Volt szerencsém látni horgonyokat, holmi tengeri népeknél, és impozánsak. Nagyok, nehezek és hát ez a dolguk. Végülis a biztos pontot kell megvalósítaniuk, biztosítaniuk.
Érdekes a reménységet tekinteni horgonynak, ami Csokonai szerint csalfa és vak. Pál szerint a megmaradó három egyike a hit és a szeretet mellett. Nomeg amíg élünk, remélünk – bár ezt sokféle felhanggal lehet mondani. És a remény hal meg utoljára. Mindenesetre a remény és ahhoz való hozzáállásunk igen változatos lehet.
Lényeges, hogy a reménynek van egy tárgya, amiben reménykedünk, ami alátámasztja várakozásunk realitását. Általában van valami alapja, valószínűsége, lehetségessége. Nem egy alaptalan, véletlenszerű ötlet, soha nem volt esemény. Viszont nem is bizonyos, törvényszerű, magától értetődően bekövetkező. Mikor mennyire megalapozott a reménységünk – ami nincs feltétlenül egyenes arányban a bizakodásunk erősségével.
Aktuálisan Isten adott szaváról van szó, esküjéről, szövetségéről. Egy ígéret, ami nem akárkitől származik. Ez által perszehogy lehetséges, egy mindenhatónak elég nagy szabadságfoka van betartani ígéreteit. Miért ne tenné? Az, hogy nem látszik valószínűnek, nem következik a körülményekből, elég gyenge kifogás lenne.
Egy ígéret reménye tud stabilizálni, meg tud tartani. A világunk, az életünk hullámzik, olykor igen viharos, ide-oda hányódunk. Jól jön egy horgony, amibe kapaszkodhatunk. Persze csak biztos és erős horgonyba érdemes, amit akár teszteltünk is, és ha megtart, egyre inkább megbízhatunk benne. Ezzel együtt kapaszkodnunk azért nekünk kell…
