzük konfliktusainkat. Vannak alap kényszerek, mint a megélhetés, de általában (direkten) ez nincs veszélyben, így olyan életvitelt próbálunk kialakítani, ami élhető számunkra és elfogadhatóan tudjuk benne kezelni kapcsolatainkat is.
Így amennyire fenyeget a másik ember vagy helyet, annyira meg is tart. Ezért viselkedünk szabályoknak megfelelően, elfogadhatóan és tesszük a dolgunkat. Jobb lenne mindezt szabadon, örömmel, csak hát ezt állandó állapotnak elvárni utópikus. Noha vannak csodálatosan hatékony, felszabadult és akár önfeledt pillanatok – nem ismeretlen a szükséges (magunkra kényszerített) önkontroll, a mégiscsak valahogy megoldás, a kompromisszum vagy akár a megalkuvás. Amikor rászólunk magunkra, és kedvünk vagy hangulatunk ellenére folytatjuk.
Ha ez kell a megmaradáshoz, akkor így kell működnünk. Amennyire lehet fegyelmezetten, tudatosan. Kiismerve a helyzeteket, feladatokat, saját megoldásainkat és remélve, hogy nem hiába dolgozunk mindezeken – megbocsátva magunknak tökéletlenségünket, de nem elfogadva ennek passzivitásra, feladásra ingerlő jellegét. Bízhatunk abban, hogy a helyzet változni fog – mert változnia kell –, nem maradhat állandó. Vagy mi változunk, ami talán még jobb.

Életvezetés

Egy ismerősömmel szóba került, hogy lennének valami csoportok életvezetéses témában. Úgyhogy el is gondolkodtam, mi is az életvezetés, mint olyan.

A közlekedés hatóságilag három területre oszlik: ember, jármű és pálya. Ilyen engedélyek kellenek a (gépjárműves) közlekedéshez (persze csak nagy vonalakban, lehetnek más kivételek). Az ember részéről szükséges a jogosítvány. A jármű felől műszaki vizsga. Pálya akkor megfelelő, ha „rendeltetésszerű használatra alkalmas, és kielégíti a forgalombiztonsági követelményeket”, amit szintén hatóság dönt el. Lehet-e ennek más jellegű olvasata is? Kvázi példázatként életútra? Próbáljuk meg...