A kiégés általában azokat veszélyezteti, akik nagy ambíciókkal és munkakedvvel végzik hivatásukat, vagyis lelkesek. A stressz, a túlterheltség, az eredménytelenség hatására előbb-utóbb kialakul a tehetetlenség és kiábrándultság, csökken a motiváció, érdektelenné válunk. Függhet ez számos tényezőtől, a személyiségünkön túl a visszajelzésektől, elismeréstől, presztízstől, felelősségtől, munkahelyi légkörtől stb. De a meghatározó azért leginkább az értelmetlenség.
A beégés hasonló, csak most épp bezárva vagyunk, még inkább befelé történik. Ki mennyire, de azért mindenki jóval korlátozottabb életet él, erősen csökkentek mindennapi lehetőségeink. Akinek van dolga, próbálja csinálni, amennyire lehet jól végezni, alkalmazkodni az új és/vagy más kihívásokhoz. Akinek már nincs vagy csökken, az még hamarabb eljut az értelmetlenséghez. Az első esetben a fáradtság és stressz segíti a beégést, a másodikban a veszteség, hiszen sokat veszítettünk. Ugyanúgy átéljük az értelmetlenséget, ráadásul egy jó adag bizonytalansággal és kilátástalansággal. A tetejébe még az egész világ immár fenyegető, ami eddig lehetőség volt, kellemes és biztonságos, most mind veszélyforrás lett.
Az lenne furcsa, ha ez nem viselne meg. Magától értetődően vagyunk kiábrándultak, elkeseredettek. Vannak, akik agresszióval reagálnak erre a feszültségre, mások inkább rezignációval. Megdöbbentő is, amikor ilyen rövid idő alatt ekkorát változik a világ – szokások, értékek, kapaszkodók, elvek inognak meg vagy tűnnek el.
Tulajdonképpen csodálatos, hogy ilyen jól bírjuk. Hiszen a nemrég még elképzelhetetlenben élünk. Mi lehet az, ami megtart, ami tovább visz? Bizonnyal sok ilyen tényező létezik, de leginkább a feladatok és a kapcsolatok. A feladatok, mert dolgunk van, kicsi vagy nagy, de a mi dolgunk, mi felelünk érte. Meg a kapcsolatok, mert kevés vagy sok, de a mienk, a mieink, és felelősek vagyunk a mieinkért.
Beégés esetén is azok tartanak meg, amik egyébként is. Lehet, hogy ez mégis ugyanaz a világ még?
