Egy darabig tudjuk kezelni, aztán egyre nagyobb kihívás. És amíg kihívásként éljük meg, rendben is vagyunk. Értjük miről van szó, kézben tartjuk, megvan az izgalom, ami által olykor egy kis flow is adódhat. Nem unalmas és nem teljesíthetetlen. Aztán már soknak tűnik, gyakran mintha túlnőne rajtunk. Kapkodássá, idegességgé válik, egyre kétségbeejtőbb a helyzet. Logikus, hogy előre nézünk, a kása-hegyre, ami mintha csak nőne.
Az új év kifejezetten jó egy hátratekintésre is. Ettől nem állunk meg, nem fordulunk vissza, de ránézünk a megtett útra. És gyakran azt látjuk, az is kemény volt. De megmásztuk, lefutottuk, átugrottuk, mikor hogy. Nem akárhol vagyunk, hanem közben. Persze fáradtan, akár sérülésekkel, érzékenységekkel, rossz tapasztalatokkal, óvatosságokkal, amiket menet közben összeszedtünk. Idáig viszont már valahogy eljutottunk, és ezt jó látni.
Teljesítmény van mögöttünk, már az is az, hogy kibírtuk. De azért voltak szép mászások, futások, ugrások. Jó látni azokat, akik ott voltak, esetleg vannak is. Mennyi minden működött (és látjuk már mi nem), mennyivel jobban kezelünk dolgokat, szóval azért csak fejlődtünk közben.
Ennyi legalább jut, egy visszapillantás. Egy sóhajtás és egy kis elégedettség. Idáig már eljutottunk. És újra előre nézve talán nem is akkora a hegy.
