Reakció

Azt látjuk, amire ránézünk. Nomeg amire némi fény is vetül minimum. Közös munka ez, kell a fény meg kellek én is hozzá. Van az a kevés vagy túl sok fény, ami már nem segít, hanem akadályoz. Információ ez, adat, ha túl kevés vagy túl sok, feldolgozhatatlan. Az érzékszerv persze próbál alkalmazkodni, mennyit fogadjon be, ami egy tartomány a minimum és maximum között. E fölött vagy alatt nincs érdemi érzékelés. És még fel is kell dolgozni, megérteni. Nem kis feladat, sok buktatóval, komoly erőforrás igénnyel. A jó szemhez nagy agy is kell, felesleges lenne a sasszem a gilisztának, nem tudna mit kezdeni a látvánnyal.

A meglátáshoz főleg a feldolgozás lényeges. Elég jó minőségű információ nélkül nincs min dolgozni, viszont innen a miénk, mit kezdünk vele. Milyen saját adatok, emlékek alapján azonosítjuk a látványt, találunk-e párhuzamokat vagy ellentéteket, egyértelműen fel tudjuk-e ismerni a lényeget, esetleg részleteket. 

A belátás már szinte tisztán belső munka, adatfeldolgozás. Érzelmekkel, indulatokkal, hangulatokkal, reakciókkal. Már nem a látványra reagálunk, hanem a kiváltott élményre, saját szubjektív hozzáállásunkra. Mit jelent nekem a kép, hogy viszonyulok hozzá, 

Kapcsolatainkban is ez zajlik. Veszünk valami jeleket valamilyen érzékszervünkkel a másik részéről, amihez kell a csatorna, amin eljut hozzám. Valami úgyis eljut, főleg ha figyelek. Jó esetben elég információ, hiszen kevés esetén kiegészítem feltételezéssel, sok esetén meg telítődve lezárok és ismét feltételezés marad, mi is lehet ez az egész. Innen az enyém, feldolgozásra vár. Mit jelent mindez és mit jelent nekem? Hogy viszonyuljak hozzá, reagáljak egyáltalán? 

Érezhetően egy igen bonyolult rendszer aktiválódik, amiben benne az egész eddigi viszonyunk és a kalkulált jövőbeli is. Megannyi szempont, mérlegelés, reflex vagy számítás. Ehhez képest csodálatos, hogy elég jól intézzük. Elég jól kezelünk egy félmosolyt vagy felvont szemöldököt, pedig egy egész világ van mögötte. Legyünk kicsit büszkék magunkra, minden tévedés és hiba mellett is, hogy vannak kapcsolataink. Ha kicsit is belegondolunk, ez mindenképpen teljesítmény!

Túlélés

Nyár van, nem is akármilyen, sok szempontból túlélési üzemmódban működünk. Nem úgy uborkaszezon ez, hogy unalmas vagy nem történik semmi. Inkább a lehetőségeinknél, a mi erőnknél nagyobb erők vannak jelen és intézik az ügyeket, amiket mi legfeljebb karcolgatnánk. Felesleges vagy inkább káros ilyenkor erőltetni dolgainkat, elképzeléseinket, nincs mit tenni, várunk, kivárjuk amíg valami alakul, kicsit jobb lesz. Próbáljuk stabilizálni a helyzetünket, állapotunkat, amennyire lehet.

Sok mindenre várhatunk. A kánikula enyhülésére, az eső elállására (vagy eleredésére), az intézményrendszer alakulására, jogszabályok módosulására, a körülmények változására. Jogosan várunk, hiszen addig nincs teendőnk, vagy legalábbis közel értelmetlen belefogni, intézni. Nem nálunk van a labda, nem mi lépünk. Van ilyen. 

Ki hogy viseli ezt. Van akinek kényelmes, elfogadja, majd lesz valahogy aztán meglátjuk. Más megfosztottnak, kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érzi magát. És lehet ez fenyegető vagy megnyugtató, feszítő vagy pont felszabadító. Akár számos érzés egyszerre, mikor mi kerekedik felül. 

Taníthat ez főleg magunkról, hogy vagyunk a kényszerű szünetekkel, tudjuk-e kihasználni, van-e alkalmi teendőnk ilyen esetekre. Elvileg lehetne most felkészülés a majdani dolgainkra, de belefér az is, hogy kipihenjük az eddigieket. Beütemezhetjük azt, ami eddig nem fért bele, vagy kitalálhatunk új dolgokat. Szokásokat, elfoglaltságokat alakíthatunk ki ideiglenesen, vagy akár majdani hosszabb távra is. Számos jó megoldás van arra, hogy kezeljük az ilyen kényszerleállásokat. 

Lényeges lehet, hogy tudjuk mit is akarunk. Kihasználni vagy elengedni, aktívan vagy passzívan viselkedni, esetleg ezeket vegyesen. A túlélésre játszunk, de azért ez az időszak is az életünk része, aktuálisan ez az életünk. Nem baj. 

Kompromisszum

A kompromisszum gyakran használt és gyakran jó konfliktuskezelési megoldás. Olyannyira, hogy a kompromisszum-képtelenség elég negatívan hangzik. Ahogy persze tényleg az lehet, ha ez lenne az aktuálisan optimális és nem megy. 

Közismert a többi megoldási mód is, mint a versengés (erőből hozzáállás), alkalmazkodás (tulajdonképen önalávetés), közös megoldás (amihez mindkét fél komoly munkája kellhet) és az elkerülés (nem foglalkozni vele). Persze nem ilyen egyszerű, és egy helyzetnek több jó vagy több rossz kezelési módja is lehet. 

A kompromisszum talán az, ami leginkább langyos, senki nem nyer nagyon de nem is veszít, győztesként vagy áldozatként is beállíthatjuk magunkat utána, akár egyszerre. Kevesebb energiát igényel, mint egy megoldás, de többet az elkerülésnél, alkalmazkodásnál vagy versengésnél. Ez igaz az időráfordításra, nomeg gondolkodásban, feszültségben, figyelemben és egyebekben nehezen számszerűsíthető befektetésre is. 

Lényeges persze, hogy miről van szó, mennyit ér egyáltalán az aktuális téma. Dinamikában lényeges, hogy nekem mennyit ér és a másiknak mennyit. Nomeg mennyire sürgős, milyen státuszban vagyunk, ez mennyire egyenrangú a kapcsolatunk, a tárgyi erőforrás szűkössége is meghatározó, meg annyi minden. Nem utolsó sorban személyes viszonyunk.

Kapcsolati szempontból a kompromisszum a realizmusunkat erősíti. Mégiscsak nyerünk, elismernek, miközben veszítünk is, vagyis nem száll el az egónk. Mérlegelünk, általában kommunikálunk, érvelünk, megértünk, tulajdonképpen mindent használunk a többi megoldási módok eszköztátából. És ami külön jó, lehet benne egy nagyvonalúság. Elég az elég jó.

Érdemes eldöntenünk, miben nem kötünk kompromisszumot, mi ami abszolút. Vagy mik a lényegtelenek, amiket akár teljesen elengedhetünk. E kettő között lehet a döntő többség, itt jó tudatosítani mit és miért teszünk. Lehetőleg tudva, hogy azért többnyire a kapcsolataink a legfontosabbak.

Kiüresedés

Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak! Ám 5,24

Ilyen-olyan áldozatok, ünnepek, szabályok formális betartása a fenti mondat előzménye. De mire az elégedetlenség, hisz’ meg is tarthatnánk a felajánlásokat, de mi milyen jó fejek vagyunk, teljesítjük az előírásokat. Egyébként ez volt a kérés, ezt akarta Isten, ugyebár, akkor legyen elég. Egyszerűnek tűnik a rendelkezéseknek megfelelés, és megvan az a jó érzés közben, hogy mekkora áldozatot hozunk, milyen rendesek, mekkora hősök vagy akár mártírok vagyunk. 

Csakhát nem ez a lényeg, nem a formalitás. Hanem egy jobb nép, jobb világ. A törvényeknek, szabályoknak, megállapodásoknak van egy szövege, mikor milyen pontossággal és részletességgel, csak hogy érthetőek, akár számon kérhetőek legyenek. De a szülőségnek, házasságnak, munkavállalásnak vagy munkáltatásnak, bármilyen társas viszonynak nem a szerződéses szöveg a lényege, hanem maga a viszony. A szövegeket ki lehet játszani, akár a saját jelentésük ellenében. A jobbakat nehezebb, de kellő furfanggal azokat is. Sőt, még a szent szövegeket is. Viszont nem a puszta végrehajtás magában a lényeg, hanem a viszonyok kialakítása, fenntartása, működtetése. Korrektebb, akár szolidárisabb de mindenképpen élhetőbb viszonyok a cél, legalább formai szinten. Ez egy keret, egy forma, nem a tartalom és a lényeg.

A törvény neveli akar. Jobbá tenni. Vagy ha nem jött össze, ott vannak a következmények. Benne kell maradni a valóságban, a szabályok erről is szólnak. Nem igazán a bosszú a lényeg, bár az igazságérzet sem lényegtelen, de fontosabb a többiek védelme, a jó rend megtartása. Amihez érteni kell ezt a jó rendet és éppen ezért olykor nem csak szó szerint érteni a szabályokat. 

És amikor trükközések vannak, direkt félreértések, képmutatás és álságos önigazolások, eljön az ítélet ideje. Mikor már nincs mire várni, a törvényeskedés, tettetés beépül és ezzel megelégednek, sőt visszaélnek. Mikor rafkósnak vélik magukat, hogy kijátsszák a szöveget, elégedettek saját érvényesülésükkel, ami pont ellentétes az isteni szándékkal. Nincs mire várni, ez magától nem javul. Sajnálatos, de vissza kell térni az igazsághoz, a valósághoz, az eredethez, hogy legyen esély a felépülésre, gyógyulásra. Ezt az aktuális hozzáállást pedig el kell takarítani.

Kapcsolatainkban sem árt rendet tenni, ha nem azok, amiknek lenniük kell. Akár radikálisan, átlátva a felszínen, miről is szól ez a kapcsolatunk ténylegesen. Ha a tartalmi rész kiürült sőt ellentétes a formai megnyilvánulásokkal, hazugságok, játszmák, ügyeskedések, manipuláció határozza meg, úgy kár lenne megtartani az üres látszatot. 

Igazítás

Az Asszony megkért, hogy igazítsam meg valami pántját. Megtettem és jeleztem neki, hogy kész, megigazítottam, immár ő az igazi.* Biztos örült neki… 

Érdekes ez az igazítás, mégiscsak valami igazzá változtatást, valódivá tételt jelentene. Miközben meg leginkább helyretétel, visszaállítás, rendes állapotba (vissza)helyezés, korrekció. Igazi az addig is, csak nincs a rendeltetési helyén. Az igazítás tehát még „igazibbá” tesz, működővé, segít betölteni a hivatást, feladatot, célt. Például egy pántnál.

Gyakran kell igazítani a dolgainkat, hozzáállásunkat, véleményünket, világlátásunkat. Jó esetben ezt automatikusa gyakoroljuk is, szembesülve a valósággal, igazsággal. Általában csak finomhangolás ez, hiszen nagyjából képben vagyunk a világot illetően, de olykor egy-egy jelenség, történés, tapasztalat, személy vonatkozásában kicsit át kell értékelnünk eddigi megítélésünket, szemléletünket. Nem úgy van, ahogy vártuk, nem olyan, amint számítottunk rá. Persze a nagyobb csalódások (akár pozitív, akár negatív jellegűek) komolyabb helyesbítéseket igényelnek.

Magunkat is igazgatjuk, hiszen magunkról is tapasztalunk, magunkkal kapcsolatban is csalódunk, meglepődünk. Nem tartunk ott, ahol feltételeztük, vagy akár meghaladtuk vélt magunkat. Mondhatjuk, hogy igazodunk, kifelé és befelé is, megigazítjuk magunkat. Elvárásokhoz, feltételezésekhez, előítéletekhez, félelmekhez és reményekhez igazítjuk magunkat – akár a sajátunkhoz. 

Megnyugtató, amikor valamit megigazítunk és igazzá, igazivá válik. Tulajdonképpen akkor az kész lesz, befejeztük, helyén van. Egy darabig mindenképpen. Aztán előbb-utóbb változik ez-az. Visszatérő ez a feladat, de talán ez a jó benne. Egyre igazibbak leszünk…

     * Persze ez kis csúsztatás, a pántja lett igazi, ő mindig is az volt :)

Gyakorlat

Először csinálni valamit: kaland. Újdonság meg tétovaság, átgondolás meg próbálkozás. Újak és ismeretlenek a mozdulatok, nézőpontok, keressük a megfelelőt az eszköztárunkban. Izgalmas felfedezés is akár, máskor meg frusztráló idegenség.

Másodszor csinálva már van egy kis ismerősség, nem a nagy felismerés hanem az ismételt észrevétel, a „valahogy így” emléke. Nomeg a bizalom, hogy egyszer már megvolt, miért ne menne megint. 

Néhányszor művelve ugyanazt túllépünk a meg lehet csinálnin és a lehet jobban/egyszerűbben/gyorsabban/könnyebben is felé haladunk. Immár optimalizálunk, egyre otthonosabban és magabiztosabban vagyunk jelen. 

Ezek után jön a rutin és akár az unalom. Nem kihívás, biztosan és gyakorlottan intézzük. Jártasan kalkulálunk az idővel, szükségletekkel, eszközökkel, befektetett munkával, kézben tartjuk és kevés direkt figyelmet igényel. Ezzel párhuzamosan akár lassan érdektelenné is válhat.

Valahogy így vagyunk az élményekkel is. Először alig értjük, érezzük át, az idegenség és szokatlanság tartja fogva a figyelmünket. Aztán ha megismétlődik, már benne vagyunk, átéljük, egyre inkább tudunk mit kezdeni vele. Kellemes és kellemetlen dolgok esetén egyaránt. Végül megszokjuk, belakjuk, esetleg megunjuk. 

Ne ijedjünk hát meg az első élményektől, új érzésektől. Nem kell úgy tennünk, mintha nem lepődnénk meg, akár magunkon. Miért is lennénk magabiztosak, tudnánk a tutit új helyzetekben? Ahogy a megszokáson sem kell csodálkozni, hol megnyugtat, hol untat a biztonsága. Bátran fogadjuk el és éljük meg az út minden állomását. És amennyire lehet érezzük jól magunkat közben…

Létjogosultság

Egy beszélgetés során elhangzott a létjogosultság valamivel kapcsolatban. Elég kemény jelentésű szó. „A létjogosultság egy fogalom, szokás vagy dolog jogosultsága a létezésre, fennmaradására vagy további alkalmazására. Azt az elégséges indokot vagy alapot jelenti, ami miatt valaminek érdemes vagy szükséges jelen lennie.”

Lehet létjogosultsága a dolgoknak, mondjuk egy eljárásnak, találmánynak, szolgáltatásnak, különösen ha az hiánypótló, piaci résbe talál bele. Gazdaságilag megtérülhet. Társadalmilag elfogadottá válhat. Személyesen hasznosnak és használhatónak bizonyul. Tulajdonképpen jól működik, hozza azt, amit elvárnak tőle. Indokolható és igazolható, miért is van egyáltalán.

A lét viszont egy olyan jellegű valami, ami egyszerűen van. A rossz dolgok is vannak, pedig akár azt mondhatnánk, nincs rájuk szükség. Függetlenül az indokoltságtól, maga a létük igazolja őket. Vannak mert vannak. Kicsit a „vagyok aki vagyok”, amikor nincs értelme további kérdésnek, és annak sem, hogy „mi lenne, ha nem lennék vagy más lennék”. A valóság nem kérdés. Azzal, ami van, nem érdemes vitatkozni, maga az jogosítja, hogy van. A létezők tagadása vagy másként magyarázása csak ronthat releváns ittlétünkön, világmegértésünkön.

Akkor lehet ez lényeges, ha elbizonytalanodunk. Amikor nem jó, nem megy, nem működik. Amikor máshogy kéne. És persze lehetne más, lehetne jobb. Általában tehetünk is ezért valamit, szerencsére folyamatosan alakul a valóság, a világ, akár mi magunk. Az alakulás sajnos lehet negatív is, vagy számunkra annak tűnő, akár nagyon. Ilyenkor is preferálandó a valóság, ha mégis nehéz szembe nézni vele, lehetőleg ideiglenesen és tudatosan ne tegyük. És ne akarjuk nagyon elhinni elhárításainkat, inkább kételkedjünk magukban, mint a valóságban. 

És mivel itt vagyunk, saját éltünk is jogosult. A nagy valóság részei vagyunk, akár kellemes, akár kellemetlen. Nem kell indokolnunk vagy igazolnunk ittlétünket, jelenvalóságunkat. Ez megkérdőjelezhetetlen, kár lenne magyarázkodni e miatt. De azért jó, ha tudjuk, mit kezdjünk az ittlétünkkel. Hiszen alapvető létjogosultságunk mellett azért értelme, indokoltsága is lehet ittlétünknek. És olykor véletlenül kellemes.

Közélet

Éppen alakul át az országunk. Intézmények jönnek és mennek vagy változnak, akár nagyon. Közben fejtegetjük mi vezetett ide és mi történik éppen, esetleg mi lesz ebből. Változó, kinek mennyire szimpatikus egy-egy megnyilvánulás, intézkedés, mi az, ami nagyon fontos és mi a gumicsont vagy parasztvakítás. De hogy dinamika van, az biztos.

És ez a dinamika a lényeg, megszólalunk, felszólalunk, véleményt nyilvánítunk és kiállunk valami mellett, rosszabb esetben valami ellen. Nem az elfajuló kommentekre, a személyeskedő, beszóló de egyébként nem érdemi megnyilvánulásokra gondolok. Ezek mellékhatások, olykor akár patológiát is valószínűsítenek, de valami defektet mindenképp. Viszont a nagy kinyilatkoztatásokon túl érdemi kommunikáció, érvelés is zajlik, akár odafigyeléssel, egymás meghallgatásával és mérlegeléssel.

Talán ezt nevezhetjük közéletnek. Az életünk találkozik másokéval, hol ütközik, hol simul, de mindenképpen hatunk egymásra. Természetesen. És most már hangot is adunk, kérünk és kérdezünk, hatni akarunk. A passzivitás, az elszenvedés és túlélés kevésbé vonzó alternatíva, érvényesíteni akarjuk érdekeinket, képviselni értékeinket. Amiből akár egy jobb ország is kialakulhat, amely nem rezignáltan várja hogy valaki csináljon már vele valamit.

Hátha ez a dinamika kapcsolatainkba is beszivárog. Nem csak túlélünk, elviselünk, hanem kimondunk és meghallunk, elmagyarázunk és megértünk, kérünk és támogatunk. Mint ahol van jövőkép, ahol hosszabb távra tervezünk, jobbat szeretnénk és szerepet is vállalunk. Mert ez a lényeg, hogy lehet jobb. Mindannyiunknak.