Kevéssé vidám dolog szembenézni az amortizációval. Pedig a húszas éveinktől ez megy, melyik területen mennyire, az eszünkkel tudjuk is. Sima biológia. És a biológia megadja a határokat is, akár egész idősen is lehet elég jó állapotban lenni. Hasznos ehhez némi szerencse, főleg genetikailag meg objektív lehetőségileg, de sokat számít az odafigyelés, nomeg aktívan tenni magunkért.
Hamar előjönnek persze a prioritások. Mennyire vagyunk fontosak magunknak, céljainkhoz mennyire szükséges a saját jó állapotunk, szánunk-e erre időt, energiát, akár pénzt is? Egyáltalán akarjuk-e, vagy csak úgy szeretnénk, vágynánk rá, jó lenne de így is jól van? És lehetnek fontosabb dolgok az egészségünknél. Jó, ha az egészség eszköz, kellék marad, ha ez lesz a cél akkor igen zsarnokivá válhat, ráadásul célként általában kevés. Kellemesebb mint rosszabbul lenni, de ennyi.
És gyakori, amikor nem érdekel. Úgy kalkulálunk, hogy nem éri meg az időt, erőfeszítést, pénzt. Nincs jelentősége, lesz ahogy lesz, ameddig addig. Mindegy, hogy milyen állapotban vagyunk, ha nincs dolgunk, feladatunk, célunk, érdeklődésünk. Jó is, ha amortizálódunk, igazán frappáns kifogás sok mindenre. Indokolhatjuk vele passzivitásunkat, érdektelenségünket, rossz hangulatunkat vagy akár haragunkat is. Ha ilyen bőrben vagyok miért is lennék vidám, motivált, érdeklődő, kedves?
Úgy tűnik, jelen vagyunk, ha így, hát így. Volt aki azt mondta nekem, hogy „ez nem élet”, muszáj volt jeleznem, hogy de, ez az ő élete. Ilyen. És nem csak fizikailag. Jó ha sikerül legalább megfelelni a korunknak biológiailag, mentálisan, egzisztenciálisan, szociálisan meg minden területen. Még jobb, ha ennél optimálisabb állapotban vagyunk, legalább valamelyik téren – kompenzálja kicsit, ha máshol nem jön össze.
Kikerülhetetlen hát korunk és állapotunk összefüggése, de ennél összetettebb a kép. Mi magunk és környezetünk, helyzetünk legalább ennyire tényező, amire viszont hatással lehetünk. Nem úgy, mint korunkra.
