Ez leginkább egy konzultációs blog, de mindenféle írások vannak itt, amik összességében jelezhetik mi is foglalkoztat és körülbelül mi a szemléletem.
Tájékoztatásként a névjegyem és a szolgáltatás leírása, hogy mégis ki vagyok és mit kínálok.
Ha ezek alapján vagy mindezek ellenére úgy tűnik, tudnánk együtt dolgozni, ajánlom az elérhetőségem.

2026. szeptember 15.

Haldoklás

Találkoztam egy haldoklóval. És a családjával. Kemény volt. Nem is az, hogy haldoklás, hanem érezhetően senki nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. És nem is könnyű, sőt kifejezetten nehéz szépen, harmonikusan, barátságosan intézni. Hiszen maga a helyzet nem szép, harmonikus, barátságos.

Biztosan van jelentősége az eddigi kapcsolatnak, meg általában a világhoz, az élethez való hozzáállásnak. De éles helyzetben azért más ez, mint elképzelve, elméletben. Ott vannak a fájdalmak, kényelmetlenségek és korlátozottságok. Meg a félelem. Meg a féltés. Ezek mindkét oldalon. És az egész bizonytalanság. Többnyire bűntudatokkal, (ön)hibáztatással. Minden bizonnyal vannak valamilyen sérelmek is. És simán megjelenik a kétségbeesés, tehetetlenség, akár agresszió. Szinte minden előkerül, felkavarodik, elbizonytalanodik.

A haldoklás még nem gyász, de már mégis az. A haldoklónak, a hozzátartozónak is. A búcsú ideje lenne optimálisan, a kölcsönös elengedésé, ezzel együtt a megtartáson munkálkodásé. Amennyire és amennyit meg lehet tartani, mindenképpen érdemes. Hiszen vannak értékek, megőrzendők, elviendők. Általában rövid idő ez, ami tényleg erről szólna, ráadásul sok praktikus teendő, történés is zajlik, egyszerűbb és biztonságosabb ezekre figyelni. Búcsúzni meg nehéz. 

Szerencsés dolog készülni a haldoklásra, mindkét oldalon. Többnyire nem szokott összejönni, nincs nagyon gyakorlatunk, hagyományunk erre. Egyébként is kevés búcsúzás, elköszönés, elválás sikerül jól, kevésbé nehéz helyzetekben. A halál után az itt maradókban sokszor megmarad a felkavarodás, még egy kudarccal megtetézve, ami tovább kavar. Jó esetben mindez lassan leülepszik. 

Amit leginkább tehetünk, hogy elfogadjuk tökéletlenségünket. A sajátunkat és a távozóét is, meg hogy ez a haldoklás így sikerült. Ennyit tudtunk, valószínűleg a legjobb szándékkal, jóindulattal. Korlátainkkal, hibáinkkal, fogyatékainkkal együtt megpróbáltuk. Ezzel együtt velünk maradnak az emlékek, az értékek, amik megőrzése, rendezése és kezelése immár a mi feladatunk. Az itt maradók dolga.

2026. szeptember 9.

Szeptemberi téma: kémia

Nagyon jó, hozzáértő írások, podcastek, elemzések, ismertetések vannak. Ezekkel nem érdemes versenyezni, meg reménytelen is. Ezért itt nem a tejesség és a tuti a cél, hanem egy kis inspiráció. Sőt, lehetőség van úgy hozzászólni, mindannyiunk épülésére. Viszont, hogy ne elvadult kommentek legyenek, ezért egy összefoglalt konklúziót adok vissza okulásul. Lássuk, lesz-e erre igény… 

Szeptemberi téma: Kémia

Az élőlények alapvetően vegyi üzemek. A fa felszív ezt-azt a talajból és almát terem. A pók elkap egy legyet és pókhálót gyárt belőle. A méhek meg a virágporból viaszt. A hernyó a levélből pillangószárnyat. Az elefánt a növényzetből agyart. Mi meg a reggeli kifliből a lábkörmünket. Nem egyszerű produkciók ezek, és igen kevés ráhatásunk van. Automata gyárak vagyunk, elég jól beállítva, a programunkra elenyésző rálátással vagy befolyással. Talán a viselkedésünk is csak a kémiánkat szolgálja, csak az a kérdés, hol végződik a gyár? Az egyének, az egységek a mini laborok, vagy ezek kis alrendszerei, esetleg az egyedek ilyen-olyan halmaza is kölcsönhat? Vélhetően az egész célja a reakció, és a kémia egy elég agresszív jelenség, vagy nem?

Talán elég érdekes témafelvetés, 10 napig várok bármilyen reakciókat a https://forms.gle/HNz12aDeiH4BUFYT9 űrlapon! Összefoglaló tőlem és a hozzászólóktól szeptember vége felé vagy november elején várható (nem egy pörgős műfaj ez…)

Minden reagálást köszönök!

ps: korábbi téma konklúziója itt: https://segito-konzultacio.blogspot.com/2026/09/mivel-nem-igazan-jott-reakcio.html

2026. szeptember 8.

Mások intelligenciája – konklúzió

Mivel nem igazán jött reakció a témafelvetésre, így kénytelen vagyok én kifejteni a konklúziót legalább valamennyire. Ez így eléggé lapos és nem alapos lesz – tetszettek volna reagálni… 

      -- Mások intelligenciája – konklúzió --

Tudjuk, hogy mások intelligensek, mert miért lennénk ezzel egyedül. Ráadásul tapasztaljuk is, mikor milyen mértékben. A kérdésünk inkább az, hogy viszonyulunk egy másik intelligens emberi lényhez. Ha az illető még gyerek, úgy elfogadjuk korlátozott szellemi képességeit, többnyire korának megfelelően kezeljük, olykor rácsodálkozunk furcsaságaira. Aztán egyre inkább elvárjuk a szellemi képességeket, magától értetődőnek vesszük, a hétköznap adódó helyzetek részének. Ilyenkor az eltérésekre csodálkozunk rá, ha valaki nem eléggé vagy pont meglepően jó felfogású. Már ha jelentőséget tulajdonítunk ennek a mindennapokban.

Merthogy a napi rutin során túlzott intelligencia nem szükséges, általában nem is nyilvánul meg. Csak úgy élünk egymás mellett, külsősöktől valami átlagosat, ismerősöktől a nekik megfelelőt várjuk el. Nem feltétlenül becsüljük jobban az okosat, aki már bekerült a saját skatulyájába, egyszerűen a helyén van. A viszonyunk másról szól, mástól függ – események, érzések, figyelmek, törődések és egyebek határozzák meg inkább. A személyes a személyesben marad, az intellektuális teljesítmény ennek csak egy, általában bekalkulált eleme a kapcsolatunknak. 

Ezzel együtt a mások intelligenciáját hamar felmérjük, hiszen jelentősége van. Olykor bátorító és támogató, máskor akár fenyegető is lehet. Hiszen megnyugtató, ha a másik segít megoldani valamit, viszont ijesztő lehet, ha nálunk hatékonyabb. Feleslegesnek, akár kiszolgáltatottnak is érezhetjük magunkat, nomeg ellenünk is fordulhat akár. Vagy irigyelhetjük tudását, éleslátását, asszociációit, derűjét – jól jönne nekünk is. Esetleg mindezek hiányát – ha valaki kevésbé birtokolja ezeket – szánalmasnak találjuk, jó hogy nem vagyunk ilyenek. Kérdés, hogy felemelnek-e minket a nálunk jobbak és mi felemeljük-e a gyengébbeket, vagy megállunk az irigységnél és nagyképűségnél? Persze helyzetenként és személyenként változhat, de ha van tendencia, az többnyire rólunk szól. 

Túllépve az emberen, a környezethez való viszonyunknak sem igazán az intelligencia az alapja. Lényegesebb, hogy szép vagy aranyos állatka-e, minthogy elég értelmes. Bár ha társat keresünk, mondjuk kisállatban, előny ha jól reagálunk egymásra, meg tudjuk tanulni egymást. Mindez már érzelmi és viselkedési tényező inkább, ha közben okos is – mondjuk ki tud nyitni egy ajtót – az inkább csak praktikus szempontokat vet fel minthogy kapcsolódásunkat határozná meg. 

Talán lényegesebb mennyire tekintjük érző lénynek a másikat. Emlősöknél ez elég jól megy, de az állatok többsége sem kérdés. Esetleg a csúnyábbak, mint hüllők, rovarok, csúszómászók, stb. kevésbé váltanak ki törődést és elismerést, mégha elismerésre méltó teljesítmény is áll mögöttük. Jópofa, hogy intelligensnek tűnhetnek, de nem ez számít. Ha empatikusabb típusok vagyunk, a látható szenvedésük vagy erre való képességük lehet egy kapocs, és itt az értelem is lényeges: tudják is hogy szenvednek. 

A növények szintén viselkednek, reagálnak – de olyan lassan, hogy kevésbé érdekel minket. Hiába vannak zseniális megoldásaik, a reakcióidejük miatt nem partnerek, nomeg esélytelenek is ha konfliktusunk lenne. Azért egy derékba tört fa előhozhat némi sajnálatot, biztosan fájt neki. És  borostyán is a fa megkövesedett könnye (gyanta), az is fájhatott. Vagy mikor rágják a levelüket, szárukat – ezt kicsit át tudjuk érezni. Csodálatot is kiváltanak, de mégsem partnerek, nem számítunk rájuk különösebben, pláne nem intelligens tényezőként. Még az oly bonyolult erdő is csak vegetáció.

Úgy tűnik hát, az intelligenciának meglepően kevés a jelentősége. Talán a sajátunknak is, de a másoké inkább praktikus szempontból lényeges: mit várhatunk tőlük. Lehet elismerés tárgya az értelem, tudás, de személyes viszonyunkat kevésbé határozza meg – már a praktikus szempontokon túl. 

Ezzel persze lehet vitatkozni, van is helye, de talán inkább térjünk a következő témánkra. Hamarosan… 

2026. szeptember 3.

Maroknyi

Jobb egy marokra valót szerezni nyugodtan, mint két marokra valót hajszoltan és hasztalan erőlködéssel. Préd 4,6


Az egy maroknyi azért szükséges. Nem a semmi és a valami, hanem a kevés és a sok közötti választásról van szó. Még csak nem is az éppenhogy elég és a bőségesen rengeteg verseng, hanem a valamennyi és annak duplája. Manapság sokkal polarizáltabb a társadalom, jóval nagyobb szorzók vannak a birtokolt javak között. Persze nem mindegy a mennyiség, a több általában megnyugtatóbb. Habár csak két markunk van, többet nem bírunk el, egy maroknyinál viszont marad egy szabad kezünk amivel tudunk valamit kezdeni… 

Birtoklás kapcsán divat a mértéktelenséget, harácsolást, kapzsiságot emlegetni és persze kárhoztatni. Merthogy általában a hajszoltság és az erőlködés az ára, ráadásul a sok birtokkal sok gond is jár, és nem jár annyival több megelégedettséggel, örömmel. Már a megszerzésen túl is bonyolultabb a több, a megtartása, gondozása, őrzése stb. – de a megszerzése is többnyire jóval nagyobb fáradtság és stressz. Olykor aránytalanul nagyobb. Esetleg etikátlan eszközökkel történik… 

Talán bonyolultabb a világunk, kaotikusabb és számos tényezőnek kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint annak idején. Legalábbis szeretünk így gondolni világunkra, kicsit önigazolásként, mentséget keresve. Biztonságot jelent ha több van, és a biztonság fontos. A biztonság nyugalmát akarjuk a birtokláson keresztül is – ezért ironikus, hogy nyugodtan egy marokra valót szerezhetünk. És a maroknyinál még megmarad a nyugalmunk, a több – legalábbis nyugalmunk szempontjából mint láttuk – kontraproduktív. 

Könnyű annak persze, akinek van Istene, akinek „álmában is ad eleget”, hiszen mindent annak kezéből vesz és bízhat abban, hogy a szükséges marokra való mindig meglesz. Egyszerű világkép. De vajon a több lehetőségét, a két maroknyit nem ugyanaz az isten ajánlja fel? Persze némi hajszoltság és erőfeszítés árán, merthogy nem ugyanannyiba kerül a kevés és a sok. Hol a határ a lustaság és igénytelenség meg a szorgalom és telhetetlenség között? Vagy az elég és megelégedés érzése és a megnyugtatóan bőséges és hajszoltság érzése között? Ha nekem kell magamról gondoskodnom, úgy lehetek biztonsági játékos. Ha Isten gondoskodik rólam, felesleges a túlbiztosítás. Ha viszont valamiért nem teszi, felelőtlenség lenne nem komolyan venni a felelősségemet. 

Úgyhogy inkább a hit, bizalom kérdése ez, mint a harácsolásé. A bátorság és a félelem áll itt szemben, meg számos ellentétpár, tulajdonképpen világnézetek ütköznek. Mint majdnem mindig. Ettől nehéz és ezért nem számonkérhető, viszont kipróbálásra ajánlható a nyugodt hozzáállás a hajszolt és erőlködővel szemben. Hátha működik. 

2026. augusztus 28.

150 perc

Összességében a lakosság közel háromnegyede elegendő fizikai aktivitást végez – a KSH* szerint. Noha 43% szabadidejében heti tíz percet sem sportol, valahogy csak összejön ez a pozitívabb adat, vagy munkaidőben vagy sétálással. A WHO ajánlotta 150 perc mozgásba sok minden beszámítható…

Az egészségmagatartás címszó alatt találunk ilyen, és ehhez hasonló adatokat, mint pl. hogy a lakosság bő fele túlsúlyos. És valóban, az egészség magatartás is. Mi csináljuk magunknak, nem egy egyszeri tett, hanem beállt viselkedésforma és -repertoár. Mindenképpen jellemző ránk és így gondolunk magunkra, meg mások is ránk.

A magatartás érdekes szó, a viselkedés valami külsődleges, mintegy viseljük, míg itt tartjuk magunkat. Legalább annyira szól kifelé mint befelé. Ezzel együtt nem csak én határozom meg magatartásom, számos külső inger, külső-belső norma, értékrend befolyásolja. A helyzeten túl aktuális állapotom is erősen beleszól. Van amikor csak arra van erőm hogy viselkedjek, máskor sikerül tartani is magam, úgy megnyilvánulnom, ahogy elvárom magamtól. 

Magatartásunkat bizonnyal meghatározza önképünk, meg hogy mit szeretnénk, merre haladnánk. Egészségmagatartásnál az egészségünkhöz való viszonyunk nyilvánul meg, mennyit is ér, mennyt szánunk rá. Van akinek fontos, nagyon tudatos e téren, más meg a pillanatnyi kényelmet/örömet/csábítást részesíti előnyben. Nem biztos, hogy az egészség mindent megér, de semmiképpen sem értéktelen. 

Egészségmagatartáshoz hasonlóan létezik kapcsolatmagatartásunk a kapcsolataink kapcsán, anyagimagatartásunk az anyagiak vonatkozásában, és számos hasonló. Jellemző mi hol van az értékrendünkben, mit kezdünk vele viszonyulásainkban, viselkedésünkben, hogyan nyilvánul meg mindez. A passzivitás is magatartás, legalább annyit tükröz, mint az aktivitás. Érdemes ránézni magunkra egészség/stb./magatartásunk tükrében. 

https://www.ksh.hu/s/kiadvanyok/egeszsegi-allapot-es-egeszsegmagatartas-2025/index.html#az-emberek-h%C3%A1romnegyede-elegend%C5%91-fizikai-aktivit%C3%A1st-v%C3%A9gez

2026. augusztus 22.

Identitás

A „Ki vagyok én?” kérdésre számos válasz született már, melyek jelentős része teljesen releváns. A sok megoldás ellenére a kérdés mégis aktuális, talán kikerülhetetlen. Ettől még persze még a kérdés nem feltétlenül helyes… 

Ha vesszük magunkat, mint embert, az sem eléggé konkrét, szűk kategória. Testünk mindössze kisebbik fele emberi sejt, valamivel nagyobb rész az egyéb baktérium, gomba, egysejtű, ilyesmi. Namost akkor ezek a nem emberi sejtjeim hozzám tartoznak vagy nem? Ha így jól elvagyunk együtt, ráadásul csak így vagyunk el jól, akkor ők is én vagyok? Dehát ezek mégiscsak idegenek… 

A hormonjaink híresen meghatároznak, minimum hangulati szinten, de azért ennél markánsabban is beleszólhatnak dolgainkba. Ezek tőlünk részben függetlenül jönnek-mennek bennünk, pl. a szerotonin döntő többsége a bélrendszerben termelődik. Sőt a zsírszövetünkben is termelődnek lényeges hormonok. Ráadásul ezek összevissza átalakulnak, így aztán elég bonyolult, hogy mi minden hat ránk. Most akkor a zsírszövetem direkten hat rám? Ha lefogynék más is lennék?

Klasszikusan reakcióinkat az ingerek határozzák meg, melyek külső dolgok, ehhez jól jönnek az érzékszervek. És tényleg befolyásolnak, most nyáron a meleg elég érezhetően. Ugyanaz vagyok tehát hidegben és melegben? Vagy csendben és zajban? Fényben és sötétben? Próbálok ugyanaz lenni persze, de van az az ingermennyiség és -minőség, aminek hatására biztosan változom. Pedig ezek biztosan külső dolgok...

Lehet, a kapcsolataink vagyunk. Az lényeges, hogy ki vesz körül, másként érzem magam, másként viselkedek különböző társaságban. Egyes kapcsolataim akkor is meghatároznak, ha az illetők nincsenek jelen – beépültek a személyiségembe. Meghatároz, hogy kapcsolatban voltunk/vagyunk, egyértelműen alakítottak rajtam. Kivonható-e belőlem a hatásuk, a nélkül lennék-e én, vagy pont így vagyok magam?

És még sorolható lenne, mi minden rak össze vagy szed szét. Egyes felvetések egyszerűen megválaszolhatóak, mások inkább dilemmák. Azonosulhatok a történetemmel, vagy akár egyszerűen kimondhatom, hogy én én vagyok, és kész, mert így döntöttem. Bármit jelentsen. Jó időszakban nem is kell ezzel foglalkozni, egyszerűen megvagyunk.

Rosszabb időben érdemes lehet átgondolni, hogy mennyire minden vagyunk, és egy esemény, hangulat, tucatnyi baktérium stb. nem határoz meg önmagában. Esetleg érdemes számba venni melyik résszel lehet kezdeni valamit, hogy jobb legyen. Biológiámmal, hormonjaimmal, kapcsolataimmal, saját narrációmmal… Hiszen mindezek nem én vagyok, ha ezek döcögnek is, én azért nem azonosulok velük. Közben persze mindez vagyok, és még sok egyéb is, belefér hogy ez-az itt-ott döcög. Ez a világ nem a hibátlanságáról híres, talán én sem… 

2026. augusztus 16.

Sorongás

Korunk egyik alapélménye és általános tapasztalata a szorongás. Vagy félelem, olykor konkréttól, olykor csak valami nyomasztótól. Vagy a fenyegetettség. Mindenféle érzelmek vannak jelen, amelyek persze összefüggenek, egymást erősítik, az is lehet, hogy csak egy érzés, amit mikor hogy ragadunk meg.

Talán a felelősséggel is összefügg. Hisz látjuk mennyi baj, probléma van, amit akár feladatként is tekinthetnénk. Viszont egy feladatot meg lehet oldani, amiben élünk annak viszont nincs egy frappáns megoldása. Messze túlnő rajtunk, nem a mi súlycsoportunk, ráadásul jó sok is van. Mihez is nyúljunk, mibe mennyi energiát fektessünk. Egyáltalán mennyi energiánk van? Sokszor kiábrándító belegondolni.

A mostot, a pillanatot kellene hirtelen megoldani legalább, vagy a közeljövőt? Esetleg távoli dolgokkal is foglalkozzunk? Szerezzük meg az aktuálisan elérhető egy cukrot, vagy inkább várjunk és többet kapunk? Barkácsoljunk kicsit, hogy működjön, vagy több munkával, drágábban hozzunk össze valami jobbat? Viszont akkor mit hanyagoljunk el? Nem tudunk mindenbe maximumot beletenni, nincs annyi erőforrásunk, például időnk. Meg általában kedvünk sem, a gondjaink inkább le- mint felhangolnak.

Csábító megoldás a hárítás, tudomásul sem venni, másokat okolni, vagy valami kapkodás hogy legalább úgy tegyünk, mintha rajta lennénk. A szorongás vagy mi persze marad, a mindenféle megnyugtatások, megmagyarázások mellett is. Erkölcsileg is rombol ez, az önértékelésünket is kikezdi. 

Láthatjuk ezt egész világunkon vagy országunkon (meg egyéb országokon), kisebb közösségeket, nomeg saját kapcsolatainkon, dolgainkon. Ha csak túlélésre, pillanatnyi megoldásra törekszünk simán használunk nemtelen eszközöket. Az aktuális helyzetet megoldja egy kis hazugság, agresszió, manipuláció, hasonlók. Kellemetlen, de egyszerű, gyors. Ha azt szeretnénk, hogy a kapcsolatunk, egészségünk, önképünk stb. kevésbé károsodjon, általában cizelláltabban kezeljük a helyzetet. Már nem fér bele bármi, nem állunk meg az első zsigeri reakciónál, ötletnél. A feszültség ellenére a megoldások közül körültekintőbben választunk. A pillanatnál tovább tekintünk, a környezetünk számára inkább elfogadhatót, hosszabb távon fenntarthatót, valami olyat, aminek van jövője. 

A szorongásra talán az építés, művelés, gondozás a legjobb válasz. Építjük magunkat, kapcsolatainkat, közösségeinket, egész kis környezetünket. Sokminden romlik, magától is, legalább tőlünk ne romoljon. Vagy ne annyira. Esetleg javuljon. Nem mindegy, hogy túlélők vagy építők vagyunk.

2026. augusztus 10.

Augusztusi téma: mások intelligenciája

Nagyon jó, hozzáértő írások, podcastek, elemzések, ismertetések vannak. Ezekkel nem érdemes versenyezni, meg reménytelen is. Ezért itt nem a tejesség és a tuti a cél, hanem egy kis inspiráció. Sőt, lehetőség van úgy hozzászólni, mindannyiunk épülésére. Viszont, hogy ne elvadult kommentek legyenek, ezért egy összefoglalt konklúziót adok vissza okulásul. Lássuk, lesz-e erre igény… 

Augusztusi téma: mások intelligenciája

Induljunk ki abból, hogy az intelligencia fontos dolog, és nekünk van. Bármit is jelentsen egyébként. Mennyiben befolyásol minket, hogy mások gondolkodó és érző lények, a hétköznapi dolgainkban (pl. közlekedés, sorban állás) meglátjuk-e bennük ezt a lényeges minőséget? Mikor és mitől tekintjük a másikat személynek? Tud-e ezért bármit is tenni, vagy az én hozzáállásom adja meg neki ezt a rangot? Ha elismerem a másik intelligenciáját, az megbecsülést vált ki belőlem, vagy irigységet? Közös platform lesz ebből, vagy rivalizálás, esetleg valami egyéb furcsa viszony?

Túllépve az embereken, hiába intelligensebb egy csúnya polip mint egy aranyos alpaka, valahogy ösztönösen kevesebb együttérzést találunk vele. Simán táplálékként tekintünk az egyébként szintén igen okos disznókra is. A növények elég lassúak, ezzel együtt vannak zseniális problémamegoldásaik – elfogadnánk hát őket is intelligensnek? 

Talán elég érdekes témafelvetés, 10 napig várok bármilyen reakciókat a https://forms.gle/egBoLHDHKb3JGX62A űrlapon! Összefoglaló tőlem és a hozzászólóktól augusztus vége felé vagy szeptember elején várható (nem egy pörgős műfaj ez…)

Minden reagálást köszönök!