Csodálkozás

Hangos és éles madárkiabálást hallottunk, úgyhogy megálltunk és kerestük a forrását. Nem találtuk, de egy harkály odaugrott az előttünk álló fára, egy kis lyukba benézett majd be is ment. Bentről meg kinézett. Aztán hamar kirepült ismét. Némileg megváltozott a kiabálás. Álltunk ott kicsit, lenyűgözve egy ilyen egyszerű történésen, közben egy kerékpáros pár is megállt. Taglaltuk a harkály kis családi életét, majd tájékoztattak, hogy szürke mókust láttak itt egy órája. Aztán mentünk a dolgunkra.

Érdekes, milyen könnyű összehozni az embereket, mindössze egy harkály, egy mókus, stb. kell hozzá. Olyan dolgok, amik tulajdonképpen egyébként is megvannak, csak valaki észreveszi és rácsodálkozik. A másik meg csatlakozik a csodálkozáshoz. Merthogy ezek tényleg csodálatos dolgok, de hát egy csodálatos világban élünk. 

A csodálkozás független, tulajdonképpen mindentől. Nem számít a bőrszín, vagyoni helyzet, pártpreferencia, műveltség, nemi orientáció, társadalmi státusz, életkor, de még a fáradtság, betegség, csalódottság sem. Kevés ennyire univerzális dolog akad, mint a csodálkozás. És általában senki nem irigy e téren, nem akarja magának megtartani, kisajátítani. Csodálkozni is jobb együtt.

Könnyen lehet, hogy az egyik leghasznosabb dolog a csodálkozás. Megállít, elgondolkodtat, összeköt a többi csodálkozóval. Felfrissít és rugalmasabbá tesz, kizökkent a túlgondolásainkból, segít megtalálni a világot és saját helyünket is. Úgyhogy tegyük bátran, és ne foglalkozzunk vele milyen képet vágunk közben.

Életérzés

Érdekes és talán lényeges kérdés, hogy mitől érezzük magunkat élőnek? Merthogy van amikor tényleg élünk és van amikor épp csak vegetálunk. Van hogy itt vagyunk, jelen vagyunk, máskor meg csak nézünk ki a fejünkből, történnek velünk dolgok, vagy még az sem.

Persze ez egy belső állapot, hangulat, hozzáállás, gyakran összefüggésben a helyzettel, ami van. Ha kontrolláljuk a helyzetet, úgy érezzük van hatásunk a történésekre, akkor az olyan élő. Talán ezért olyan csábító a hatalom is, amikor mi irányítunk. Az erő, energia érzete, a pénz adta lehetőségek sokasága, a hierarchiából származó befolyás. Vitathatatlanul jó érzések ezek.

Az elkeseredés meg általában az ellentéte, amikor tehetetlennek érezzük magunkat, értelmetlennek a próbálkozásainkat, hatástalannak a tetteinket, kilátástalannak a helyzetünket, legegyszerűbb lenne feladni. Merthogy lassan jelentősége sincs, nem számít, sőt mi sem számítunk. Leginkább rosszra számíthatunk, még rosszabbra, kevés optimista forgatókönyvünk akad. 

Széles körben elfogadott vélemény, hogy az öngyilkosok többnyire nem meghalni akarnak, hanem másként élni. Az aktuális helyzetből, állapotból van elegük – ami általában érthető –, viszont ha ismét tudnák irányítani dolgaikat, nem a kilépést választanák. A sztoikusok szerint az öngyilkosság a méltóság és szabadság megőrzésének egy adekvát eszköze, bár végső megoldás. Viszont egyfajta remény és hatalom, hogy ez az utolsó eszköz rendelkezésre áll.

Szükségünk van a hétköznapokban hatalomra, arra hogy mi irányítsunk, hatással legyünk. Tudjuk persze határainkat, korlátainkat, viszont lényeges a mozgásterünk tudatosítása. Olykor több, nagyobb, ígéretesebb lehetőségeik vannak, mint elsőre gondolnánk. Nem feltétlenül könnyű és csodálatos megoldások, de jó irányba mutató, előre vivő lépések, amiből akár még sok kell majd. 

Jó átélni, hogy kompetensek vagyunk, helyükön és hatékonyan intézzük dolgainkat. Amikor meg nem így érezzük, azt is ki kell bírnunk, mérlegelve és keresve a lehetőségeket. És, amennyire lehet, tanulva magunkról, a helyzetekről, a világról. A tanulságok levonása már magában egy kis életérzés, és javítja további esélyeinket…

remény

Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya. Zsid 6,19

Volt szerencsém látni horgonyokat, holmi tengeri népeknél, és impozánsak. Nagyok, nehezek és hát ez a dolguk. Végülis a biztos pontot kell megvalósítaniuk, biztosítaniuk.

Érdekes a reménységet tekinteni horgonynak, ami Csokonai szerint csalfa és vak. Pál szerint a megmaradó három egyike a hit és a szeretet mellett. Nomeg amíg élünk, remélünk – bár ezt sokféle felhanggal lehet mondani. És a remény hal meg utoljára. Mindenesetre a remény és ahhoz való hozzáállásunk igen változatos lehet.

Lényeges, hogy a reménynek van egy tárgya, amiben reménykedünk, ami alátámasztja várakozásunk realitását. Általában van valami alapja, valószínűsége, lehetségessége. Nem egy alaptalan, véletlenszerű ötlet, soha nem volt esemény. Viszont nem is bizonyos, törvényszerű, magától értetődően bekövetkező. Mikor mennyire megalapozott a reménységünk – ami nincs feltétlenül egyenes arányban a bizakodásunk erősségével. 

Aktuálisan Isten adott szaváról van szó, esküjéről, szövetségéről. Egy ígéret, ami nem akárkitől származik. Ez által perszehogy lehetséges, egy mindenhatónak elég nagy szabadságfoka van betartani ígéreteit. Miért ne tenné? Az, hogy nem látszik valószínűnek, nem következik a körülményekből, elég gyenge kifogás lenne. 

Egy ígéret reménye tud stabilizálni, meg tud tartani. A világunk, az életünk hullámzik, olykor igen viharos, ide-oda hányódunk. Jól jön egy horgony, amibe kapaszkodhatunk. Persze csak biztos és erős horgonyba érdemes, amit akár teszteltünk is, és ha megtart, egyre inkább megbízhatunk benne. Ezzel együtt kapaszkodnunk azért nekünk kell… 

koromnak megfelel

Valami régi kéményseprő vicc, hogy a koromhoz képest jól nézek ki. Szóval lehetne rosszabb. Nemrég egy vizsgálatnál mondták a szememről, hogy „korának megfelelő”. Ami pont langyos, se nem jobb, se nem rosszabb. Ha úgy veszem megnyugtat, másként viszont csak annyi, hogy nem olyan rossz, mi mást is várhatnék ebben a korban?

Kevéssé vidám dolog szembenézni az amortizációval. Pedig a húszas éveinktől ez megy, melyik területen mennyire, az eszünkkel tudjuk is. Sima biológia. És a biológia megadja a határokat is, akár egész idősen is lehet elég jó állapotban lenni. Hasznos ehhez némi szerencse, főleg genetikailag meg objektív lehetőségileg, de sokat számít az odafigyelés, nomeg aktívan tenni magunkért. 

Hamar előjönnek persze a prioritások. Mennyire vagyunk fontosak magunknak, céljainkhoz mennyire szükséges a saját jó állapotunk, szánunk-e erre időt, energiát, akár pénzt is? Egyáltalán akarjuk-e, vagy csak úgy szeretnénk, vágynánk rá, jó lenne de így is jól van? És lehetnek fontosabb dolgok az egészségünknél. Jó, ha az egészség eszköz, kellék marad, ha ez lesz a cél akkor igen zsarnokivá válhat, ráadásul célként általában kevés. Kellemesebb mint rosszabbul lenni, de ennyi.

És gyakori, amikor nem érdekel. Úgy kalkulálunk, hogy nem éri meg az időt, erőfeszítést, pénzt. Nincs jelentősége, lesz ahogy lesz, ameddig addig. Mindegy, hogy milyen állapotban vagyunk, ha nincs dolgunk, feladatunk, célunk, érdeklődésünk. Jó is, ha amortizálódunk, igazán frappáns kifogás sok mindenre. Indokolhatjuk vele passzivitásunkat, érdektelenségünket, rossz hangulatunkat vagy akár haragunkat is. Ha ilyen bőrben vagyok miért is lennék vidám, motivált, érdeklődő, kedves?

Úgy tűnik, jelen vagyunk, ha így, hát így. Volt aki azt mondta nekem, hogy „ez nem élet”, muszáj volt jeleznem, hogy de, ez az ő élete. Ilyen. És nem csak fizikailag. Jó ha sikerül legalább megfelelni a korunknak biológiailag, mentálisan, egzisztenciálisan, szociálisan meg minden területen. Még jobb, ha ennél optimálisabb állapotban vagyunk, legalább valamelyik téren – kompenzálja kicsit, ha máshol nem jön össze. 

Kikerülhetetlen hát korunk és állapotunk összefüggése, de ennél összetettebb a kép. Mi magunk és környezetünk, helyzetünk legalább ennyire tényező, amire viszont hatással lehetünk. Nem úgy, mint korunkra.

Félelem

A félelem alapérzelem, talán az egyik legalapabb. És annyi mindent meghatároz, még többet meg befolyásol. Ahogy a világra vagy egymásra nézünk, nagyban függ félelmeinktől. Nem csak direkten tartunk a másiktól vagy helyzetektől, lehetőségektől, ez a feszültség sokszor mindössze áttételes, valamilyen részletben játszik szerepet. Nem elemi fenyegetés, csak árnyalat, egy tényező a többi között, de jelen van. 

Sokféle ajánlás vagy szemlélet van, amivel kezelni próbáljuk a félelmet. „Demokratának lenni annyi, mint nem félni.” „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” „A félelem az elme gyilkosa.” Általában egyetértés van, hogy a félelem rossz, ellenség, legyőzendő. 

Abban is mintha egyetértés lenne, hogy a félelem lényeges jelzés. Általában nem alaptalan, többnyire kideríthető az eredete és indokolt is figyelembe venni, megfontolni. Hiszen tagadhatatlanul veszélyes világban élünk, számos baj történhet és olykor történik is, működnek a véletlenek és a következmények. Óvatosság és körültekintés tehát kifejezetten javasolt. 

A félelem is spektrum, vannak fokozatok az elemi rettegéstől a halvány aggályig. Ennek megfelelően lehet pusztító és bénító vagy akár inspiráló és ösztönző. Kiválthat belesüllyedést vagy éppen ellenállást is. És ragályos, gyakran átvesszük egymás félelmeit, hangulatát. Ilyenkor nagyon indokolni sem kell, félünk mert mindenki (már legalábbis így tűnik) ezt teszi. Viszont bátornak lenni is jobban megy együtt, ha már néhányan nem félnek, mi is könnyebben tudunk csatlakozni hozzájuk. 

Erőből biztosan nem tudjuk kezelni a félelmet, főleg hosszú távon. Valahogy el kell fogadnunk, figyelembe kell vennünk, együtt élni vele. Nem kiszolgálva de nem is ellenállva vagy tagadva. Kicsit ahogy önmagunkhoz lenne jó viszonyulunk, a bennünk levő és hozzánk tartozó félelemhez.  Tudatosítva magunkban, hogy ez „csak” félelem, jelentős, de talán nem a legfontosabb tényező. Nézzük meg a többit is.

Személyiség

Segítőknél közhely, hogy a személyiségük az eszközük, de igaz ez mindenkire is. A személyiségünkkel vagyunk jelen és intézzük a dolgainkat. Úgy ahogy. Persze vannak módszerek, eljárások, amiket használunk, de ez csak velünk összhangban működik. És mi magunk vagyunk a lényegesebb, az eszközeink ha beépülnek, részünkké válnak, ha nem, úgy inkább csak disszonáns izék.

Nem könnyű meghatározni, mi is az a személyiség, de biztosan benne van a gondolkodásunk, érzelmeink, viselkedésünk, tapasztalataink meg talán a genetikánk is. Szóval a biológiánk, a történetünk, kapcsolataink. Mi vagyunk a személyiségünk, állandóságunkkal és változásunkkal együtt, statikusan és dinamikusan. Egyszerre eszközünk, szerszámunk a személyiség és lényegünk. 

Szokott fejlődni és olykor próbálhatjuk fejleszteni is. Mégiscsak többek vagyunk óvodás kori önmagunknál, tudásban, tapasztalatban, készségekben, hatékonyabban kezeljük helyzeteinket, másokat és magunkat is. Közben nem biztos, hogy épp a csúcson vagyunk, lehet voltunk már jobb állapotban. Vagy bizonyos tekintetben felépülünk, más szempontból meg le. Ritka a hibátlan, töretlen pályaív.

Olykor fejlesztenek, főleg gyermekkorban, olykor mi szeretnénk fejleszteni magunkat. Merthogy szükségünk lenne bizonyos tudásra, készségre, strapabírásra, rugalmasságra. Mindezt beépíteni a személyiségünkbe, hogy türelmesebbek, toleránsabbak, asszertívebbek stb. legyünk. Nem csak használni akarunk technikákat, ilyenné szeretnénk válni. Valami szerves egységbe épülni, ahol hitelesen, őszintén vagyunk magunk, és ez jó nekünk meg a környezetünknek is.

A fejlődés, az evolúció szükséges és dinamikus. Persze hogy alkalmazkodunk valahogy, aztán ha változik, akkor máshogy. Mikor milyen hatékonyan. Ha odafigyelünk, tudjuk mit és miért, akkor ez jobb lehet. Olykor segítséget is igénybe vehetünk, de azért főleg rajtunk áll. Alakítanak is, de inkább mi alakulunk. Ahogy tudunk. 

Módszer

Gyakran belefutok, hogy valamilyen problémára tuti módszert ajánlanak. Olykor minden problémára is. Nem csak a csodaszerekre és univerzális megoldásokra gondolok, azok elég átlátszóak, inkább a leegyszerűsített problémák univerzális megoldására.

Persze módszerek kellenek. Valahogy kezelnünk kell a helyzeteket, egymást meg magunkat. Ki is alakul mire hogyan reagálunk, lesznek eljárásaink, gyakran előforduló dolgokra akár már reflex szinten. Főleg a bejáratott komfort zónánkban rutinból intézzük az életünket. Aztán ha ebből kikerülünk, meglepődünk és kellenének az új műveletek, valami változtatás, alkalmazkodás. Esetleg sürgősen.

Ilyenkor kerülnek hát elő a megmondók. Merthogy ilyenkor figyelünk fel rájuk, hiszen keresünk valami használhatót. Akár akut, akár krónikus a gondunk, ha már eléggé zavar, kinyílik a figyelmünk mindenféle tanácsokra. És persze egyszerű, gyors megoldásokat szeretnénk, merthogy nem érünk rá nomeg olyan nagyon befektetni sem akarunk. Sejtjük, hogy nem így megy, de mintha másoknak jóval könnyebb lenne. Erre sokan rá is játszanak, javasolják a könnyű-gyors-tutit.

Az ajánlott módszert persze gyakran mágikus praktikaként használjuk, főleg ha valamennyire még működik is. Elhisszük, hogy ennyi elég, így könnyen lesz belőle babona, egyfajta kényszer, attól várjuk a megoldást. Pedig általában változnunk, alkalmazkodnunk kell, az eljárások erre szolgálnának. Ha nem épülnek be, nem leszünk tőle nyitottabbak, rugalmasabbak, akár szerethetőbbek és szeretőbbek, akkor ugyanazok maradtunk egy plusz jellemzővel.

A módszerek hasznos eszközök, de csak eszközök, részei az egésznek, ami mi vagyunk meg az egész világ. Olyan egyéb tényezők is felmerülnek, mint önkép, világkép, erkölcs, dilemmák, utóbbiból rengeteg. Nem könnyű rendet rakni. A módszerek akkor segíthetnek az életünk javításában, ha az életünk egészén marad a tekintetünk. 

boldog hit

Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Jn 20,29

A hit és boldogság viszonya érdekes. Lehet boldog a tudatlanság, talán a hitetlenség is. A hit és boldogság összekapcsolása valahogy olyan kis naiv hangulatot kelt. Valami indokolatlan optimizmust sugall. 

Az indokolatlanság mintha elvárás is lenne. A hitetlenkedő Tamást meggyőzi, amit tapasztal, viszont Jézus szerint, aki bizonyítékok nélkül hisz, az a boldog. Tamás meg nem boldog, mert úgy hisz, hogy látott is. Ezzel együtt Tamás bizonnyal nem keseredett el és nem lett boldogtalanabb. 

Higgyünk hát egymásnak? Hiszen a többi tanítvány említette, sőt bizonygatta a csodát, ami nem lett elég Tamásnak. El kellene hinnünk a szóbeszédeket? Mendemondákat? Pletykákat? Bizonnyal nem a válogatás nélküli hiszékenység a megoldás. Viszont a hitetlenség sem. Akkor marad a forráskritika.

Mérlegelni kell hát. Hiszen mindenről nem lehet direkt tapasztalatunk, egy csomó dolog csak levezethető. Másrészt a tapasztalat nem biztos hogy érti is mi van a háttérben, tulajdonképpen mi hogy működik, viszont megfelel várakozásunknak így továbbra is bízunk benne. A modern világ vívmányain túl igaz ez a hagyományokra, tudományokra vagy a művészetekre is. Nem tudni miért, de működik. 

A megértés megalapozhatja a bizalmat, ahogy a tapasztalat is, ha pedig megvan a bizalom, már nem kell feltétlenül hozzá a megértés és a tapasztalat. Tamás mégiscsak ismerte mind Jézust, mind a többieket, nem utolsósorban a próféciákat. Mindezt összerakva kijöhet a feltámadás, a csoda, a hihetetlen. Kijön az a hit, ami nem akármiben, nem alaptalan, azonban tapasztalatok hiányában is működik. Ez valóban boldogító lehet, boldogítóbb a látásnál.