Ismét november

Nyakunkon a november, és felmerül a kérdés, vajon száraz legyen? Jól ismert kezdeményezés hogy próbáljuk ki, vajon megy-e egy hónap alkohol nélkül. Kinek mekkora kihívás, a bagatelltől a teljesíthetetlenig.

Egy hónap nagy idő, az már nem megy erőből. A sokat hangoztatott akaraterő napokra képes lehet, akár viszonylag sok napra, de egy hónap az kemény. Egy hónap már nem csak a kibírás, odafigyelés, fegyelem. Ez alatt már fel- meg leépülnek szokások, életvitelek. A hétköznapi rutin része lesz valami, vagy pont nem.

Mitől működhet egy ilyen hónap? Sok mindentől, és kinél mitől. Érdemes előre számot vetni, feltölteni az erőforrásokat, előkészíteni az eszközöket, átgondolni a stratégiát. Kalkulálni a várható nehézségekkel, a felmerülő kérdésekre adható válaszokkal, reakciókkal. És akár segítséget igénybe venni.

Egy ilyen kihívásnak valakivel együtt is nekivághatunk, segíthet ha valaki még tudhatóan velünk együtt nyomja. Akár virtuális, online társaink is lehetnek, olykor jó közösség alakul ki. Esetleg kereshetünk külső segítséget, szakembert, aki figyel ránk hogy jól figyeljünk magunkra.

Mindenképpen tapasztaltabban jövünk ki a végén, talán lényeges megélésekkel. Az önismeret pedig lényeges, mégiscsak elsősorban magunkkal kell kalkulálnunk további életünkben is…

hűtlenség

Nemrég szóba került a megcsalás, hol is kezdődik, mi az ami már az és mi az ami még nem. Voltak véleménykülönbségek, és persze a tulajdonképpeni megcsaló nagyobb mozgásteret fogalmazott meg e téren. Elméletinek tűnhet a kérdés, de messze nem az, mikor egy pár konkrét kapcsolatában merül fel.

Aztán a talán még árnyaltabb és megfoghatatlanabb hűtlenség került elő. Merthogy van amikor nincs tettleges megcsalás, mert technikailag bonyolult, körülményes, időigényes stb. A „mikor lenne időm megcsalni” kérdés igazolás lenne eredetileg, de mégiscsak arról szól, hogy ha lenne erre idő mindjárt más lenne a helyzet vagy hozzáállás. Azért nem csallak meg, mert nem fér bele. Kevéssé meggyőző és megnyugtató válasz.

Ha nincs megcsalás az még nem hűség. Egy para-kapcsolat építgetése, dédelgetése akár mindössze kommunikatíve (rendszeres flört, üzenet váltások, stb.) már kitekintés a kapcsolatból. Mivel többnyire mások társaságában éljük valós és virtuális életünket, nehéz nem észrevenni egy másik másikat, akiben megláthatunk némi fantáziát. Valami nagyon fegyelmezett, talán rigid hozzáállás kellene, hogy ne reagáljunk mások és saját késztetéseinkre. Főleg, hogy ezek a megnyilvánulások tulajdonképpen természetesek,  nagyrészt ártatlanok, játékosak, az élet részei és nélkülük egy merevebb és színtelenebb világunk lenne.

Hol lehet hát a határ, amikortól figyelnünk kell? Valószínűleg a titok megjelenése. Mikor a párunk már nem tud a másik másikról, vagy nem úgy és nem azt, ami lényeges. Kialakul valami párhuzamos, rejtett. A titokhoz szégyen és izgalom is társulhat, ami egyszerre hűti és fűti a fantáziánkat. És általában egyre nehezebb kezelni a kialakult helyzetet, a következő, immár egyértelműbb fokozat a megtévesztés, hazugság, ami több a titoknál.

A megoldás valahol a teljes hibáztatás és teljes felmentés között lehet, bár a szélső értékek is elfogadhatóak adott esetben. Persze minden eset más, hiszen mások a személyek, helyzetek, hozzáállások, vélemények. Igen különbözhetnek a megítélések, bár talán nem is kéne ítélkezni, hanem megérteni, elfogadni, támogatni, kérés esetén segíteni. Hiszen hűtlenség terén az érdektelentől a tragédiáig sok megélés megjelenik és mind jogos…

Októberi téma: a kliens felelőssége

Kiváló, hozzáértő írások, podcastek, elemzések, ismertetések vannak. Ezekkel esélytelen versenyezni. Ezért itt nem is a tejesség és a tuti a cél, hanem egy kis inspiráció. Sőt, lehetőség van hozzászólni, mindannyiunk épülésére. Viszont, hogy ne elvadult kommentek legyenek, ezért egy összefoglalt konklúziót hozok vissza okulásul. Lássuk, lesz-e erre igény… 

Októberi téma: a kliens felelőssége

Régóta foglalkoztat a téma egyébként. Merthogy a segítés közös munka, a kliens és a segítő is kell hozzá. Fogyasztói társadalmunkban azonban nem példátlan, hogy a kliens valami gyorsszervizt szeretne, úgy jól lenni, hogy ez simán megtörténik vele, akár nélküle is. Számos elvárás van a jó segítő felé, egészen a csodatévő szintig, de kevesebb a jó kliens irányába. Kinek meddig terjed a felelőssége, elég-e ha a kliens megjelenik és „jót vár” – persze hogy nem. Viszont ne essünk bele az áldozathibáztatásba sem, nem véletlenül szorul segítségre. Kinek meddig terjed a kompetenciája, hogy ne egymásra várjanak, mutogassanak, viszont mégiscsak valami jó jöjjön ki? (Figyelembe véve, hogy többnyire sikerül kifejezetten jól együttműködni)

Talán elég érdekes témafelvetés, 10 napig várok bármilyen reakciókat a https://forms.gle/FjyNEW722oYWnAjp7 űrlapon! Összefoglaló tőlem és a hozzászólóktól szeptember vége felé vagy november elején várható (nem egy pörgős műfaj ez…)

Minden reagálást köszönök!

ps: korábbi téma konklúziója itt: https://segito-konzultacio.blogspot.com/2026/10/kemia-konkluzio.html

Kémia – konklúzió

Mivel továbbra sem igazán jött reakció a témafelvetésre, így ismét magam fejtem ki a konklúziót, bizonnyal halványan. A téma ennél többet érdemelne, de hátha legközelebb komoly pezsgés lesz...

  -- Kémia – konklúzió --

Kicsit zavarba ejtő, de másrészt teljesen természetes, hogy ez a világ fizikai. Szellemi, gondolkodó, érző lényekként azonban valami mást, többet is látunk bele, valahogy nem csak anyagi jellegű a létezésünk. Már a kérdés felvetődése is túlmutat az anyagon, és számos ilyen kérdés, téma merül fel naponta bennünk, ami nem materiális jellegű. Világunk virtualizálódása is ebbe az irányba húzza a hangulatot, ráadásul anyagi jellegű dolgaink, mint az ételek, nagyrészt előfeldolgozottak, csomagoltak, szimbólumokkal meg logókkal tájékozódunk köztük nem anyagi  felismerésükkel. 

Node miért a kémia? A fizika nagyon csak anyagi, a biológia meg már működésekről szól. A kémia, ami még és már anyagi és több is annál, az „átmeneti faj” vagy szerencsére nem hiányzó láncszem. Az élet csodájának ígérete benne van, de még ipari, mérnöki, technológiai jelleggel. 

Kémiában kalkulálható a bemenetből a kimenet, az eredmény, következmény. És elég jól visszafejthető is, hogy jutottunk idáig. Elemek elemi összefüggései, folyamatai alakítanak ki szervezeteket, amik aztán ezt-azt művelnek a továbbiakban azon további elemekkel, amikkel kapcsolatba kerülnek. Kis kémiai egységek, reakció centrikus apró komplexumok egymással összehangoltan nagy bonyolultságú rendszert hoznak össze. 

Előbb-utóbb kialakul valami irány is, folyamat, merre megy ez az egész. Mintha lenne cél, szándék vagy vágy, ami mozgatja az egészet. Itt már bejön a vezérlés, kommunikációs vegyületek, összehangoló molekulák, ahol a szabályozás vegyi természetű, a kémiai kötések a döntőek. Vagy példaként a bevitt mindenféle táplálék nagyon konkrét kalcium-foszfát kristállyá alakul a csontjainkban, igen precíz tehát a végeredmény. Ahogy a mozgásnál és más funkcióknál is, a dinamikus eredmények kémiából erednek. Nagyon pontos technológia szükséges, hogy az alakuljon ki ami kell, akár testi rész, akár mozgás, akár  átalakítás vagy valami szabályozás. 

Mindezek alapján talán védhető álláspont, hogy mindenek lényege a kémia.

Szabadság és hiány

Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni. Gal 5,1

A szabadság nem normális alapállapot. Általában inkább szabadulás eredménye. 

Számos dologtól szabadulhatunk meg. Ifjan a tejfogunktól, ami már nagyon billegett. Iskolaváltásnál a kellemetlen osztálytársainktól és tanárainktól. Ugyanígy szorító cipőnktől, rossz kapcsolatunktól, megunt telefonunktól és szinte végtelen a lista. Persze némi veszteség érzésünk mindenképpen marad, űrt is hagynak a maguk hiányával, még a kellemetlen dolgok is. Egyszerre gyász és felszabadultság, mikor milyen arányban. 

A szabadságunk többnyire átmeneti. A tejfog helyett nő másik, az új iskolatársak és tanárok ritkán jobbak, a következő cipőnk sem tetszik annyira, a legközelebbi kapcsolatunk sem úgy alakul, és a telefonunk sem egészen úgy működik, ahogy elképzeltük. Mintha kialakulna az előző állapot, csak immár más szereplőkkel. Vannak persze végleges veszteségek, számos dolog nem pótlódik vagy cserélődik, ilyenkor határozottabb a gyász vagy pont a megszabadulás élménye. 

A szabadságra mindenesetre oda kell figyelni, gondozni kell. A hétköznapi, normatív szabadulásoknál vannak jelentősebbek is. Mikor egy függőségből, destruktív kapcsolatból, kiszolgáltatottságból vagy kényszerből sikerül kilépni. Mikor lehetne mással folytatni, helyettesíteni, de nem kéne, merthogy véglegesen éppen szabadulni akarunk ettől. És pont arra kell figyelni, hogy ne helyettesítsük, pótoljuk, hanem ezt a hiányt és szabad vegyértéket akarjuk megőrizni. A szabadság általában hiány is, pont nem vagyunk tele mindennel, ettől vannak lehetőségeink. Van űr, amit nem kéne beölteni, már ha ez megoldható. 

Azonban az űr már csak be akar töltődni. Ezért kell a szabadulás után egyfajta figyelem, ha nem is görcsösen de állandóan, hogy tartsuk fenn ezt a hiányt. Emlékezzünk a szabadulásra, hogy értékeljük azt immár megszokottan is, mikor nem újdonság. Mikor nem az a jó érzés és a friss öröm dominál, és jól esne valami szolgálatába állni, kitölteni hiányunkat. Pál szerint a szolgaság nem megoldás, bármilyen jól esik vagy kézenfekvő, kényelmes, akár otthonos. Félő igaza van, mégiscsak a kényelmetlen és macerás szabadság a jobbik választás a korábbihoz vagy az aktuálisan kínálkozóhoz képest. 

Megmondani

Talán nincs is jobb érzés annál, mint mikor értjük a világot. Tudjuk a tutit, a miérteket és hogyanokat. Ez az elégedettség nagyképűvé is tehet, de lehetünk szerényen is magabiztosak, sejtelmesen határozottak. És általában megingathatatlanok. Megjelenik ez tüntetőkkel készült riportokban, kinyilatkoztatás erejű posztokban, kommentekben. Leginkább válaszok, gyakran a kérdéstől függetlenül vagy akár kérdés nélkül. 

A találkozások, beszélgetések gyakran hasonlóan zajlanak, elhangzik a tuti, a kinyilatkoztatás, akár mindkét részről. Kérdés persze, hogy ezek mennyiben találkozások, beszélgetések, amikor a másik csak alibi a megnyilvánulásra. Hiszen a felek nem hatnak egymásra, aki csak ürügy a kijelentésekhez. Eszmecseréről szó sincs, mivel mindenki marad a saját eredeti eszméjénél. Kevéssé látszik a kölcsönösség és egyenrangúság.

Node amiről mindez eszembe jutott, hogy egy kis csoportban valaki mondott valamit, hogy hogy érzi magát, mire a csoportvezető elkezdte bizonygatni, hogy nem azt érzi. Mintha elfogadva a másik érzését, azzal a saját rendszerem is revideálni kéne, mert az az érzés nem fér bele. 

Az ilyen hárításokra praktikusak a közlés-sorompók, amik véget vetnek az aktuális témának, mint a közhelyek, tanácsok. Kiigazítjuk a másikat, pl. „gondolj inkább arra” vagy „úgy kéne felfognod” és számos hasonló. Ilyet hallva elbizonytalanodok, tényleg érezhetem-e, gondolhatom-e így. Jó esetben erőlködök is kicsit arra gondolni vagy úgy felfogni ahogy mondják. Általában nem megy. 

Egy segítő beszélgetés aszimmetrikus helyzet, mivel az a rendeltetése, hogy az egyik résztvevő segítsen a másiknak. Az elfogadásból kifolyólag nincs megkérdőjelezés, lehet akár „azt” is érezni, gondolni. Nem könnyű a segítőnek sem, akinek persze megvan a maga világa, ami az ő baja. Meg annak sem könnyű, aki pont a közhelyekhez, tanácsokhoz van szokva, és egyszerűbb ha megmondják mi hogy van. És megszokottabb, hogy akkor inkább azt érzi. 

A találkozás, beszélgetés lényege, hogy valódiak vagyunk és hatunk egymásra, jelen vagyunk. Nem biztos, hogy egyszerűbb, egyértelműbb lesz a végén, viszont igazibbak, valódibbak leszünk, mint az indulásnál.

Bonyolult

Beszélgettem kicsit valakivel, aki egyedül él és így jó neki. Merthogy jóval egyszerűbb. Alkalmi kapcsolatok még előfordulhatnak de semmi komoly. Nem kell alkalmazkodni, elköteleződni, tekintettel lenni a másikra. Egyértelmű és tiszta helyzet. Bár jó ideje nem élek egyedül, de igaza van. 

Egy kapcsolat bonyolult. Az anyagiak egyből, ha meg együtt is élünk még inkább. Tulajdonviszonyok, költségek, hozzájárulások, ki mennyiben vegye ki a részét a miből, milyen arányok legyenek a közös dolgoknál, megannyi dilemma. Egyensúlyozni a kihasználás és a nagyvonalúság között, ki melyik részétől tart inkább. Kinek elfogadni, kinek adni nehezebb vagy könnyebb… 

Legalább ekkora kérdés az egymással törődés is. Az önmegmutatástól az egymásra figyelésen át a egymásért tevésig széles a spektrum az igények és hajlandóságok terén. Nem könnyű összehangolni, főleg hogy ezek változhatnak idővel, helyzetek, állapotok, történések mentén. És van, hogy épp rosszul jön ki, mindketten pont önmegmutatni vagy kedveskedni szeretnénk, esetleg aktuálisan nem érdekel, mert más is van… 

Nomeg adódhatnak szituációk, amikor markáns az aszimmetria, az egyik fél támogatásra szorul. És nem biztos, hogy a másik könnyedén képes vagy hajlandó erre. Lehetnek döntések, mikor csak rossz lehetőségek játszanak, valami biztosan sérül. Jó és rossz közül könnyű választani, nem is ez szokott gondot okozni. Hát, egy kapcsolatban sokkal több tényező van, így több is sérülhet… 

Mindezek ellenére a kapcsolatoknak lehetnek előnyei. Főleg egy jó kapcsolatoknak. Akivel elég jól működik a támogatás, egymás figyelembe vétele. Ahol a megoldások mellett némi kompromisszum, lemondás is belefér. Valamiért megéri, és mindketten jobban jövünk ki végül. Talán soha nem idilli, feszültség és konfliktus nélküli az élet, de legalább egymást elég jól tudjuk kezelni, egymás javára.

A bonyolítás nyitottabbá is tehet. Nem csak a másik felé, úgy általában a többiek, akár az egész világ irányába. Ha nem csak az én jut eszembe hétköznap, hanem a mi is, az mégiscsak több – ezzel együtt persze jobbára én vagyok jelen, de mégis ad egy tágabb perspektívát. Esetleg ezt keressük, többek szeretnénk lenni az énnél. 

Persze nem akárkivel és ugye nem is akárki… 

Haldoklás

Találkoztam egy haldoklóval. És a családjával. Kemény volt. Nem is az, hogy haldoklás, hanem érezhetően senki nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. És nem is könnyű, sőt kifejezetten nehéz szépen, harmonikusan, barátságosan intézni. Hiszen maga a helyzet nem szép, harmonikus, barátságos.

Biztosan van jelentősége az eddigi kapcsolatnak, meg általában a világhoz, az élethez való hozzáállásnak. De éles helyzetben azért más ez, mint elképzelve, elméletben. Ott vannak a fájdalmak, kényelmetlenségek és korlátozottságok. Meg a félelem. Meg a féltés. Ezek mindkét oldalon. És az egész bizonytalanság. Többnyire bűntudatokkal, (ön)hibáztatással. Minden bizonnyal vannak valamilyen sérelmek is. És simán megjelenik a kétségbeesés, tehetetlenség, akár agresszió. Szinte minden előkerül, felkavarodik, elbizonytalanodik.

A haldoklás még nem gyász, de már mégis az. A haldoklónak, a hozzátartozónak is. A búcsú ideje lenne optimálisan, a kölcsönös elengedésé, ezzel együtt a megtartáson munkálkodásé. Amennyire és amennyit meg lehet tartani, mindenképpen érdemes. Hiszen vannak értékek, megőrzendők, elviendők. Általában rövid idő ez, ami tényleg erről szólna, ráadásul sok praktikus teendő, történés is zajlik, egyszerűbb és biztonságosabb ezekre figyelni. Búcsúzni meg nehéz. 

Szerencsés dolog készülni a haldoklásra, mindkét oldalon. Többnyire nem szokott összejönni, nincs nagyon gyakorlatunk, hagyományunk erre. Egyébként is kevés búcsúzás, elköszönés, elválás sikerül jól, kevésbé nehéz helyzetekben. A halál után az itt maradókban sokszor megmarad a felkavarodás, még egy kudarccal megtetézve, ami tovább kavar. Jó esetben mindez lassan leülepszik. 

Amit leginkább tehetünk, hogy elfogadjuk tökéletlenségünket. A sajátunkat és a távozóét is, meg hogy ez a haldoklás így sikerült. Ennyit tudtunk, valószínűleg a legjobb szándékkal, jóindulattal. Korlátainkkal, hibáinkkal, fogyatékainkkal együtt megpróbáltuk. Ezzel együtt velünk maradnak az emlékek, az értékek, amik megőrzése, rendezése és kezelése immár a mi feladatunk. Az itt maradók dolga.