Egyszerű

Meg kéne érteni a világot. Hogy mégiscsak tudjunk mit kezdeni vele. Csak hát a világ egyre bonyolultabb. Egy csomó olyan készség meg jártasság kell a mindennapokhoz, ami nem magától értetődő. A hivatali ügyintézések, a technikai kihívások, a praktikus teendők, a hétköznapi feladatok mind kalandot jelentenek, mikor milyen előjellel. Idegen helyen tömegközlekedni vagy parkolni is feladhatja a leckét, kevésbé vállalkozó kedvűeket akár visszatarthat a világlátástól. 

Jó lenne egy egyszerűbb világ, amiben könnyen kiismerjük magunkat. Értjük eszközeink működését és ha úgy adódik meg is tudjuk javítani. Megfelelően átlátjuk a munkahelyi, lakókörnyezeti viszonyokat, társadalmi összefüggéseket – a családi dolgaink meg pláne magától értetődőek és kielégítőek. 

Nomeg magunkat is simán érteni kéne. Mit miért és hogyan gondolunk, érzünk. A megnyilvánulásaink pedig mindig megfelelőek, korrektek, higgadtak lennének. Nem lepődnénk meg, hogy most ezt itt miért is mondtuk, tettük. Hiszen mi is egyszerűek, érthetőek lennénk. 

Félő azonban, mindez nem teljesül egyhamar, sőt az irány pont ellentétes. A tudomány matematikája egyre bonyolultabb, a társadalmi összefüggések gyakran áttekinthetetlenek, a technika minden humanizálódása és praktikussága mellett egyre komplikáltabb, a kapcsolataink gyakran kaotikusak. Hogy is viszonyulunk másokhoz meg magunkhoz? Miért? És ha esetleg megtudjuk miért, akkor az javít? Valamint biztos mindennek egy oka van? Egyáltalán mindennek van oka?

Hogyan érezhetnénk biztonságban magunkat egy bonyolult világban? Hiszen az érthetetlenség mégiscsak fenyegető. És nem nagyon látszik esély a változásra, hiszen valahogy ez a dolgok természete.

Talán érdemes elengedni a megértést, legalábbis nem megkövetelni magunktól (és másoktól sem). Elfogadható, hogy sokszor rácsodálkozunk dolgokra, történésekre vagy értetlenül állunk előttük. Ez még nem feladás vagy nihilizmus, simán belátás. Végesek vagyunk a saját korlátainkkal. 

Valamint gyanúsnak tekinthetjük az egyszerű kijelentéseket, megnyilvánulásokat. A minősítéseket meg különösen, sajnos sokszor találkozunk érdemi érvek, magyarázatok helyett egyszerű fel- vagy leértékeléssel, kategorizálással. Ilyesmit még magunkkal se tegyünk. 

És ha meg tudjuk engedni magunknak, legyünk nagyvonalúak. Maradjunk meg a megismerés és megértés kalandjában, a teljesség és tökéletesség, az abszolút hajszolása nélkül. A rácsodálkozás öröme a miénk lehet, és az ilyesmitől kicsit barátságosabb lesz ez a világ. Legalább egy kicsit, az is valami.

beszélgetés

A beszélgetés olyan komolytalanul hangzik. A beszéd az komoly, de a beszélgetés gyakorító- és kicsinyítő képző által azt jelzi, hogy többször és csak kicsiket beszélünk. Lehet tényleg ennyi a lényege.

A beszélgetésnél többször megszólalunk, reagálunk a másikra vagy akár a korábbi magunkra. A beszéd egyszeriségével és egyoldalúságával szemben van lehetőség többször megnyilvánulni, korrigálni, kiegészíteni,  átgondolni, akár változtatni is véleményünkön, hozzáállásunkon. 

A beszélgetésnél nem kell nagyot mondani, kereken kifejteni, formálisan felépíteni mondandónkat – akár az is megengedhető, hogy ne legyen mondandónk vagy csak közben alakuljon ki. Dominálhatunk is, de belefér, hogy alig szólalunk meg, az odafigyelés magában is fenntarthatja a beszélgetést. 

Vagyis a beszélgetés dinamikus, élő. Már a jó beszélgetés ilyen, amikor észrevesszük egymást, találkozunk egymással, tényleg megmozdít bennünk valamit. Akár nagy gondolatok vagy tanulságok nélkül is, a kialakult közösség számít a leginkább. Ezzel együtt a legnagyobb csodák talán a beszélgetésekben történnek. 

Egyértelmű?

Kapcsolataink bonyolultak, meg hát az egész világ is az. Mégis igen gyakori kérdés, hogy „mit jelent”? Mit jelent, ha a másik ezt mondta, ezt tette? Mi lehet mögötte, ez vajon arról szól…? Miért csinálja, miért úgy?

Sok megfejtő módszer van. A testbeszédet előszeretettel elemezzük, ha így áll vagy így tartja valamelyik végtagját, az azt fejezi ki, hogy így érzi magát, így viszonyul a másikhoz stb. A mimikával kapcsolatban is a hat vagy hét alapérzelmet biztonsággal azonosítani véljük. Akár az elszólásokat is tekinthetjük direkt utalásoknak, amivel simán leleplezünk mögöttes de annál valódibb véleményt vagy szándékot. És számos más módszer lehet, amivel egyszerűen és egyértelműen megértjük a másikat.

Ilyenkor mindig megfelel valami valaminek – egy mozdulat, egy gesztus mindig azt és csakis azt jelenti, egy hangulat, érzelem vagy viszonyulás pedig mindig egyértelműen azonosítható jelekben fog megnyilvánulni. Oda-vissza egyszerű és egyértelmű megfelelés van. Tudjuk ezt a filmekből, ha valaki így csinál akkor erre gondol, és ha erre gondol így kell csinálnia. 

Csak hát mégsem ilyen egyszerű. Jó közelítéssel és általában ezek működnek, érdemes is építeni rájuk. De hát nem mindig ilyen egyszerű, akár az érzelmeink sem ilyen szimplák. Egyszerre több (alap)érzelem merülhet fel bennünk, mert a helyzetek is többrétűek. A gyerekünk régóta keresett kedvenc békáját a tányérunkban találva egyszerre könnyebbülünk meg és undorodunk. 

Ráadásul sokféleképpen mosolygunk vagy ijedünk meg, messze nem olyan sima képlet ez, hogy csont nélkül felismerhető legyen mondjuk egy kevésbé ismert embernél (különösen ha fája foga vagy egyéb körülmény befolyásolja mimikáját). De ismerősnél is tesztelhetjük meglátásainkat, rákérdezve, hogy úgy érzi-e magát ahogy véljük – pl. szomorú vagy? félsz? stb. –, ne lepődjünk meg, ha komoly hibaszázalékot találunk. 

Lehet-e tanulsága annak, hogy a népszerű és egyszerű megfejtések, technikák megbízhatatlanok? Egyrészt az, hogy azért többnyire megbízhatóak vagy bejönnek, csak nem abszolútak. Ha nem képletek alapján, egy gesztusból akarunk azonnal meghatározni összetett dolgokat, hanem kicsit több időt szánunk a másikra, elég jól észlelhetjük a hangulatát. Ha meg még nyitottak is vagyunk, és megengedjük, hogy sok dolog járjon a fejében, következésképp mikor milyen legyen, akár rövid időn belül is, kevésbé zavar, hogy nem tudjuk milyen vagy nem teljesen olyan, mint véljük. Esetleg tájékozódunk, és kiderül hogy szorítja a cipő és ezért nem olyan felhőtlen a mosolya. 

És ez igaz magunkra is, ha észrevesszük egy gesztusunkat, nem biztos hogy annak az érzelemnek a jele. Jó esély van rá, hogy van összefüggés a testtartásunk és viszonyulásunk között, de ennek már aztán igen összetett kapcsolódásai lehetnek. Megfigyelhetjük, hogy ha tartózkodó mozdulatot teszünk a másik irányába, az lehet egy eszünkbe jutó gondolattól, egy megpillantott látványtól, igen sok mindentől – aminek akár semmi köze a másikhoz. 

A tanulság nem az tehát, hogy ne is próbáljuk megérteni a másik megnyilvánulásait, hanem hogy engedjük meg a tévedésünket, adjunk időt és korrekciós lehetőséget. Ha nem reagálunk egyből és hirtelen, esetleg megvárunk még néhány gesztust, nagyobb eséllyel lesz helyes a megfejtésünk. Ráadásul sem nekünk, sem a másiknak nem kell egyszerűnek és egyértelműnek lennünk. 

Manipuláció

„Hogyan nyerheted el bárki teljes együttműködését bármely helyzetben? Nos, csak követned kell hozzá az alábbi bombabiztos taktikákat, és a világ máris a lábaid előtt hever.”

Vannak praktikus útmutatások, nemrég át is olvastam egy ilyen könyvet. Szépen összeszedve mindenféle manipulatív technika, különösebb elemzés meg részletezés nélkül, bemutatva a működését. És működik. Ráismerhetünk a reklámokban, politikában, egyes személyek kommunikációjában – és a sajátunkban is. Egyik részük triviális, másik körmönfontabb, van bátor és sunyi, etikus és kevéssé vállalható. A lényeg nagyrészt a sikeresség, el lehet érni amit akarok. Végülis ezért használom.

Persze azért is jó ezeket felismerni – mert nagy részük egyébként általában ismert –, hogy leessen a tantusz: most hatnak rám. Ettől függetlenül gyakran elérik amit akarnak tőlem, de valahogy másként érzem baleknak magam, vagy legalább észrevettem, hogy balek vagyok.

Viszont így akarok-e élni? Folyamatosan figyelni a manipulációra és folyamatosan manipulálni? Az a legjobb, ha érvényesítem érdekeimet, ráveszek másokat mindenfélére, akár akaratuk ellenére? Ennyit akarok másoktól és ennyit akarnak tőlem? Eszközök vagyunk, és semmi több? A szerint nézem az embereket, ki mire alkalmas, és ők is így engem – miről is szól ez a gépezet, amiben alkatrészek vagyunk?

Azt hiszem azért nem csak a manipulativitás számít. Tagadhatatlan, hogy létezik, használjuk és használják rajtunk. Akár jó célra is. De kapcsolatainkban próbálhatunk egyszerűen őszinték lenni, úgy megnyilvánulni, ahogy épp adódik és úgy érteni a másikat, ahogy éppen érezzük. Talán kevésbé leszünk sikeresek, de bizonnyal mi is jobban érezzük magunkat – és talán mások is magukat velünk.

Pszichológia, mint technika

Érdekesnek tartom, hogy a lélektan lényegében eltűnt a szavaink közül. Meg a lelki gondozás is olyan egyházias hangulatú lett. Mint ahogy a lélek szintén régiessé, idejét múlttá vált a psziché árnyékában. Hiszen pszichés gondjaink vannak, nem lelki bajaink.
Pedig a pszichológia mégiscsak lélektudomány, bármit is jelentsen a lélek, a görög pszichét leginkább így fordítjuk – már amennyiben nem direkten a mitológiai királylányról van szó, aki Erósz kedvese, bár ez is érdekes történet. Merthogy a görögök szerettek megszemélyesíteni fogalmakat, ez talán közelebb is állt az felfoghatósághoz, mint az egzakt definiálás.
A lélek ködösebbnek tűnik ma, a psziché olyan kis okosan hangzik, azzal komoly tudomány foglalkozik – a pszichológia –, olyan mintha tudnánk miről is van szó. Hiszen a lógia/logosz azt sugallja, hogy kiterjedt megfigyelés, kutatás van e tárgyban, sokat tudunk erről. És valóban komoly irodalom van, irányzatok, iskolák, viták – minden, ami a komolyan vételhez kell.
És érdemes is komolyan venni, hisz rólunk szól. Talán nincs ennél intimebb tudomány. Mondjuk a lelkünknél sincs személyesebb. A tudományok pedig abban segítenek, hogy megértsük a tárgyukat, jelen esetben magunkat. Ami jó, hiszen ha érteni vélünk valamit olyan, mintha már irányíthatnánk is, lenne rajta valamennyi hatalmunk. Az meg könnyen belátható, hogy amit nem értünk, azon tudatos befolyást nehezen gyakorolhatunk, legfeljebb olykor csodálkozhatunk, hogy: jé, ez így működik.
A lélektan hamar több lett megfigyelésnél, alkalmazott tudománnyá vált. A megfigyelés nem csak a kvantumfizikában változtatja meg a helyzetet, a lélek is érzékeny majdnem mindenre, még saját magára is. És ha már úgyis hatunk, célszerű úgy próbálni, hogy valami kedvező kimenet alakuljon. Javuljon önismeretünk, rendeződjenek kapcsolataink, önérvényesítésünk hatékonyabb legyen stb. Ezek már elvárások is, nem tanulmányozni akarunk, bambulni, csodálkozni. Be akarunk avatkozni, alakítani, hatni. A lélektan még megtehette, hogy tanulmányoz, a pszichológiával szemben már komolyabb elvárásaink vannak. Megoldást kell nyújtania.
És ez már lényegében technológiai kérdés, technika. Kit érdekel az elméleti háttér, felhalmozott tudás, számos felmerülő dilemma? Magát, az alapanyagot, magunkat sem akarjuk megismerni, csak használni. Az számít, hogy működjön. Tegye a dolgát. Legyen univerzális. Legyen egyszerű. Legyen kényelmes. Ebben a problémában, helyzetben ezt és így kell csinálni. Mindig, mindenkinek. A többi érdektelen.
A pszichénkkel ez talán megy is, az nem mi vagyunk. A lelkünkkel nehezebb, ahhoz több közünk van. Magunkkal meg igen nehéz, ahhoz találkoznunk kell, megismerkedni, esetleg kibékülni. Személyesen, kockázatokkal, csalódásokkal, felismerésekkel és örömökkel is. Csodálkozva, ami mindig a kiszámíthatatlanról, ismeretlenről is szól. Aktuálisan magunkról.
A csodákra pedig nincsenek képletek.