csak kényelmesen

Életünk és technológiánk jelentős része a kényelem megteremtéséről szól. 

Szükséges is egy ergonómiailag kényelmes szék, ha órákat ülünk benne. Hiszen a kényelmetlenség a hatékonyságunkat is csökkentené ha figyelmünk jelentős része kényelmetlenkedésre menne el. Vezetés közben jó ha könnyen tudjuk használni a tükröket, jól vannak beállítva, egyébként jóval ritkábban néznénk bele és ez a biztonságunkat veszélyeztetné. Egyszerűbb, ha készen vesszük a kiflit, különben igen sok időnk elmenne az előállítására és az eredmény sem lenne feltétlenül kielégítő. Ahogy hajvágásunkat is rosszabbul tudnánk megoldani. Igen sok mindent szolgáltatásként veszünk igénybe vagy készen kapunk, saját alkotásainkban pedig praktikus eszközeink, félkész és előkészített alapanyagaink segítenek. Nem csak kényelmes így, de szükséges is, talán ezt nevezzük civilizációnak. 

Szellemiekre is igaz ez. Nagy munka lenne direkt forrásokból beszerezni a híreket, ezért ezek is fogyasztásra készen állnak rendelkezésre. Ahogy mindenféle információ, tudomány, kultúra, szóbeszéd, tanács és egyéb könnyen használható formában érhető el. De a legkényelmesebb talán a szórakozás, amit szintén készen kapunk, a szükséges legkisebb erőfeszítés kell hozzá. Szórakozni meg külön kényelmes dolog, számos iparág specializálódott ilyen igényeinkre. 

Kapcsolatainkban szintén meghatározó, általában a kényelmes kapcsolataink maradnak meg. Egy komment vagy lájk egymás felületein igazán könnyen megoldható, sok ismeretség ennyiben ki is merül. Ami jól is van, ha vannak közben igazi kapcsolataink, kötődéseink – ami sokkal kényelmetlenebb lehet. Hiszen a másik tökéletlen, ráadásul észreveheti, hogy mi is azok vagyunk, jóval macerásabb egy konfliktusokkal szükségszerűen bonyolított viszony. Kényelmetlen lehet szembesülni egy valódi másikkal vagy egy valódi magunkkal. 

Talán a világnézetünkbe beszivárgott kényelem a leginkább meghatározó mégis. Hisz az előbbiekben azért vállalunk némi kényelmetlenséget, utóbbiban viszont nehezen. Mert jár a kényelem e téren is, ez egy stabil hitünk. A világ olyan, amilyennek akarjuk, kényelmes magyarázatokkal teszünk rendet benne. Bevonzzuk a dolgokat, az univerzum minket szolgál, fejben dől el, csak akarni kell – és annyi hasonló szlogen teszi „érthetővé” életünket. A társadalom nem a mi dolgunk, a politika pláne, az erkölcs pedig mindig annyi, amennyi nekünk belefér. Vannak persze dilemmáink, de összeütünk egy kényelmes hitet, ami megerősít aktivitásunkban vagy passzivitásunkban, mindent igazol. 

Pozitív, optimista hozzáállással vesszük a dolgainkat, minden csak lecke, javunkra van, a hibáink is előre visznek. Meg az ijesztő hit is lehet kényelmes, ahogy a horror is szórakoztató, amíg nézzük. Saját életünkben pedig mi vagyunk a főszereplők, így egyértelmű, hogy megússzuk. Ha meg véletlenül mégsem, az is belefér, kellemetlen, de kényelmes. 

A kényelem lényege talán, hogy nem változunk, nem nézünk szembe, fogyasztók vagyunk és tudjuk, hogy nekünk jár. Nem megérteni kell és megoldani, elég megmagyarázni és követelni. Hisz lehet egyszerűsítve is, úgy téve, mintha. És tényleg lehet. Talán ezért az egyik legnagyobb csapda.

Igazságtalan relativizálás

Az objektivitás, relativitás meg ilyen szavak fontosak. És legalább annyit eltakarhatnak, amennyit megmutatnak. Divat is tagadni az objektivitást, ami abszolút értelemben elérhetetlen, meg hát Einstein megmondta hogy relatív a világ, minden csak nézőpont kérdése, ilyenek. A politikai beszédek szeretnek ezekre hivatkozni, hisz bármi igazolható vagy tagadható ezek által. És jó sok alternatív tényt be lehet hozni, ha a káosz a cél. Aztán egy ilyen zajos rendszerben lehet sajnálkozni, hogy hát itt már nem ismerjük ki magunkat, nincs is igazság. De azért ha egy valódi tényre válaszul bedobunk 9 alternatív tényt, nem lesz 10%-os az igazságtartalma mindegyiknek. 

Kényelmes tagadni, hogy egyáltalán lehet igazság. Így nem kell döntenünk, nincs igaza senkinek, meg sem kell vizsgálnunk a helyzetet, esetleg még mi járjunk jól (lásd Arany: A fülemile). Ahogy Pilátus is eltekintett az igazságtól (Jn 18,38), és legjobb meggyőződése ellenére sem állt ki mellette. Nem kell vizsgálódni, mondanak ezt is – azt is, inkább egyezkedjünk vagy döntse el más. Ha nem jön be, és nem az igazság nyer, hát van ilyen. 

Köztudott, hogy van áltudomány, manipuláció, csalás, megtévesztés, ilyenek. Olykor éles és egyértelmű a határ, máskor – természeténél fogva vagy direkt ködösítésnek köszönhetően – sokkal nehezebben fellelhető. Esetleg egy ideig nem nyilvánvaló, nem áll még össze vagy tisztul ki a kép.   Jogosan lehetünk óvatosak és körültekintőek – ami nem egyenlő a lustasággal és nemtörődömséggel. Az igazság és igazságosság nem lehet közömbös, ennek keresése emberségünk központi része, ezt feladva leginkább csak hazugság marad. A kellemes és egyszerű valótlanságok biztosan tönkre tesznek. 

Konfliktusokban van leginkább jelentősége az igazságnak. Kétszemélyes ellentétnél kényelmes azt mondani, hogy 50-50% a felelősség, mindenki ugyanannyira hibás. Ami valószínűtlen persze, ahogy az is, hogy 0-100% legyen az arány. Az áldozatnak is lehet némi része, de őt hibáztatni azért elég durva. Rivalizálás nem indokolhat hazugságokat. Egyet nem értés nem indokolhat gyűlöletet. Más látásmód nem indokolhat karakter gyilkosságot. Egy grimasz nem indokolhat brutális verést. Politikai (vélt) fenyegetettség nem indokolhat keresztere feszítést. Civilek, kórházak, óvodák bombázását pedig semmi nem indokolhatja. 

Ha valami nem abszolút, még nem jelenti, hogy teljesen relatív vagy semmilyen. Ha egy vakcina nem véd 100%-ban, nem jelenti, hogy egyáltalán nem véd. Ha valakit nem tudunk tökéletesen meggyógyítani, nem jelenti, hogy nem is javítottunk az állapotán. Ha valakit nem tudunk 100%-ban megvigasztalni, nem jelenti, hogy nem könnyebb neki a vigasztalás után. Ha nem tudunk igazságot tenni, nem jelenti, hogy ne próbáljunk minél közelebb kerülni hozzá. Nem a tökéletest kell elérni, hanem ami tőlünk telik. És azért tudunk mérlegelni, ha akarunk.

Felelősségünk és feladatunk művelni és őrizni a világot. Amiben eléggé bukásra állunk. Talán ha az igazságtól nem fordítjuk el a fülüket, még lehet némi esélyünk. Talán. 

Rejtőzködés

Szeretünk rejtőzködni. Főleg ha úgy véljük, van mit rejtegetnünk. És mindig van, amit nem szívesen kötünk mások orrára, úgyhogy igen ritka pillanat az abszolút önmegmutatás. Talán jól is van ez így.

Mostanában sokan leszoktak a maszk viseléséről, ellazultak az emberek – bár úgy tűnik a nemzetközi és hazai helyzet is éppen fokozódik. A maszk pedig kiváló eszköz a rejtőzésre. Az orrunkon előjövő pattanás vagy ajkunkon mutatkozó herpesz esetén kifejezetten áldásként gondolhatunk rá. 

Ha beszélgetünk maszkban, fura érzés ahogy nem látjuk igazán a másik mimikáját, és tudjuk: ő sem igazán látja a miénket. Utóbbi megnyugtató is lehet, jó esetben nem veszik észre elmosolyodásunk vagy esetleges értetlenségünk. Viszont egy hosszabb beszélgetés kevésbé véd, mert az arc szabadon maradt része azért árulkodó. Kis gyakorlattal a szemkörnyék, homlok elég informatív, hangsúlyosabbá válik az egyéb gesztikuláció, fejmozgások, egyebek. Érdemes lenne objektíven felmérni a hatékonyságot, de úgy vélem egy idő után elég jó biztonsággal azonosítjuk a másik reakcióit. És ő is a mienket. 

Lényeges következménye még a maszknak, hogy sokkal inkább egymás szemébe nézünk. Ami olykor zavaró, tolakodó lehet máskor viszont intim, biztató. Lehet jelentősége, jó esetben közelebb vihet, személyesebbé és bizalmasabbá teheti a beszélgetést. Talán csak mi látunk bele reakciókat a másikba, és az arc nagy részének eltakarása segíti ezt a vetítést, de pozitívumot tulajdonítva a másiknak – persze nem alaptalanul, csak kicsit bátrabban mind eddig –, úgy sokat javulhat az összhangunk, megértésünk. Ugyanezzel a tulajdonítással találkozunk, amikor nekünk tulajdonítanak nem látható megnyilvánulásokat, ami sok szempontból kényelmes – nem kell annyira viselkednünk, figyelnünk magunkra, kevésbé látszik. Többnyire úgyis azt tulajdonítanak nekünk, amit, és ha eddig hó volt a kapcsolatunk, remélhetőleg pozitívumokat.

Így aztán a maszk lehet ajándék, lehetőség is, nem csak akadály. Nézhetünk így is rá, illetve a maszk mögötti másikra. 

megcsal(ód)ás

Egy párkapcsolatban a megcsalás talán a legnehezebb történés. Már akkor, ha az a kapcsolat még kapcsolat, fontosak vagyunk egymásnak. És akarjuk is a folytatást, csak hát van mit átgondolni.
A miértekre kevéssé kielégítő magyarázatok, mentegetőzések születnek, csekély meggyőző erővel. Keressük magunkban is, a másikban is az okokat, esetleg ki is alakulhat valami megegyezés, megállapodás, büntetés, ígéret, fogadkozás – mert folytatni akarjuk.
De hogy lehet folytatni? Hiszen valami mégiscsak összetört, mindenkiben magában, és a kapcsolatban is. Mi lesz a bizalommal? Innen nézve mi az eddigiek jelentősége? Mennyit érek én neki, mennyit ér ő nekem? Mire lehet építeni a továbbiakat? Milyen lesz a viszonyunk egymáshoz, hogy leszünk jelen a családban, a baráti körben, a világban?
Van tovább, mert kell, mert megérheti együtt, de rendet kell tenni. Hozzáállásban, őszinteségben, megállapodásokban, érzésekben. Újrakezdés nem tiszta lappal – nehezített pálya, kevesebb illúzió, mérsékelt izgalom, csökkentett romantika. De a lapon rajta vannak az eddigiek, rajta vagyok én és a másik, egy csomó erőforrás is – ha nem is fehér a lap, általában nem is fekete. Át kell gondolni ezeket a foltokat.
Nagy és kemény munka folytatni, amit nem lehet és nem is szabad megspórolni. Ha megvan a bátorság a továbbhoz, némi kapcsolati konzultáció segítség lehet – könnyebb megszülni az új rendet.

információ és élet

Az ember általában kíváncsi, ha meg történik valami, még inkább. Ha meg érinti is, még még inkább. Amikor kényelmesen belefér az idejébe, akkor még még még inkább kíváncsi. Így szabadulunk rá a hírekre, pletykákra, információkra. Főleg amikor változik valami, például a világ. Ha nagy jelentőségű dolgok történnek, amik kihatással vannak ránk, meg mindenre. Az más, mint a pletykák, azok csak érdekesek.
Azt hiszem azért van ez, mert ilyenkor olyan, mintha élnénk. Erről szól az adrenalin, izgalom keresés, az élvezetek egy része de akár a harag is – ilyenkor ott vagyunk, jelen vagyunk és irányítjuk a dolgokat, hatunk a világra. És át is éljük ezt. Talán ezért olyan kellemes bármilyen hatalom, élünk, és ezt másokkal is tudathatjuk – amitől még inkább élünk.
Az információ is ilyen, jelenlétet ad. Egyfajta mágia, mint mikor azért kellett tudnunk a másik nevét, hogy uralmunk alatt legyen. Most is ha valami bajunk van és kapunk egy két szavas diagnózist, megnyugszunk – így már kezelhető, tudjuk mi van. Vagy látunk egy madarat és meg tudjuk nevezni, máris mintha ismerős lenne, helyére kerül. Pedig nem tudtunk meg többet sem a betegségünkről, sem a madárról.
A hírek is erre szolgálnak, amiről hallottunk, az a helyére kerül. Azt mondhatjuk: ja igen, tudok erről, persze. Pedig nincs rá hatásunk, ahogy a diagnózisra vagy a madárra sincs, de mégis mintha hatalmunkban állna. Életünk része lesz, beépítjük a világunkba, a sajátunkba – arra pedig hatni tudunk, ugyebár.
Azzal hogy felháborodunk vagy örülünk egy hír kapcsán olyan, mintha tényleg hathatnánk rá, fontos nekünk a saját reakciónk. Magunkat is teszteljük, hol vagyunk mi a hírrel kapcsolatban, hogy állunk hozzá. Olykor korrigáljuk világképünket, önképünket, hisz van ami nem fér bele eredetileg, kicsit megingatja, ezt azért nem gondoltuk volna. Úgyhogy szűrjük is a híreket, nagyon ne provokáljanak se a jó, se a rossz irányba – elég nekünk az aktuális világnézetünk, önképünk. De közben csak kíváncsiak is vagyunk, azért akkor érezzük élőnek magunkat, ha történik velünk valami, például a szemléletünk billegése.
Az élet és az információ így összefügg, jó erős kölcsönhatás van közöttük, mintha a fizikai világban lennénk. Az információ – a kíváncsiság által katalizálva – komoly vitalitást eredményez, élővé és jelenvalóvá tesz minket. Ami egyébként nem átverés vagy illúzió – ez az életünk.

Valóság

Marcus Aurelius gyakran idézett mondása szerint „minden amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden amit látunk, nézőpont, nem a valóság”. Ami persze sommás és jópofa mondás, de életelvnek kevéssé optimista. Illetve például a tudomány általában ezt akarja kivédeni, mivel a tényekhez, mérésekhez igazítja az elméletet és nem fordítva. Úgyhogy erre a létező és jelentős problémára azért vannak megoldási kísérletek – éppen azért, mert ezt az emberi gyengeséget szükséges orvosolni.
Az igazi gond ott van, ahol a tények nem számítanak és a véleményekhez alakul a valóság. Amihez az kell, hogy az a vélemény hallható – azaz elég hangos és gyakori – legyen, míg nagyon más meg ne legyen ilyen. Vagy akkora zaj kell, hogy csak a leghangosabbnak legyen esélye az ingerküszöb átlépésére. Ilyen a bizonygatás. Szóval a véleményt közlését fel lehet turbózni.
Valamint lehet a valóságot gyengíteni. A már említett zaj jó erre, és mindjárt a leglényegesebb adat is csak egy kis tényező lesz a sok közül. Ennél még jobb, ha nincsenek is valóságos adatok, mérések, kísérletek – nincs mire hivatkozni. Vagy nem is szerzünk be valós adatokat, vagy nem osztjuk meg – mindjárt a vélemény egyedül marad a pályán a tények híján. Más nem tud érdemben reagálni, hisz nincs mire hivatkoznia, véleménnyel meg nem érdemes vitázni.
Komoly probléma adódhat ebből egyébként, leginkább akkor, ha a valóság véletlenül mégiscsak lényegessé válik. Ha már akkora a felépített vélemény-világ és olyan meghatározó, hogy alig van kapcsolata az igazival. Amíg nem futunk, elhitethetjük magunkkal, hogy egyébként jó futók vagyunk. Komolyan véve saját-világunkat bármit meg tudunk magyarázni, nőhet az önbecsülésünk, és teljesen jó érezhetjük magunkat – azzal a kis szorongással, hogy persze tudjuk, egyre távolabb kerülünk a valóságtól. De amíg megy, addig jó.
A valóság nem könnyű, mondják is hogy annak való, aki nem bírja a drogokat. Meg annak, aki többet akar, mint véleményt. Esetleg annak, ami valóságosan akar való életet. Korántsem biztos, hogy mindig ez a jó megoldás. Kellenek a fájdalomcsillapítók, nem bírunk ki akármit. Mégiscsak az az igazi, ha vannak illúzióink – is. A vélemények pedig akár közel is állhatnak a tényekhez, ha azokon alapulnak. A szembenézéskor nem csak rosszat látunk, hanem sok jót is, a valóság nem feltétlenül pesszimista. Mivel itt vagyunk, azért valahogy megy ez. És megy a valósághoz közelebb is, ami bizonytalanabb de azért mégiscsak az a biztonságosabb. Általában kiderül, a valóság nem annyira ijesztő, akár kezelni is tudjuk.
Ilyen kalandoknál jó, ha van mellettünk valaki. Mondjuk egy konzultáns :)

Bizonytalanul

Talán az egyik legnehezebb dolog a bizonytalanság. Ami egyébként egy darabig megy, de hát lassan túl vagyunk azon a darabon. És kéne építeni a jövőt, valamerre. Az egyénit is, mert érezhetően minden változik vagy változhat, jó lenne előre alkalmazkodni. A kapcsolataink is módosulhatnak, már csak a kapcsolattartási módok módosulása miatt is. Akivel nem sikerül kommunikálnunk, egy idő után csak távolodni kezd. Nomeg társadalmi szinten sem ártana kitalálni a megfelelő hangsúlyokat, irányokat. Úgy tűnhet ebbe van a legkevesebb beleszólásunk, viszont talán ez a leginkább meghatározó hosszú távon. És ez is egy feszültség, hogy végignézzük ahogy alakul valami, ami rólunk szól és alig hathatunk rá.
Nagy ez a feszültség, hogy csinálni kéne, de mégis mit, hogyan? Ráadásul tájékozódni sem egyszerű, kevés az információ és még azt sem tudjuk pontosan mi a lényeges és mi nem annyira. No meg mi a megbízható, kinek lehet hinni? Hiszen számos vélekedés kering, ami egy része dilettáns, más része direkt torzított, esetleg manipulatív vagy sima tévedés. Szerencsére egyre megbecsültebbek a valódi tudósok, valódi újságírók, valódi helyzetértékelések is.
Ez lehet a bizonytalanságban egy kis reménysugár, hogy van valódi. Vannak valódi kapcsolatok, még akkor is, ha aktuálisan virtuálisak. Vannak valódi szakemberek, nem csak járvány ügyben, hanem szociális otthonokban, nyomdákban, köztisztaságnál – mindenütt. Sokan értenek a dolgukhoz, jó páran értenének, ha hagynák – az alap hozzáállás általában korrekt és építő. Úgyhogy van remény, vannak igaz dolgok, igaz értékek. Még igazi politikusok is akadnak – akik tényleg használni akarnak és a polisz érdekeit tartják szemük előtt. Csak hát az érdekek, félelmek, helyezkedések…
Ha elhinnénk, hogy ez nem zéró összegű játszma, nekünk nem attól lesz jobb, hogy másnak rosszabb, sokat javítana a hozzáálláson. Előfordul olyan, hogy mindenki jól jár. Akarhatnak az emberek jót egymásnak is, nem csak maguknak. Persze vannak, amik nem így állnak hozzá, a jóindulatot ki is használják, egy ügyes hazugsággal nagyon jól lehet járni. De ez nem von le a jóindulat és az igazság értékéből.
Bizonytalanságunk nagy része a bizalmatlanságból is ered, ami egyszerűen tapasztalati, merthogy becsaptak. Bizalmat pedig nem könnyű szerezni, bármilyen jól is jönne. Nem vitás, hogy jobb lenne hinni a többieknek, remélni a legjobbakat, számítani a dolgok alakulására és így hozzáállni tevőlegesen is. Egy ilyen jövőért könnyebb tenni – csak hát vajon ilyen a jövőnk, a világunk, nem verjük-e át magunkat egy ábránddal? Közhelyes lenne azt mondani, hogy mi alakítjuk a jövőnket, és ennyire egyszerűen ez így biztos nem igaz. De azért mégiscsak mi is felelősek vagyunk.
Viszont van valami sürgetés, ez a bizonytalanság már túl hosszú ideje tart, belefáradunk a feszültségbe. Nem látszik a kimenetel, nő a zaj, az ellentmondó információk, az egyre több megoldatlanság. És érezzük, nagyon sokáig ez így nem maradhat. Előbb-utóbb beáll valami egyensúly. Remélhetőleg nem az indulatok vezérelte, félelem sürgette helyzet lesz ez, hanem az értékek és a valóság alapján álló. A mienk.

beégés

Bezárva beégünk. Ez olyan, mint a kiégés, csak azért mégsem egészen. Mert bent vagyunk, bezárva – kiégni kint lehet(ne).
A kiégés általában azokat veszélyezteti, akik nagy ambíciókkal és munkakedvvel végzik hivatásukat, vagyis lelkesek. A stressz, a túlterheltség, az eredménytelenség hatására előbb-utóbb kialakul a tehetetlenség és kiábrándultság, csökken a motiváció, érdektelenné válunk. Függhet ez számos tényezőtől, a személyiségünkön túl a visszajelzésektől, elismeréstől, presztízstől, felelősségtől, munkahelyi légkörtől stb. De a meghatározó azért leginkább az értelmetlenség.
A beégés hasonló, csak most épp bezárva vagyunk, még inkább befelé történik. Ki mennyire, de azért mindenki jóval korlátozottabb életet él, erősen csökkentek mindennapi lehetőségeink. Akinek van dolga, próbálja csinálni, amennyire lehet jól végezni, alkalmazkodni az új és/vagy más kihívásokhoz. Akinek már nincs vagy csökken, az még hamarabb eljut az értelmetlenséghez. Az első esetben a fáradtság és stressz segíti a beégést, a másodikban a veszteség, hiszen sokat veszítettünk. Ugyanúgy átéljük az értelmetlenséget, ráadásul egy jó adag bizonytalansággal és kilátástalansággal. A tetejébe még az egész világ immár fenyegető, ami eddig lehetőség volt, kellemes és biztonságos, most mind veszélyforrás lett.
Az lenne furcsa, ha ez nem viselne meg. Magától értetődően vagyunk kiábrándultak, elkeseredettek. Vannak, akik agresszióval reagálnak erre a feszültségre, mások inkább rezignációval. Megdöbbentő is, amikor ilyen rövid idő alatt ekkorát változik a világ – szokások, értékek, kapaszkodók, elvek inognak meg vagy tűnnek el.
Tulajdonképpen csodálatos, hogy ilyen jól bírjuk. Hiszen a nemrég még elképzelhetetlenben élünk. Mi lehet az, ami megtart, ami tovább visz? Bizonnyal sok ilyen tényező létezik, de leginkább a feladatok és a kapcsolatok. A feladatok, mert dolgunk van, kicsi vagy nagy, de a mi dolgunk, mi felelünk érte. Meg a kapcsolatok, mert kevés vagy sok, de a mienk, a mieink, és felelősek vagyunk a mieinkért.
Beégés esetén is azok tartanak meg, amik egyébként is. Lehet, hogy ez mégis ugyanaz a világ még?

bezárkózva

A világ most arról szól, hogy bezárkózunk és nézünk kifelé. Már aki nem kénytelen dolgozni, mert azok általában jó sokat dolgoznak. Ahol meg gyerek is van, ott a tanulással kell foglalkozni. Sok egyéb előfordulhat, de alapvetően mégiscsak az a különbség az eddigiekhez képest, hogy be vagyunk zárkózva. Egyedül vagy néhányad magunkkal. Meggondoljuk mikor kell tényleg kimerészkednünk, ezt próbáljuk minimalizálni. Bent vagyunk.
És próbálunk tájékozódni, mi is lehet odakint. Egyrészt mi van a többiekkel, a számunkra fontosakkal? Jó, hogy tudunk kapcsolatot tartani, tudhatunk egymás jó vagy rossz dolgairól, helyzetéről. Nem vagyunk annyira egyedül és ők sincsenek egyedül, hisz lényegében velük vagyunk. Megvan a kapcsolat.
Másrészt a világ érdekes most, mi van kint, mi várható, hogyan készüljünk? Számos hírforrás áll rendelkezésünkre, és nagyban felértékelődik az, amit megbízhatónak is tekintünk. Érdekesek a pletykák, balhék, botrányok vagy furcsaságok – de leginkább az eddigi tapasztalatok, levont következtetések, hiteles tudósítások és átgondolt tanulmányok tűnnek fontosnak. Meg az, hogy amíg be vagyunk zárkózva mi történik a világunkkal, illetve mit tesznek vele, akik befolyásolják a történéseket.
Vannak csodálatos és megkapó történetek, hősies és emberi nagyságot bizonyító hozzáállások, tettek. Vagy csak normális, hétköznapi, de a folytonosságot jelentő helytállások. Megtapasztalható hozzáértés, szakmaiság, megalapozottság, olykor bölcsesség is. Úgyhogy van remény, van folytatás, lesz még világ az óriási veszteségek és tragédiák után is.
Valamint vannak a gyáva, önérdekű, a lehetőséget kihasználó és másoknak ártó tettek, mikor ellenfeleknek, haragosoknak tesznek keresztbe, mert lehet. Azonfelül van még a felelőtlenség, hozzá nem értés, titkolózás, átgondolatlanság – főleg azoknál bosszantó ez, akiknek elvileg rendelkezésére állnak a fizikai és szellemi források, felhatalmazások, ráadásul ez lenne a dolguk. Ez viszont elkeserítő, mert igen könnyen igen sokat lehet rontani, míg a javítóknak igen nehéz dolguk van.
Így bezárkózva talán jobban át tudjuk gondolni a kinti világot. Meg hogy milyet is szeretnénk, ha majd már kimehetünk. Felállíthatunk fontossági sorrendeket, esetleg pontozhatjuk a világgal való elvárásainkat. És figyelhetjük, ki viszi előre a reményeinket és ki akadályozza azokat. Akár köz-, akár magánszereplők, kis- vagy nagy emberek, közel illetve távol. Ki épít olyan világot, ahova szívesen kimennénk. Sőt, kivel tudjuk majd együtt építeni, mert látjuk: a mi világunkat építi.
Hiszen nem leszünk mindig bezárva.

Kényszer kapcsolatok

Most elég bizonytalan a helyzet, a közeljövő is ködös, a távoli meg egészen kivehetetlen a halvány derengésben. Ez a bizonytalanság alapvetően feszültséget okoz, hiszen megéljük tehetetlenségünket, létbizonytalaságunkat, tulajdonképpen eddigi világunk számos stabilnak hitt összetevőjének összeomlását. Ha próbálunk is nem foglalkozni vele, bennünk van ez az egész.
Ilyenkor a kapcsolatok jelenthetnek sokat, azok tarthatnak meg. Az egymáshoz tartozás érzése, az együttlét tapasztalata, a közösség élménye. Hogy legalább nem vagyunk egyedül, számíthatunk egymásra. Most épp ez vész el, pont a közösség, a találkozás tilos. Amin enyhít az elektronikus kommunikáció, legalább információink lehetnek, akár videó konferenciákon „találkozhatunk”, de nem teljesen ugyanaz. Szembesülünk az egyedüllétünkkel, magányunkkal, szeparáltságunkkal. Akkor is tudjuk azonban, hogy akivel kommunikálunk nem virtuális személy hanem valódi, ő az aki, csak most épp fizikailag elérhetetlen.
Vagy pont össze vagyunk zárva, ilyenek a körülményeink. Eddig ki tudtuk kerülni egymást, megoldottuk hogy ne menjünk egymás agyára, de most ez nem megy. Nincs hova menni, nincs mit csinálni, egy térben vagyunk. És bármit csinálunk zavarjuk egymást. Még ha próbálunk is figyelni egymásra, tolerálni az eltérő szokásokat, különböző igényeket – meddig megy ez? Egy nyugodt, stabil, kiszámítható és biztonságos világban sem könnyű, hát még a jelenlegiben, aktuális idegállapotunkban.
Vagy pont másként látjuk a másikat. Hisz mi vagyunk egymásnak, a világra nem számíthatunk. Újra kell kalkulálni, hogy egymásra mennyire építhetünk – mert ha ez is elvész, akkor nagyon kevés marad. Sokkal inkább kell beszélnünk egymással. Megmutathatjuk félelmeinket, gyengeségeinket, hibáinkat – ebben a helyzetben úgyis kiderülnek. Szembe nézhetünk ezekkel és felfedhetjük – a másik biztosan hasonló nehézségekkel küzd. Hisz mi mást is tehetne? Talán a kommunikációval megtalálhatjuk egymást – és magunkat is a kapcsolatban. Esetleg építhet is a kapcsolat, építhetjük egymást, segíthetünk megmaradni.
Ha egy kicsit jobban félünk a külső világtól mint egymástól, akkor komoly megtartó erő lehet a kapcsolat. És ahogy a külső világtól is csak annyira kell félnünk, hogy óvatosak és megfontoltak legyünk, ugyanígy a kapcsolatban is ennyi kell – csak egy kicsit kevesebb, mint kifelé. Kicsit kevesebb óvatosság és megfontoltság – és máris emberek vagyunk a kapcsolatban. Jelen vagyunk, és a másik is. Most talán ez a legtöbb.

Kapcsolat és függőség

Vannak kapcsolataink a függőségeinkben és függőségeink a kapcsolatainkban.
Hiszen a függőség befolyásolja a kapcsolatainkat, olykor fel-, gyakrabban inkább leépíti – mind számban, mind minőségben. De a függő nem csak függő, hanem számos személyes kötelékkel rendelkező is, szerencsére. Attól még, hogy függők vagyunk kapcsolataink továbbra is meghatároznak, tartanak, segítenek, támogatnak. Valamint számon kérnek, fenyegetnek. Számos konfliktusunk van, mint mindenkinek, de hát így megy ez.
A kapcsolat pedig tényleg összekapcsol. A másik hangulatával, állapotával, helyzetével. Függünk ezektől a kapcsolatoktól, érezzük a felelősséget, kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget vagy épp befolyásunkat, meghatározó szerepünket. Annyi minden tartja meg a kapcsolatot: egymás értékelése, megbecsülése, elfogadása, tisztelete – valamint az egymásra utaltság, a vérségi kötelék, az együtt átéltek, a közösen tervezett jövő…
Függőség és kapcsolat összefügg és kapcsolatban van egymással – mintha csak a szavakat ismételgetnénk, pedig valós az összefüggés. Hatnak egymásra, befolyásolják egymást, olykor látványosan tetten érhető egymásra hatásuk. Jó lehet ezt észre venni, felismerni, vagy akár ki is használni. Hisz segíteni, javítani lehet, ha megértjük ezeket a működéseket.
Minden igazi megértés szembesít, esetleg fájdalmas, első pillanatra akár ijesztő is lehet. Viszont csökkenti kiszolgáltatottságunkat, amivel egyszer szembe néztünk, az már másként ismerős. Saját kezünkbe vehetjük életünk irányítását abban, amit megértettünk. Már rövid távon is megérheti.

rág a lom

A pletykák, rágalmak nagy része valamiről vagy inkább valakiről szól, negatív hozzáállással és kevés megalapozással, vagy akár teljesen alaptalanul. Ilyenkor általában nem is a sztorin van a hangsúly – persze valami szaftos történet sem árt –, sokkal inkább a minősítésen. Vagyis az izgalom tárgya az, hogy kiderült – vagy ismét igazolódott – valakiről hogy valamilyen. A tények gyakran mellékesek, ahogy az is, hogy ennek van-e jelentősége, ez a minősítés bármilyen értéket vagy értéktelenséget kifejez-e, sőt gyakran az egész érdektelen. Ez gyakran igaztalan dolog, de lehet kiragadott, felturbózott is. Ilyen szempontból nem a valóságot mutatják, kifejezetten hazugságok.
De mit tehetünk ez ellen? Elég-e, ha tudjuk álságos voltát és ezzel rendben vagyunk? Vagy kérjünk helyreigazítást, mint a média-hazugságoknál szokás? Terjesszünk ellentétes értelmű (ál)híreket, hogy helyreálljon az egyensúly? Nyilvános vita vagy közös tisztázás a megoldás?
Számos lehetőség áll rendelkezésünkre, mindnek van létjogosultsága. Szempont lehet, hogy jelentőség nélküli pletykáról van szó, vagy olyan megnyilvánulásról, ami többekhez elért, érdemben befolyásolhatta megítélésünket, tényleges kárt okozott, stb. Megvan a helye a nagyvonalú továbblépésnek de a megállásnak, beleállásnak is. Ha szó nélkül elmegyünk az ügy mellett akár bátoríthatjuk a hasonlókat vagy megerősíthetjük az eddigieket. Az ágyúval verébre történő lövöldözés viszont szintén negatív képet mutat rólunk, merthogy nem zörög a haraszt, biztosan elevenünkbe találtak.
Komoly bölcsesség kell tehát a megfelelő reakcióhoz. Hiszen indulatból nem szerencsés, indulat nélkül meg hiteltelen. Az időzítés is lényeges, mind a túl korai, mind az elkésett válasz rosszabb hatásfokú. Ahogy a mérték elégtelen vagy túlzott volta szintén inkább csak zavart okoz. Az általunk használt eszközök sem lényegtelenek. Az aktuális helyzet, kapcsolati viszonyok, egyéb érintettek szintén befolyásoló tényezők. Annyi szempont van, hogy szinte lehetetlen mindnek megfelelni, főleg hogy nem tiszta racionalitásban élünk. Van hogy nem jön össze.
Külön jó ellenben, ha el tudjuk fogadni reakciónk tökéletlen voltát – mert bátran legyünk ennyire nagyvonalúak magunkkal –, majd legközelebb jobban sikerül.

kilátás

Általában vannak gondok. Több-kevesebb, kisebb-nagyobb. Amibe bele tudunk fáradni. Főleg, ha sok mindent megpróbáltunk, számos kudarc van mögöttünk. Valahogy nem haladunk, nem látjuk a kiutat, a megoldást, mikor már jó ideje fennáll a helyzet és nem látszik a vége. Gépiesen végezzük azért a dolgunkat, tesszük teendőinket, olyan mintha minden rendben lenne, vagy legalábbis kielégítően működne. Időnként kicsit jobban elkeseredünk, máskor kevésbé, de alapvetően egy szintet tartunk – immár érdektelenül, érdeklődés nélkül.
Ha ilyenkor felmerül valami kilátás, az csodákra képes. Valami halvány, távoli lehetőség, ötlet. Még nincs szó megoldásról, talán nem is ez lesz az, de a kilátás léte már sokat jelent. Egy reményt, hogy nem csak ez van. Ha kilátunk egy másik helyzetre, másik világra, akkor van esély. Van más, nem csak ez, amiből nem látunk ki. Egyáltalán van – eddig úgy tűnt, hogy a nincsben élünk.
Egy kilátás fel tud ébreszteni, rá tud venni, hogy körülnézzünk, észrevegyünk, meglássunk. Eddig is erőltettük a szemünket, most viszont esélyünk is van a sikerre. Miközben semmi nem változott ténylegesen mégis más a hangulatunk. Mert immár jelen vagyunk.

Mér leg?

Mielőtt eldöntünk valamit általában döntő szempont, hogy megéri-e? Megéri-e az időt, pénzt, erőfeszítést, feszültséget, kényelmetlenséget? Merthogy mérlegelünk, várunk valamit a befektetésünkért cserébe, és a kettő általában összevethető, amit adunk és amit kapunk. Értékek jelennek meg és ütköznek, lehetőségek körvonalazódnak, esetleg szükségességek is. Nem mindig teljesen szabad a választásunk, de a mérlegelést elvégezzük, legfeljebb azt konstatáljuk hogy nem éri meg, azonban mégis ez a megoldás.
Ilyenek a kapcsolataink is, csak kevesebb matematikával és jóval több szubjektivitással, nem mérhető tényezővel, kívülről indokolatlannak tűnő értékekkel, nehezen megfejthető összefüggésekkel. Így aztán inkább érezzük, mint kiszámoljuk, hogy valami megéri-e.
Már mennyi munka van eddig is, és még csak a döntéshez értünk el, innen jön, hogy ténylegesen befektetünk, elhatározásunknak megfelelően cselekszünk. Hiszen így döntöttünk. És tulajdonképpen tudjuk, miért.

csak csikk

W egy padon ült a járda mellett, a kellemes déli napsütésben. Volt pár perce, ez így jól is esett. A járdán elvétve jöttek-mentek emberek, nem volt egy csúcsforgalom.
Egy idősebb férfi jött, aki a cigije végére jutva ledobta azt, gondosan eltaposta a járda szélén, majd ment tovább – ami aktuálisan közeledést jelentett.
W már régóta szeretett volna beszólni a csikkeket eldobóknak, akik persze nem egy homogén társaság. Ez a férfi például jól szituált, kellemes megjelenésű, nem tűnt notórius szemetelőnek. Volt pár másodperce eldönteni mit is tegyen, de aztán végül csak megszólította: – Bocsánat, nem lehetne azt a csikket elvinni a legközelebbi kukáig?
Különösebben frappáns vagy hatásos mondat nem lett, a férfi azonban megállt. Aztán visszafordult, megtett vagy hat lépést, felvette a csikket, zsebre tette a kezében majd folytatta útját eredeti irányába. Túlzás lenne, hogy mosolygott, de nem volt sértődött, haragos vagy ilyesmi – mintha ő is ezt tartaná normálisnak. W még egy köszönetet mondott neki, mikor ismét elhaladt előtte.
Bizonnyal nem általános egy ilyen hepiend, hogy nem alakul ki komolyabb feszültség és mégis megoldódik a probléma, sőt talán jobb lesz a helyzet mint előtte. Mert mindkét fél megerősödik abban, amit eredetileg is jónak gondolt.

ha már úgyis

A kerékpárút mellett van egy pihenőhely pár paddal a töltés és a folyó között. Gyakran szemetes, valahogy nem sikerül az oda hordott piknik cuccokat immár üresen el is vinni. Többnyire dobozok, flaskák, zacskók meg ilyenek fordulnak elő, olykor legalább egy kupacban, még jobb esetben valami műanyag zsákba, vagy annak környékére gyűjtve.
Meglepetve láttam hát, hogy alig néhány italos doboz volt a területen. Jeleztem is az Asszonynak, hogy valaki mégiscsak elvitte ezek szerint. Ő ellenben racionálisabban és pesszimistábban állt a dologhoz, szerinte simán befújta a múltkori nagy szél az egészet a folyóba. És valóban meglehet.
Úgyhogy vannak optimista tévedések, mikor valahogy jobbat, szebbet vélünk, mit ami a valóság, és a megcáfolásig – ha egyáltalán kiderül – ebben gondolkodunk. Bizonnyal jellemző ránk, hogy optimistábbak vagy pesszimistábbak tévedéseink, mit feltételezünk elsőre zsigerből. Ráadásul függhet aktuális hangulatunktól, a helyzettől, korábbi élményeinktől…
Szóval a tévedés jó önismeretre is, olykor megnyugtat, hogy milyenek a tévedéseink, máskor elgondolkodtatnak, vajon miért is ilyenek, tényleg így látom-e a világot? És ha már úgyis tévedünk, legalább legyen valami tanulságunk belőle...

felszínesség

Mi a felszínesség? A lényeg, hogy a lényeget, a valóságot, az összefüggéseket csak csekély mértékben, felületesen fejezzük ki, tükrözzük vagy egyáltalán ennyit értjük – és ezzel meg is elégszünk, sőt elégedettek vagyunk.
Mért lehetünk felszínesek? Több objektív oka is van.
Időhiány – nincs annyi idő a világon, hogy mindenben elmélyüljünk, mindent komolyan átgondoljunk, mindennek utána járjunk.
Ismeret hiány – nem tudhatunk mindent. Mindig vannak más dolgok is, amik hatnak a felszínre, a láthatóra, megtapasztalhatóra. A komolyabb megértéshez általában komolyabb tudás, plusz ismeret megszerzése szükséges.
Figyelemhiány – Nem figyelhetünk a felszín minden apró – olykor nagyon is árulkodó - részletére, amit nagyjából, ránézésre felfogunk, az számít.
Energiahiány – merthogy kinek van energiája mindent komolyan venni és komolyan kezelni? Mögé nézni, feszegetni a felszínt, összefüggéseket keresni már befektetett munka lenne, amit nem szánunk rá.
Érdeklődés hiánya – merthogy miért pont ez érdekeljen? Amennyire meg érdekel, azt kielégíti ez az elnagyolt kép, egyszerű sztereotípia, sommás vélemény.
Szóval leginkább hiányoknak tulajdoníthatjuk felszínességünket – amik persze ennél számosabbak és össze is függenek, meg áthatják egymást. Ráadásul nehéz eldönteni mivel is foglalkozzunk komolyabban. A felszínes hozzáállás általában elég, kezelni tudjuk így is a dolgokat, ha olyan, mintha tudnánk és értenénk. Mégis zavaró olykor, hogy nem értjük, nem tudjuk, nincs igazán rálátásunk. Nem alakul ki valós kapcsolatunk a világgal, az emberekkel. Nem szelídítjük meg ezeket.
Jó lenne erre valami megoldás, bár megoldhatatlannak tűnik. Nincs korlátlan időnk, tudásunk stb. Marad tehát, hogy elfogadjuk korlátainkat. Elengedjük, ami bármilyen hiány miatt megszelídíthetetlen, és nem is teszünk úgy, mintha közel állna hozzánk. Így aztán nem lesz mindenről véleményünk, nem szólunk hozzá mindenhez, illetve mindezt fenntartással kezeljük. Tudva aktuális felszínességünk mértékét nem véljük azt mélyebbnek. Kialakulhat egy mélységmérték, e szerint lesznek mélyebb és sekélyebb dolgaink, mint mindenkinek.
És persze tudjuk, hogy a leginkább a mélyebb részeknek van megtartó ereje, hiába nagy felületű a felszín.

magyarázkodás

Elrontunk dolgokat. Nem mintha akarnánk, de hibázunk, elvileg emberi dolog. A folytatás a lényeges egyébként. A minőségbiztosítás vagy minőségirányítás jelentős részét nem meglepően a hibakezelés teszi ki – a hiba természetes, úgyis van, kezelni kell, lehetőleg megfelelően.
Az egyik gyakori mód, a megmagyarázás. Kicsit csűrjük, csavargatjuk a történteket, majdcsak kialakul valami. Azt általában vázoljuk magunknak vagy másoknak hogyan is alakult ki, mi volt a folyamat, milyen tényezők játszottak közre. Jó esetben ezzel értelmet nyer, de minimum rávilágítunk elkerülhetetlen voltára. Majd levezetjük a kialakult helyzet előnyeit vagy legalább kevéssé tragikus voltát, szerencsésen megemlítve megoldási ötleteket is. Lehetőleg kihozzuk, hogy tulajdonképpen szerencsésebb így a történet, vagy legalább semlegessé varázsolhatjuk, de kedvezőtlen helyzetben is kiválthatunk megértést, elfogadást.
Gondot jelenthet, hogy a magyarázat a valóság eltorzítása? Egyrészt olykor csak egyfajta értelmezése, ráadásul akár helyesen, reálisan is történhet. Másrészt a saját teherbírásunktól is függ, mi érezzük mivel mennyire tudunk vagy merünk szembe nézni. A cél végül is az elkeseredés és ez által a passzivitás, visszavonulás elkerülése, valamint a tanulságok levonása után egy jövőbeni jobb és hatékonyabb megoldás kialakítása. A magyarázattal nem a jelen negatívumát akarjuk konzerválni, hanem nyitni egy olyan irányba, ahol értelem és jó megoldások várnak.
Ehhez mindenképpen kell, hogy legyen alkalmunk magyarázkodni, megkérdezzenek vagy meghallgassanak. Hogy érdekeljen bárkit is – lehetőleg az érintetteket – rajtunk kívül a fejtegetésünk. Ellenkező esetben mindössze magunknak fejtegetünk, magunkat győzzük meg. Ez sem utolsó, hiszen legalább mi túl tudunk lépni, napirendre térni a dolgok felett. A többiek meg úgy folytatják, hogy megváltozik vagy megerősödik a rólunk, mint elrontóról alkotott képük. Mi elégedettek leszünk magunkkal, mert megmagyaráztuk magunknak. Ők meg azért, mert tudják milyenek vagyunk, és ez már csak így van.
Összességében tehát jobban jövünk ki, mintha nem foglalkoztunk volna a magyarázkodással, hanem simán elkeseredünk.

álság

Egy időben divat volt álcivilnek nevezni azon szervezeteket, akiket meg akartak bélyegezni, azt sugallva, hogy ezek nem igazi civilek, hanem politikai céljaik vannak – ami egyébként sem lenne feltétlenül ördögtől való, ha valaki javítani akar célcsoportja körülményein. Akik ezt hangoztatták bizonnyal álpolitikusok voltak – hiszen nem a polisz, a közösség javát tartották szem előtt, mert akkor a civilekkel vállvetve segítettek volna a rászorulókon.
Vajon mennyi álság lehet a világunkban? Nem bántásként vagy megszégyenítésként, pláne nem általánosításként – ami civilekre és politikusokra sem alkalmazandó. Szinte közhely, hogy a jogászok jogot és nem igazságot szolgáltatnak, viszont akkor jogrendszerünk is álságos. Előfordulhatnak álrendőrök, akin nem a rendet, a jó rendet tekintik betartandónak, hanem parancsokat hajtanak végre. Akadhatnak álpedagógusok, akik nem vezetik, nevelik a gyereket, inkább csak leadják a tantervet és leadminisztrálják. Álsegítők is lehetnek, akik nem segítenek, viszont kioktatnak, hibáztatnak. Minden szakmában van, amikor képviselőik nem a szakmát képviselik, hanem magukat vagy egyéb, nem teljesen kompatibilis elvárásokat.
Persze előfordul, hogy a szakmák egy része álszakmává válik, a szervezeti felépítés, jogi szabályozás, társadalmi- vagy egyéb elvárás megnehezíti, hogy a tényleges feladatát optimálisan végezze. Ez a kisebb akadályoztatástól a közel lehetetlenné tevésig terjedhet. Miközben általában egy szakmának önmagában is lehet identitás problémája, keresheti saját feladatát és határait – mert egy változó társadalomban ezek is folyamatosan változhatnak. A legegyszerűbb szakmák sem olyanok, mint pár évtizede.
Vajon lehet-e egyszerű megoldás a szakmai (v)álságokra – már ha azok valósak és nem rágalmak vagy manipulatív címkék? Bizonnyal hagyni kell a szakmákat önrendelkezni, hogy alakítsák ki magukat akár szervezetileg, akár eszközkészlet szintjén. Ehhez kapcsolódik a bizalom, hogy mindenki jól akarja csinálni a feladatát, ennek szellemében a szükséges (ön)szabályozást is rájuk lehet bízni. Ezzel együtt kellenek konkrét elvárások, nem a belső dolgokat, hanem a végkimenetelt tekintve, a feladatukat el kell látni. És a szükséges támogatások is kellenek, mind anyagiakban, mind együttműködésekben, elismerésekben stb. Ideálisan hangzik.
Talán azért lehet az emberekben bízni, sőt rájuk bízni általában, mert az álság nem jó. Aki álul teszi a dolgát, az érzi ezt és jobbára szeretné a dolgát valódian tenni. Persze mindig van egy töredék, aki nem így áll hozzá – de vajon egy töredékért megéri ellehetetleníteni vagy megbélyegezni egy szakmát?

hadd jöjjenek

V viszonylag vegyes társaságban töltötte a szilvesztert. Mikor éppen passzív állapotban volt mindenféle beszélgetések, szófoszlányok meg egyebek jutottak el hozzá, ezekre figyelt felszínesen.
Egy illuminált – nem a világossággal összefüggő értelemben – férfi félhangosan elejtette a részben magának, részben talán vitaindítónak szánta a megjegyzését: jönnek a migránsok. Nem sokan hallották, de valaki válaszolt: hadd jöjjenek. És ebbe a megjegyzésbe az első férfi simán belenyugodott, elfogadta. Végülis, hadd jöjjenek.
Egy villanás volt a jelenet. V elmerengett, milyen szimplán lehet egy egyszerű jelszót semmissé tenni. Csak meg kell kérdőjelezni vagy ellent mondani és máris alaptalanná válik. Hiszen gondolkodni, érvelni kellene, ami kifejezetten rosszat tesz a jelszavaknak. Milyen törékenyek, pedig olyan erősnek tűnnek...