Sok megfejtő módszer van. A testbeszédet előszeretettel elemezzük, ha így áll vagy így tartja valamelyik végtagját, az azt fejezi ki, hogy így érzi magát, így viszonyul a másikhoz stb. A mimikával kapcsolatban is a hat vagy hét alapérzelmet biztonsággal azonosítani véljük. Akár az elszólásokat is tekinthetjük direkt utalásoknak, amivel simán leleplezünk mögöttes de annál valódibb véleményt vagy szándékot. És számos más módszer lehet, amivel egyszerűen és egyértelműen megértjük a másikat.
Ilyenkor mindig megfelel valami valaminek – egy mozdulat, egy gesztus mindig azt és csakis azt jelenti, egy hangulat, érzelem vagy viszonyulás pedig mindig egyértelműen azonosítható jelekben fog megnyilvánulni. Oda-vissza egyszerű és egyértelmű megfelelés van. Tudjuk ezt a filmekből, ha valaki így csinál akkor erre gondol, és ha erre gondol így kell csinálnia.
Csak hát mégsem ilyen egyszerű. Jó közelítéssel és általában ezek működnek, érdemes is építeni rájuk. De hát nem mindig ilyen egyszerű, akár az érzelmeink sem ilyen szimplák. Egyszerre több (alap)érzelem merülhet fel bennünk, mert a helyzetek is többrétűek. A gyerekünk régóta keresett kedvenc békáját a tányérunkban találva egyszerre könnyebbülünk meg és undorodunk.
Ráadásul sokféleképpen mosolygunk vagy ijedünk meg, messze nem olyan sima képlet ez, hogy csont nélkül felismerhető legyen mondjuk egy kevésbé ismert embernél (különösen ha fája foga vagy egyéb körülmény befolyásolja mimikáját). De ismerősnél is tesztelhetjük meglátásainkat, rákérdezve, hogy úgy érzi-e magát ahogy véljük – pl. szomorú vagy? félsz? stb. –, ne lepődjünk meg, ha komoly hibaszázalékot találunk.
Lehet-e tanulsága annak, hogy a népszerű és egyszerű megfejtések, technikák megbízhatatlanok? Egyrészt az, hogy azért többnyire megbízhatóak vagy bejönnek, csak nem abszolútak. Ha nem képletek alapján, egy gesztusból akarunk azonnal meghatározni összetett dolgokat, hanem kicsit több időt szánunk a másikra, elég jól észlelhetjük a hangulatát. Ha meg még nyitottak is vagyunk, és megengedjük, hogy sok dolog járjon a fejében, következésképp mikor milyen legyen, akár rövid időn belül is, kevésbé zavar, hogy nem tudjuk milyen vagy nem teljesen olyan, mint véljük. Esetleg tájékozódunk, és kiderül hogy szorítja a cipő és ezért nem olyan felhőtlen a mosolya.
És ez igaz magunkra is, ha észrevesszük egy gesztusunkat, nem biztos hogy annak az érzelemnek a jele. Jó esély van rá, hogy van összefüggés a testtartásunk és viszonyulásunk között, de ennek már aztán igen összetett kapcsolódásai lehetnek. Megfigyelhetjük, hogy ha tartózkodó mozdulatot teszünk a másik irányába, az lehet egy eszünkbe jutó gondolattól, egy megpillantott látványtól, igen sok mindentől – aminek akár semmi köze a másikhoz.
A tanulság nem az tehát, hogy ne is próbáljuk megérteni a másik megnyilvánulásait, hanem hogy engedjük meg a tévedésünket, adjunk időt és korrekciós lehetőséget. Ha nem reagálunk egyből és hirtelen, esetleg megvárunk még néhány gesztust, nagyobb eséllyel lesz helyes a megfejtésünk. Ráadásul sem nekünk, sem a másiknak nem kell egyszerűnek és egyértelműnek lennünk.
