150 perc

Összességében a lakosság közel háromnegyede elegendő fizikai aktivitást végez – a KSH* szerint. Noha 43% szabadidejében heti tíz percet sem sportol, valahogy csak összejön ez a pozitívabb adat, vagy munkaidőben vagy sétálással. A WHO ajánlotta 150 perc mozgásba sok minden beszámítható…

Az egészségmagatartás címszó alatt találunk ilyen, és ehhez hasonló adatokat, mint pl. hogy a lakosság bő fele túlsúlyos. És valóban, az egészség magatartás is. Mi csináljuk magunknak, nem egy egyszeri tett, hanem beállt viselkedésforma és -repertoár. Mindenképpen jellemző ránk és így gondolunk magunkra, meg mások is ránk.

A magatartás érdekes szó, a viselkedés valami külsődleges, mintegy viseljük, míg itt tartjuk magunkat. Legalább annyira szól kifelé mint befelé. Ezzel együtt nem csak én határozom meg magatartásom, számos külső inger, külső-belső norma, értékrend befolyásolja. A helyzeten túl aktuális állapotom is erősen beleszól. Van amikor csak arra van erőm hogy viselkedjek, máskor sikerül tartani is magam, úgy megnyilvánulnom, ahogy elvárom magamtól. 

Magatartásunkat bizonnyal meghatározza önképünk, meg hogy mit szeretnénk, merre haladnánk. Egészségmagatartásnál az egészségünkhöz való viszonyunk nyilvánul meg, mennyit is ér, mennyt szánunk rá. Van akinek fontos, nagyon tudatos e téren, más meg a pillanatnyi kényelmet/örömet/csábítást részesíti előnyben. Nem biztos, hogy az egészség mindent megér, de semmiképpen sem értéktelen. 

Egészségmagatartáshoz hasonlóan létezik kapcsolatmagatartásunk a kapcsolataink kapcsán, anyagimagatartásunk az anyagiak vonatkozásában, és számos hasonló. Jellemző mi hol van az értékrendünkben, mit kezdünk vele viszonyulásainkban, viselkedésünkben, hogyan nyilvánul meg mindez. A passzivitás is magatartás, legalább annyit tükröz, mint az aktivitás. Érdemes ránézni magunkra egészség/stb./magatartásunk tükrében. 

https://www.ksh.hu/s/kiadvanyok/egeszsegi-allapot-es-egeszsegmagatartas-2025/index.html#az-emberek-h%C3%A1romnegyede-elegend%C5%91-fizikai-aktivit%C3%A1st-v%C3%A9gez

Identitás

A „Ki vagyok én?” kérdésre számos válasz született már, melyek jelentős része teljesen releváns. A sok megoldás ellenére a kérdés mégis aktuális, talán kikerülhetetlen. Ettől még persze még a kérdés nem feltétlenül helyes… 

Ha vesszük magunkat, mint embert, az sem eléggé konkrét, szűk kategória. Testünk mindössze kisebbik fele emberi sejt, valamivel nagyobb rész az egyéb baktérium, gomba, egysejtű, ilyesmi. Namost akkor ezek a nem emberi sejtjeim hozzám tartoznak vagy nem? Ha így jól elvagyunk együtt, ráadásul csak így vagyunk el jól, akkor ők is én vagyok? Dehát ezek mégiscsak idegenek… 

A hormonjaink híresen meghatároznak, minimum hangulati szinten, de azért ennél markánsabban is beleszólhatnak dolgainkba. Ezek tőlünk részben függetlenül jönnek-mennek bennünk, pl. a szerotonin döntő többsége a bélrendszerben termelődik. Sőt a zsírszövetünkben is termelődnek lényeges hormonok. Ráadásul ezek összevissza átalakulnak, így aztán elég bonyolult, hogy mi minden hat ránk. Most akkor a zsírszövetem direkten hat rám? Ha lefogynék más is lennék?

Klasszikusan reakcióinkat az ingerek határozzák meg, melyek külső dolgok, ehhez jól jönnek az érzékszervek. És tényleg befolyásolnak, most nyáron a meleg elég érezhetően. Ugyanaz vagyok tehát hidegben és melegben? Vagy csendben és zajban? Fényben és sötétben? Próbálok ugyanaz lenni persze, de van az az ingermennyiség és -minőség, aminek hatására biztosan változom. Pedig ezek biztosan külső dolgok...

Lehet, a kapcsolataink vagyunk. Az lényeges, hogy ki vesz körül, másként érzem magam, másként viselkedek különböző társaságban. Egyes kapcsolataim akkor is meghatároznak, ha az illetők nincsenek jelen – beépültek a személyiségembe. Meghatároz, hogy kapcsolatban voltunk/vagyunk, egyértelműen alakítottak rajtam. Kivonható-e belőlem a hatásuk, a nélkül lennék-e én, vagy pont így vagyok magam?

És még sorolható lenne, mi minden rak össze vagy szed szét. Egyes felvetések egyszerűen megválaszolhatóak, mások inkább dilemmák. Azonosulhatok a történetemmel, vagy akár egyszerűen kimondhatom, hogy én én vagyok, és kész, mert így döntöttem. Bármit jelentsen. Jó időszakban nem is kell ezzel foglalkozni, egyszerűen megvagyunk.

Rosszabb időben érdemes lehet átgondolni, hogy mennyire minden vagyunk, és egy esemény, hangulat, tucatnyi baktérium stb. nem határoz meg önmagában. Esetleg érdemes számba venni melyik résszel lehet kezdeni valamit, hogy jobb legyen. Biológiámmal, hormonjaimmal, kapcsolataimmal, saját narrációmmal… Hiszen mindezek nem én vagyok, ha ezek döcögnek is, én azért nem azonosulok velük. Közben persze mindez vagyok, és még sok egyéb is, belefér hogy ez-az itt-ott döcög. Ez a világ nem a hibátlanságáról híres, talán én sem… 

Komplexitás

Egy növényes könyvben jött szembe velem párszor a komplex jelző. És mennyire nagyon jellemző a világunkra. Nem simán bonyolult vagy összetett, van benne valami teljesség is, valami egészet ad ki a sok összetevő. 

A tapasztalt bonyolultság nem teljesen véletlenszerű, valamilyen rend van ebben a világban. Nem csak úgy végtelen a bonyolítás, kikerekednek a dolgok. Vannak rendszerhatárok, amin belül próbálhatjuk egyben kezelni és működésében, összefüggésében kerekként értelmezni az összetevőket – lehet ez sejt, szerv, egyed, város, ország, bolygó. A határok persze egyszerre elszigetelnek és összekötnek, nincsenek teljesen zárt buborékok. Miért is lennének?

Ráadásul egy rendszer homogenitása is dilemmatikus. A növényt meghatározza a gyökerén vele együtt élő gomba, az állatot a benne élő baktériumok. A szimbiózisok világa a miénk, ha kiveszünk összetevőket összeomlik, ami eddig szépen működött. Az alkotók nem kiszolgálják egymást, valamelyiküket, hanem együtt élnek, és csak együtt.

Ezért kicsit furcsa kérdés is, hogy ki csinálja a mit? Ki dönt, mikor valami megmozdul, ki cselekszik? Az egyed jól hangzik, de melyik alkotórésze határoz? A bennünk levő hálózat, sejt, gomba, baktérium, vagy az itt-ott kiváltott hormonok, transzmitterek, enzimek, vegyi anyagok, ezeknek a környezetből jövő részei vagy bármilyen triggerek, ingerek? Pedig valami döntés kialakul, valahol megszületik és többnyire még célszerű is.

Talán a legjobb, hogy rá tudunk ezekre csodálkozni. Egyszerre misztikus és materialista ez a világ, bátran meglepődhetünk jelenségeket, történéseken. Talán azon is meglepődhetünk, hogy mennyire megismerhető és ezzel együtt megismerhetetlen is. Valahogy mindig több. Esetleg ez a komplexitás.

Reakció

Azt látjuk, amire ránézünk. Nomeg amire némi fény is vetül minimum. Közös munka ez, kell a fény meg kellek én is hozzá. Van az a kevés vagy túl sok fény, ami már nem segít, hanem akadályoz. Információ ez, adat, ha túl kevés vagy túl sok, feldolgozhatatlan. Az érzékszerv persze próbál alkalmazkodni, mennyit fogadjon be, ami egy tartomány a minimum és maximum között. E fölött vagy alatt nincs érdemi érzékelés. És még fel is kell dolgozni, megérteni. Nem kis feladat, sok buktatóval, komoly erőforrás igénnyel. A jó szemhez nagy agy is kell, felesleges lenne a sasszem a gilisztának, nem tudna mit kezdeni a látvánnyal.

A meglátáshoz főleg a feldolgozás lényeges. Elég jó minőségű információ nélkül nincs min dolgozni, viszont innen a miénk, mit kezdünk vele. Milyen saját adatok, emlékek alapján azonosítjuk a látványt, találunk-e párhuzamokat vagy ellentéteket, egyértelműen fel tudjuk-e ismerni a lényeget, esetleg részleteket. 

A belátás már szinte tisztán belső munka, adatfeldolgozás. Érzelmekkel, indulatokkal, hangulatokkal, reakciókkal. Már nem a látványra reagálunk, hanem a kiváltott élményre, saját szubjektív hozzáállásunkra. Mit jelent nekem a kép, hogy viszonyulok hozzá, 

Kapcsolatainkban is ez zajlik. Veszünk valami jeleket valamilyen érzékszervünkkel a másik részéről, amihez kell a csatorna, amin eljut hozzám. Valami úgyis eljut, főleg ha figyelek. Jó esetben elég információ, hiszen kevés esetén kiegészítem feltételezéssel, sok esetén meg telítődve lezárok és ismét feltételezés marad, mi is lehet ez az egész. Innen az enyém, feldolgozásra vár. Mit jelent mindez és mit jelent nekem? Hogy viszonyuljak hozzá, reagáljak egyáltalán? 

Érezhetően egy igen bonyolult rendszer aktiválódik, amiben benne az egész eddigi viszonyunk és a kalkulált jövőbeli is. Megannyi szempont, mérlegelés, reflex vagy számítás. Ehhez képest csodálatos, hogy elég jól intézzük. Elég jól kezelünk egy félmosolyt vagy felvont szemöldököt, pedig egy egész világ van mögötte. Legyünk kicsit büszkék magunkra, minden tévedés és hiba mellett is, hogy vannak kapcsolataink. Ha kicsit is belegondolunk, ez mindenképpen teljesítmény!

Igazítás

Az Asszony megkért, hogy igazítsam meg valami pántját. Megtettem és jeleztem neki, hogy kész, megigazítottam, immár ő az igazi.* Biztos örült neki… 

Érdekes ez az igazítás, mégiscsak valami igazzá változtatást, valódivá tételt jelentene. Miközben meg leginkább helyretétel, visszaállítás, rendes állapotba (vissza)helyezés, korrekció. Igazi az addig is, csak nincs a rendeltetési helyén. Az igazítás tehát még „igazibbá” tesz, működővé, segít betölteni a hivatást, feladatot, célt. Például egy pántnál.

Gyakran kell igazítani a dolgainkat, hozzáállásunkat, véleményünket, világlátásunkat. Jó esetben ezt automatikusa gyakoroljuk is, szembesülve a valósággal, igazsággal. Általában csak finomhangolás ez, hiszen nagyjából képben vagyunk a világot illetően, de olykor egy-egy jelenség, történés, tapasztalat, személy vonatkozásában kicsit át kell értékelnünk eddigi megítélésünket, szemléletünket. Nem úgy van, ahogy vártuk, nem olyan, amint számítottunk rá. Persze a nagyobb csalódások (akár pozitív, akár negatív jellegűek) komolyabb helyesbítéseket igényelnek.

Magunkat is igazgatjuk, hiszen magunkról is tapasztalunk, magunkkal kapcsolatban is csalódunk, meglepődünk. Nem tartunk ott, ahol feltételeztük, vagy akár meghaladtuk vélt magunkat. Mondhatjuk, hogy igazodunk, kifelé és befelé is, megigazítjuk magunkat. Elvárásokhoz, feltételezésekhez, előítéletekhez, félelmekhez és reményekhez igazítjuk magunkat – akár a sajátunkhoz. 

Megnyugtató, amikor valamit megigazítunk és igazzá, igazivá válik. Tulajdonképpen akkor az kész lesz, befejeztük, helyén van. Egy darabig mindenképpen. Aztán előbb-utóbb változik ez-az. Visszatérő ez a feladat, de talán ez a jó benne. Egyre igazibbak leszünk…

     * Persze ez kis csúsztatás, a pántja lett igazi, ő mindig is az volt :)

Gyakorlat

Először csinálni valamit: kaland. Újdonság meg tétovaság, átgondolás meg próbálkozás. Újak és ismeretlenek a mozdulatok, nézőpontok, keressük a megfelelőt az eszköztárunkban. Izgalmas felfedezés is akár, máskor meg frusztráló idegenség.

Másodszor csinálva már van egy kis ismerősség, nem a nagy felismerés hanem az ismételt észrevétel, a „valahogy így” emléke. Nomeg a bizalom, hogy egyszer már megvolt, miért ne menne megint. 

Néhányszor művelve ugyanazt túllépünk a meg lehet csinálnin és a lehet jobban/egyszerűbben/gyorsabban/könnyebben is felé haladunk. Immár optimalizálunk, egyre otthonosabban és magabiztosabban vagyunk jelen. 

Ezek után jön a rutin és akár az unalom. Nem kihívás, biztosan és gyakorlottan intézzük. Jártasan kalkulálunk az idővel, szükségletekkel, eszközökkel, befektetett munkával, kézben tartjuk és kevés direkt figyelmet igényel. Ezzel párhuzamosan akár lassan érdektelenné is válhat.

Valahogy így vagyunk az élményekkel is. Először alig értjük, érezzük át, az idegenség és szokatlanság tartja fogva a figyelmünket. Aztán ha megismétlődik, már benne vagyunk, átéljük, egyre inkább tudunk mit kezdeni vele. Kellemes és kellemetlen dolgok esetén egyaránt. Végül megszokjuk, belakjuk, esetleg megunjuk. 

Ne ijedjünk hát meg az első élményektől, új érzésektől. Nem kell úgy tennünk, mintha nem lepődnénk meg, akár magunkon. Miért is lennénk magabiztosak, tudnánk a tutit új helyzetekben? Ahogy a megszokáson sem kell csodálkozni, hol megnyugtat, hol untat a biztonsága. Bátran fogadjuk el és éljük meg az út minden állomását. És amennyire lehet érezzük jól magunkat közben…

Váltás

A kormányváltás azért jó, mert kiderülnek dolgok. Persze nem minden, de jóval több, mintha nem változott volna a hatalom. Nem az derül ki, hogy mi lett volna, ha marad a korábbi felállás, hiszen az fantázia. Az viszont körvonalazódik, mi volt és kábé mi van. Ez sem kis dolog. 

Alapvető, hogy nem látunk magunkra, csak másban moshatjuk meg arcunkat, de a tükör is külső segítség. Ha csak tehetjük szubjektívek vagyunk, magunk módján értelmezünk, magyarázunk, saját szempontunkból szemlélünk. Nem feltétlenül nagyon elfogultan, és bizonnyal védhetően.

A gondok akkor kezdődnek, ha lesz valami kevéssé egyenes, esetleg részrehajló, talán nem is teljesen őszinte dolgunk. Aztán ez mindig csak fokozódik. Minél tovább tudjuk magunkban intézni dolgainkat, annál inkább a saját szájízünk szerint rendezkedünk be és kiválóan kialakítjuk saját összefüggéseinket, ön- és világképünket, intézzük dolgainkat. Szépen kialakul mindenre a védekezésünk és támadásunk, beleállásunk és elkerülésünk. Egy idő után szükségszerűen eltávolodunk a realitástól, hiszen kezdetektől a valóságot hajlítgatjuk, minél kellemetlenebb, annál inkább. 

Újra elő kellene venni a tükröt, a másokat, hogy megmoshassunk arcunkat. Komoly bátorság szükséges ehhez, nagy elszánás. Vagy hogy ne legyen más választásunk. Ha túlzottan beleszorulunk saját egyre fiktívebb világunkba, esélyünk sincs a visszatérésre. Akkor már nem hat ránk a tükör, a másik, bezárul a világ. Ezt a fikciót is választhatjuk, mintegy zárványként stabilizálva magunkat az egyébként dinamikus valóságban.

De ha vállalhatjuk a szembenézést is. Visszakerülünk a realitásba és megértjük miben is voltunk. Milyen alternatívában, hogy alakult ki ez a helyzet és hogy állunk egyáltalán. Hogy tényleg mi volt, mi mindent tagadtunk vagy állítottunk igazolásként, nagyrészt alaptalanul. Ha a miérteket nem is, a hogyanokat meg lehet nézni. Az is sokat mond. 

Megtalálva tényleges történetünket, vagy legalábbis annyit belőle, amennyi már és még kezelhető, vissza tudunk találni ebbe a világba. Ahol mindannyian vagyunk és ahol persze olykor mások is saját világot építenek. Valahogy furára, irreálisra szoktak sikerülni, különösen kívülről.

Ezért kaland az önismeret, a legalább valamennyire objektív önkép felé haladás. Magunktól többnyire elcsúszunk, kisodródunk. Főleg fékek, ellensúlyok nélkül. Meg egymás nélkül, ezért jó, hogy társas lények vagyunk.

Személyiség

Segítőknél közhely, hogy a személyiségük az eszközük, de igaz ez mindenkire is. A személyiségünkkel vagyunk jelen és intézzük a dolgainkat. Úgy ahogy. Persze vannak módszerek, eljárások, amiket használunk, de ez csak velünk összhangban működik. És mi magunk vagyunk a lényegesebb, az eszközeink ha beépülnek, részünkké válnak, ha nem, úgy inkább csak disszonáns izék.

Nem könnyű meghatározni, mi is az a személyiség, de biztosan benne van a gondolkodásunk, érzelmeink, viselkedésünk, tapasztalataink meg talán a genetikánk is. Szóval a biológiánk, a történetünk, kapcsolataink. Mi vagyunk a személyiségünk, állandóságunkkal és változásunkkal együtt, statikusan és dinamikusan. Egyszerre eszközünk, szerszámunk a személyiség és lényegünk. 

Szokott fejlődni és olykor próbálhatjuk fejleszteni is. Mégiscsak többek vagyunk óvodás kori önmagunknál, tudásban, tapasztalatban, készségekben, hatékonyabban kezeljük helyzeteinket, másokat és magunkat is. Közben nem biztos, hogy épp a csúcson vagyunk, lehet voltunk már jobb állapotban. Vagy bizonyos tekintetben felépülünk, más szempontból meg le. Ritka a hibátlan, töretlen pályaív.

Olykor fejlesztenek, főleg gyermekkorban, olykor mi szeretnénk fejleszteni magunkat. Merthogy szükségünk lenne bizonyos tudásra, készségre, strapabírásra, rugalmasságra. Mindezt beépíteni a személyiségünkbe, hogy türelmesebbek, toleránsabbak, asszertívebbek stb. legyünk. Nem csak használni akarunk technikákat, ilyenné szeretnénk válni. Valami szerves egységbe épülni, ahol hitelesen, őszintén vagyunk magunk, és ez jó nekünk meg a környezetünknek is.

A fejlődés, az evolúció szükséges és dinamikus. Persze hogy alkalmazkodunk valahogy, aztán ha változik, akkor máshogy. Mikor milyen hatékonyan. Ha odafigyelünk, tudjuk mit és miért, akkor ez jobb lehet. Olykor segítséget is igénybe vehetünk, de azért főleg rajtunk áll. Alakítanak is, de inkább mi alakulunk. Ahogy tudunk. 

Módszer

Gyakran belefutok, hogy valamilyen problémára tuti módszert ajánlanak. Olykor minden problémára is. Nem csak a csodaszerekre és univerzális megoldásokra gondolok, azok elég átlátszóak, inkább a leegyszerűsített problémák univerzális megoldására.

Persze módszerek kellenek. Valahogy kezelnünk kell a helyzeteket, egymást meg magunkat. Ki is alakul mire hogyan reagálunk, lesznek eljárásaink, gyakran előforduló dolgokra akár már reflex szinten. Főleg a bejáratott komfort zónánkban rutinból intézzük az életünket. Aztán ha ebből kikerülünk, meglepődünk és kellenének az új műveletek, valami változtatás, alkalmazkodás. Esetleg sürgősen.

Ilyenkor kerülnek hát elő a megmondók. Merthogy ilyenkor figyelünk fel rájuk, hiszen keresünk valami használhatót. Akár akut, akár krónikus a gondunk, ha már eléggé zavar, kinyílik a figyelmünk mindenféle tanácsokra. És persze egyszerű, gyors megoldásokat szeretnénk, merthogy nem érünk rá nomeg olyan nagyon befektetni sem akarunk. Sejtjük, hogy nem így megy, de mintha másoknak jóval könnyebb lenne. Erre sokan rá is játszanak, javasolják a könnyű-gyors-tutit.

Az ajánlott módszert persze gyakran mágikus praktikaként használjuk, főleg ha valamennyire még működik is. Elhisszük, hogy ennyi elég, így könnyen lesz belőle babona, egyfajta kényszer, attól várjuk a megoldást. Pedig általában változnunk, alkalmazkodnunk kell, az eljárások erre szolgálnának. Ha nem épülnek be, nem leszünk tőle nyitottabbak, rugalmasabbak, akár szerethetőbbek és szeretőbbek, akkor ugyanazok maradtunk egy plusz jellemzővel.

A módszerek hasznos eszközök, de csak eszközök, részei az egésznek, ami mi vagyunk meg az egész világ. Olyan egyéb tényezők is felmerülnek, mint önkép, világkép, erkölcs, dilemmák, utóbbiból rengeteg. Nem könnyű rendet rakni. A módszerek akkor segíthetnek az életünk javításában, ha az életünk egészén marad a tekintetünk. 

Immunitás

Be vagyok oltva influenza és kovid ellen is. Aztán mégiscsak fáj a torkom, meg köhögök. Nomost akkor kár volt beoltatnom magam? 

Ha megteszek mindent és mégis valami kellemetlen alakul ki, akkor kár volt megtennem? Nehéz ügy ez, bár „mindent” úgysem tudunk megtenni, ráadásul a „mi lett volna ha” kérdések eléggé nem működnek. Egyszerre igaz, hogy rajtunk múlik és hogy nem rajtunk múlik. Viszont ha hiányzik a mi részünk, amit nekünk kell hozzá adni, akkor igen kevés az esély a egész-ségre.

Úgy tűnik nincsenek egyszerű és tuti megoldások. Ráadásul az oltások több komponensűek és vírustörzsekre készítenek fel – a törzsek meg jönnek-mennek, ezért is kell aktualizálni a vakcinákat. Mindenesetre többféle lehet a levegőben, mint az oltásban. Merthogy ez egy igen bonyolult, soktényezős világ.

Ha már két vírust ismer a szervezetem és rájuk felkészült, jobban kezelhet egyéb vírusokat is (keresztimmunitás), de azért azok mások. És szerencsére ott vannak még a bakteriális fertőzések is, meg egyebek, szóval számtalan rés van a pajzson. De jól jön hézagos a pajzs is, a felkészült immunrendszerünk, mégsem teljesen védtelenül találkozunk a külvilággal, érdemes a réseket pl. védőoltásokkal is tovább zárni. 

Biológiánkon túl érdemes felkészülni a várhatóan bekövetkező váratlan és nehéz eseményekre. Amikre szintén nem lehet. Ezek is esemény csoportok, rendszerezhetőek. Egyeseket jól kezelünk, másokat kevésbé vagy akár tragikusan. Hasznos felismerni, mivel birkózunk meg simán, mivel nehezen és mit kerüljünk inkább. 

Az önismeret és hasonlók lehetnek a védőoltások, felkészítenek valamennyire. Aztán a levegőben úgyis minden előfordul. Egy részével simán megbirkózunk, hisz van ami nem gond. Más részével a felkészülés kapcsán találkoztunk, átgondoltuk, akár modelleztük, valamennyire értjük, ami segíthet. Illetve sejtjük az elkerülendőt is. Ha meg elkerülhetetlen, segítséget kérünk – hiszen az immunitáson túl érdemes ismerni a gyógyszereket, gyógymódokat is.

Kapcsolatháló vagyok

A kapcsolatok látatlansága, láthatatlansága. Nagyjából kapcsolatok vagyunk. Kapcsolatok egymással, eszmékkel, tettekkel, eszközökkel.

Az vagyok, akivé a kapcsolataim tettek, akiket másoltam, akik visszajeleztek, korrigáltak, növeltek vagy csökkentettek. Életemben tartósan vagy átmenetileg megjelenő személyek, akár alkalmi találkozások. Formálták, formálják önértékelésem, önismeretem, mindazt amit magamról gondolok. Meg persze amit róluk, de most az számít, ahogy engem alakítottak. Példaképek vagy elrettentő példák, lelkesítők vagy kiábrándítók, építők vagy rombolók. 

Az eszmékkel, gondolatokkal való találkozásaim is alakítottak. Amiket másoktól szereztem be, vagy jelentős a könyvekből, filmekből, hírekből, podcastokból, akár óriáspalkátokról rám köszönő elképzelések. Amik elgondolkodtattak, amikkel egyetértettem vagy vitatkoztam, amik hitet vagy kétséget támasztottak, amikből tanultam vagy amiktől felejtettem. 

Az események is belém épültek. Amik történtek velem, de talán erősebben, amiket én tettem, amire hatásom volt. Amiből megtanultam a következmények jelentőségét, a szerencsét és balszerencsét, sikert és kudarcot, bátorságot és óvatosságot, egyenességet és színlelést. A tetteim a legkézzelfoghatóbbak, többnyire másoknak is láthatóak, ezekkel vagyok jelen, ezekkel hatok többé vagy kevésbé. Meg azzal, mikor nem cselekszek, de kéne. 

Eszközeim, tulajdonságaim, lehetőségeim is meghatároznak, egyáltalán mire vagyok képes. Fizikailag, szellemileg, érzelmileg. Meddig terjednek a határaim, mekkora a komfort zónám, miben érzem jól magam és mi kerülendő számomra. Szerencsétlen lenne erőltetni, ami másnak megy de nekem nem, viszont kár lenne belenyugodni és csak abban megmaradni, ami kényelmes. Képességeim, készségeim valamennyire változnak, van ami fölépül és van ami le. Szeretném úgy hinni, hogy mégiscsak fejlődök.

Mindezek önmagukban is hálózatok, kapcsolódások, szintek. És a szintek egymással is összefűződnek, összebogozódnak. Nem látszik egyben az egész rendszer, néhány szál vagy csomópont meghatározóbbá válik, más részek elhalványulnak és van ami aktuálisan teljesen jelentéktelen. Van ami felfénylik, más elsötétül és akadnak szakadások, kieső csomópontok is. Sérült és érzékeny rendszer, ami lehetőségeihez mérten javítgatja magát.

Mindannyian ösztönösen kezeljük a rendszerünket, hiszen átláthatatlan bonyolultságú. Mikor melyik réteg mely elemei dominálnak, és akkor azok mi vagyunk. Amikor más elemek, akkor azok. Az egész mi vagyunk, ha nem is egyszerre, mert nem lehet mindent bekapcsolni. A bennünk levő ellentétek miatt csak káosz lenne, zűrzavar. A kapcsolatrendszer egy részét használjuk aktuálisan, de érdemes tudatosítanunk, hogy a háttérben vannak még tartalékok.

hatalom

A hatalomhoz való hozzáállás sokféle lehet. És ez talán időrendként is felfogható.

A hatalom először eszköz, hiszen vannak céljaink, valamit el akarunk érni, meg akarunk valósítani. Ezt elég nehéz úgy, ha nem tudunk hatni a világra, nincs befolyásunk. Minél nagyobb a lehetőségünk, annál nagyobbak lehetnek céljaink, és minél nagyobbak a céljaink, annál több hatalom kell hozzá. 

Egy idő után maga a hatalom céllá is válhat, hiszen összeállt a helyzet és jól érezzük benne magunkat. Kialakult, kiépült, elfogadott lett. Nem megvalósítandó és használandó eszköz már a hatalom, hanem a rendszer szerves és aktív eleme. Vannak még célok, legalább alibiből, de ezek lassan alárendeltté válnak és a hatalom számít. Az eredményesség mindent visz.

Végül szükséglet, sőt kényszer lesz a hatalom. Nélküle mindenféle dolgok fenyegetnek, például a használt nemtelen módszereink – amiket nem szentesít már a cél sem –, elkopott ideológiánk, kudarcaink következményei. Immár a túléléshez szükséges a hatalom, ami egyre többe kerül nekünk és másoknak is, és semmit nem hoz, csak lassítja a lepusztulást. Fenyegetettek vagyunk, a hatalmunk védelmére szorulunk.

Klasszikus függőségnek tűnhet ez a pályaív, és a megoldás is hasonló lehet, mint pl. a szereknél. Ha az önuralomban nem bízhatunk, legyenek külső, független kontrollok. Olykor legyen hatalomelvonás, hogy lássuk, nélküle hogyan működünk. Ne csak a hatalommal foglalkozzunk, az életünk és perspektívánk legyen ennél tágabb, lehetőleg már az elejétől legyenek mindenféle egyéb eszközeink. Magával a hatalommal is legyünk tisztában annyira, hogy mérlegelni tudjuk előnyös és hátrányos tulajdonságait, próbáljuk objektíven szemlélni. Lássuk meg mi minden van a hatalmon túl, hiszen egy elég tágas és változatos világban élünk.

Talán természetes, hogy a kapcsolataink elején előfordulnak hatalmi játszmák, megmérettetések, kóstolgatások. Ha ez túlzott, egyszerűen megszűnik a kapcsolat. Ha azonban megmarad és a következő fázisig jut, az egyik fél dominánssá válhat, ennek minden kellemes és kellemetlen következményével. Hiszen hatalmon lenni nehéz és frusztráló, főleg ha nem sikeres a működés, nem kielégítő a kapcsolat. A végére simán működésképtelen helyzetek alakulhatnak ki, ami fokozza a tehetetlenséget, frusztrációt, viszont növeli a hatalom iránti igényt, mintha az megoldás lenne. De már egy tönkrement, működésképtelen rendszerben próbálunk uralkodni, leginkább látszatból. A kiszolgáltatottságra épülő kapcsolat mindkét félnek elkeserítő.

Nomeg az önuralom szintén kérdés lehet, amikor magunk felett akarunk hatalmat. Jó lenne uralkodni fizikai valónk vagy biológiánk felett is, bár ezt hamar reális keretekbe kell terelnünk. Merthogy vannak határaink, főleg képességek terén. Érzelmeink, indulataink, hangulatunk és egyéb mentális jellegű tényezőink terén viszont kérdéses, hogy mennyire vannak hatalmunkban. Mindkét véglet problémás lehet, ha tehetetlenek vagyunk e téren vagy elvárjuk magunktól a teljes önkontrollt. Itt is igaz, hogy nem a hatalomról lemondás, de nem is a hatalombak mindent alárendelés az optimális működés. 

Szelídítsük meg hát a hatalmat – a sajátunkat és másét is. Erős és hatékony eszköz, ennek megfelelő rizikókkal. Itt is igaz, hogy megelőzni a visszaélést, rossz gyakorlat kialakulását egyszerűbb és hatékonyabb, mint a már kialakult rendszert javítgatni, nem árt hát némi bölcsesség és előrelátás. De azért valami jót minden rendszerrel lehet művelni… 

sérülés

Sérülésem van, betegségem, hiányom, nem vagyok teljes, kerek. Úgy tűnik egyre nagyobb mértékben. Így aztán ki is lógok a sorból, legalábbis ránézésre és a saját kis mintavételem alapján. A többiek mind egészebbnek tűnnek.

A sérülésemmel kell foglalkozzak. Az egy dolog, hogy feltűnő, megkülönböztet. A leglényegesebb részem ez a kiesés, akkor is az lenne, ha nem látszana. Merthogy egy jelentős részem nem működik – egyáltalán nem, vagy nem úgy, nem rendesen. Ennyivel kisebb, gyengébb vagyok, azzal együtt, hogy még a beteg részt is cipelnem kell. Igazságtalan ez.

Az egészséges részemmel kell foglalkozzak, erre építhetek. Merthogy ezzel is elboldogulok, valahogy, sőt ezzel kell boldogulnom, erre számíthatok, ha egyáltalán. Ha ez elég jó, elég lesz. Vannak nálam kisebbek, az egészséges részem önmagában nagyobb náluk. Szépen elkerítem, leválasztom a sérülést, vigyázok a határra, hogy ne terjedjen tovább. Ez simán megy, egyébként meg folytatom, ahogy eddig, meg ahogy lehet. A nagyobb részem egészséges, ez a lényeg, az elbírja.

Csúnya is a sérülésem, messziről látszik. Persze van sérülése másnak ki, de nem ilyen, nem ekkora. Mások sérülése apróság az enyémhez képest. Ők  jól megúszták. A többség meg sértetlen, hibátlan. Nekik könnyű, nem fáj, nem viszi el az energiájukat, bezzeg én az érzéketlen meg túlérzékeny részeimmel alig találom az egyensúlyom. 

Viszont szép is így, színes, egyedi. Nem is gondoltam, hogy tudok ilyen színes lenni. Megvan az ára, de magában több, mint amit a többiek elértek. Persze nem kevés erőforrásomat viszi el a saját állapotom fenntartása, tudatos kezelése ennek a hiánynak vagy többletnek, mikor minek nézem. Mert kieső funkcióként és erőforrásként hiány, akadályként, teherként többlet. Színességként meg akár büszke is tudok lenni rá.

A sérülésem nélkül nem lennék egész, ha elvennék, hiányozna. Viszont sérülés, így nem vagyok egész, egy részem nem úgy az enyém, mint a többi egészséges. De valahogy mégiscsak. Egy állandó feszültség, érzékenység, fenyegetettség, amiben már sok munkám van. Ahogy eddig kezeltem és ahogy folyamatosan kell. Talán nem megoldásom, csak dolgom van vele, bár ez inkább biztos. Viszont talán lehet megoldás is, miért ne lenne… 

Eszköz - mérőeszköz

Van vélemény, mely szerint az emberek „összehasonlító gépek”. Például szinte folyamatosan mérünk, összehasonlítunk. Bármit tapasztalunk, egyből elhelyezzük valamilyen dimenzióban: kicsi-nagy, fontos-lényegtelen, hasznos-felesleges, veszélyes-ártalmatlan stb. Összehasonlítjuk korábbi tapasztalatokkal, történésekkel, információkkal. És máris úgy érezzük, legalább tudjuk mi van, hogy álljunk hozzá, mit kezdjünk vele.

Mindebben egyébként minden támogat minket. Mérik az iskolai, munkahelyi, egyéb teljesítményünket és minősítik is. Lehetőleg néhány egyszerű számban kifejezve, mint érdemjegy vagy jutalom. Nagyban kiszolgálva ezzel azon igényünket, hogy meg tudjuk határozni magunkat másokhoz képest. Hiszen mindig valamihez, valakihez képest vagyunk valamilyenek. 

Így hát folyamatosan megítélünk és megítéltetünk. Amiben számos eszköz előkerül. Ezek lehetnek formális tesztek, vizsgák, minőségbiztosítási visszajelzések vagy családi hagyományok, közösségi szabályok, etikai normák, stb. Olykor sztenderdizált elvárások, olykor csak éppen érezhető szokásjog. 

Általában dilemmáink, elbizonytalanodásunk kapcsán alapkérdés, hogy ez normális-e, vagy akár konkrétan én normális vagyok-e? Az hogy így érzek, így viselkedek, ezt gondolom. Abszolút mérce szerint ez így megfelel? Vagy a többség hasonló e téren? Vagy legalább akad néhány más ember, aki ilyesmi és nem vagyok egyedül?

A fizikai világban természetes, hogy mindent mérünk, különben nem lennének kompatibilis dolgok. Összevissza méretűre gyártott töltőkkel nem lehet telefont tölteni, főleg ha a telefonok is összevissza méretűek. Összevissza működő emberek sem tudnának együtt élni, kell egy csomó sztenderd, például a nyelv. Kellenek és vannak is szabályok, hol merevek, hol rugalmasabbak. Hogy egymással valamennyire kompatibilisek legyünk.

És visszatérve magunkra, többnyire akkor merül fel saját normalitásunk kérdése élesebben, mikor érezzük az inkompatibilitást a világgal, a helyzettel vagy a kapcsolatainkban. Mintha a többieknél simán működne, nálunk meg nyikorog és akadozik. Ilyenkor sokat jelenthet egy külső mérés, tájékozódás, megnézni a témába vágó kutatásokat, statisztikákat. Kiderülhet, mégsem igaz, hogy mindenki más tökéletes és boldog. Kiderül, hogy hasonló gondokkal az emberek mekkora tömege küzd. Sokkal összetettebb és cizelláltabb a világ, a társadalom, az emberi működés, mint érzésünk alapján véltük. 

A tájékozódás, mint elsődleges eszköz mindenképpen erőfeszítést igényel. Kényelmesebb ellenni a hiedelmünkben, keseregni, rosszabb esetben sajnálni magunkat, és nem csinálni semmit.  Érdemes használni a rendelkezésünkre álló információ forrásokat, mégiscsak erre vannak. Az utánajárás, rákérdezés már aktivitás, munka, ahogy a kalapácsnál is kevés, ha tudjuk hol van, abból még nem lesz kalapálás.

Vagy akár egy szakemberrel (mint eszközzel) megbeszélve is tisztázhatjuk, mennyire vagyunk normálisak. Általában az derül ki, hogy eléggé.

szakma

Az jó, ha az embernek sok szakmája van, ért dolgokhoz. Meg jó tudni mihez mennyire ért, ne vállalja magát túl. Nomeg alul se, amiben kompetens, azt intézze.

Humán területen is van egy tudás, ami szükséges, amivel végezzük a munkánkat. A tanárnak illik ismerni a tananyagot, a rendőrnek a szabályokat, orvosnak a tüneteket és gyógymódokat. Minden szakmának megvannak az alapjai, ami nélkül nem lehet.

Ezen túl fontos, hogy annak érezzük magunkat, amik vagyunk. Hogy tudjunk úgy megjelenni, fellépni, képviselni magunkat és szakmánkat, ahogy adott helyzetben kell. Amikor „szolgálatba helyezzük magunkat” abból a szerepből nyilvánulunk meg. Azonosulunk a foglalkozásunkkal és mások is azzal azonosítanak. Mi vagyunk a … 

Minden hivatás számos dilemmával is jár. A tananyagnak lehetnek tisztázatlan és ellentmondásos részei, ahogy a szabályoknak, tüneteknek és gyógymódoknak is. Nem feltétlenül egyszerű és egyértelmű minden, változatos, hogy mikor mennyire érdemes ezt kifelé is megjeleníteni. Van, amikor célszerűbb határozottan fellépni és a kétségeinket magunkban vagy szakmai körben megvitatni. Máskor jobb a kívülállókkal együtt mérlegelni, eszmecserét folytatni. 

Vannak szakmai elvárások is. Egy bírónak a végén mégiscsak döntenie kell. Egy egészségügyis nem hagyhat ott egy sérültet, hiába nincs benne gyakorlata. Egy pincér nem oktathatja ki a vendéget, bármennyire is jól esne neki. Van ahol kötelező mosolyogni és van ahol tilos.

A helyzet szükségletén túl a személyiségünk is beleszól, hogyan állunk hozzá szakmai megjelenésünkhöz. Szükségesnél határozottabban lépünk fel vagy éppen túlzottan határozatlankodunk? Milyen mértékben vagyunk rugalmasak, mennyire hagyjuk magunkat befolyásolni? Túl sok vagy túl kevés teret engedünk másoknak a helyzetben? Csendesen vagy hangosan, autokratikusan vagy demokratikusan, irányítóan vagy együttműködően képviseljük szakmánkat?

Ott érezhetjük jól magunkat, ahol tudunk azonosulni a szakmához hozzá tartozó szerep elvárásaival. Ez legalább olyan fontos, mint az ismeret. Merthogy sok időt töltünk ebben a szerepünkben, akkor már, ha lehet, komfortosan.

2024. őszén önkérdő kiscsoport indul

2024. szeptember 16. hétfőn 17:00 órakor indul az Önkérdő kiscsoport. Kéthetente, 7 hétfőn, 7 fővel, 2 órában. 

A csoport alapvető működése a kérdezés. Mert vannak kérdések, főleg kérdéseink vannak. A kérdéseinket elsősorban magunknak, másodsorban úgy általánosságban, végül esetleg egymásnak tesszük fel. 

A kérdés általában a csodálkozás megnyilvánulása, rácsodálkozunk magunkra, a világra, esetleg egymásra. A kérdések azon részével foglalkozunk, ami nekünk is kérdés, amire személyesen tudunk reagálni. 

A kérdezésnek lehetnek határai, biztosan van, ami nem megkérdőjelezhető. Nem is a nihilizmus a cél, hanem a rácsodálkozást követő megértés, rendrakás. 

A kérdések persze válaszokat szeretnének, és örülünk is minden válasznak, megoldásnak – megengedve  ugyanakkor, hogy további kérdéseket vethetnek fel. A nagy válasz, a 42 már megvan, ezen túl leginkább aktuális és személyes válaszok várhatóak, amik viszont fontosak lehetnek. 

A csoportban lesznek témák, felvetések, körkérdések, dilemmák, személyes és szubjektív megnyilatkozások. Bármi, amit el tudunk fogadni. Válaszolási vagy megnyilvánulási elvárás nincs, mindenki annyit mutat meg magából, amennyi neki komfortos. Lényeges még a titoktartás, ami ugyan magától értetődik, de érdemes kimondani, hiszen a nehezebb kérdések csak bizalmi helyzetben tehetőek fel. 

Kinek javasolható?

+ Aki önmagát vagy ezt az egészet jobban meg akarja ismerni.

+ Akinek konkrét kérdésére a válasz általánosabban érdekelné. 

+ Aki rácsodálkozik magára, a társadalomra a világra – és érdekli, más is csodálkozik-e?

+ Aki egy értékes kérdést többre becsül, mint egy értéktelen választ.

+ Akit érdekelnek mások kérdései – nem mint kíváncsiskodás, hanem őszinte figyelem.

+ Aki mások diszkrét közléseit bizalmasan kezeli, mint saját titkait.

+ Aki kész együtt dolgozni a többiekkel egy kérdésen.

+ Aki hajlandó legalább egy kicsit megmutatni magából és elviselni mások megnyilvánulásait.

Helyszín: Lélek Fészek, Békéscsaba (Bartók Béla és Vozárik utca sarok)

Részvételi díj: 3000 Ft/alkalom. 

Jelentkezés: mivel a csoport létszámhatára 7 fő, előre kell jelentkezni a +3620 453 7977 telefonon vagy a szikora@mail.com (nem gmail, hanem az igazi) címen. Itt bővebb információ is kérhető.

A csoportot vezeti: Szikora Mihály – mentálhigiénikus, addiktológiai- és családkonzultáns, stb. 

Kapcsolat – családommal

A családunkban élünk és a családunk bennünk. Meghatároz minket hogyan vagyunk és hogyan voltunk a többiekkel, mit kaptunk és adtunk. A családunk alakított és mi a családunkat. Olykor a jelenléttel, máskor a távolléttel. Amikor velünk voltak családtagjaink és amikor nem voltak velünk – no meg az sem mindegy, hogy ez hogyan történt. 

A meghatározó kapcsolataink beépülnek, a családiak különösen. Lehet ez szoros, laza, rugalmas, merev, egyoldalú, kölcsönös, támogató, követelő, felszabadult, feszült, kontrolláló, bizalmas, büszke, irigy, versengő, kiegyensúlyozó, közvetlen, körülményes, felmentő, hibáztató, büntető, jutalmazó… Ráadásul mikor milyen, változatos következetességgel és állandósággal. Hiányozhat is egy kapcsolat, fájóan, máskor pont megnyugtat, hogy nincs meg a nem kívánt kötelék. 

Többnyire sejtjük milyen viszonyt szeretnénk, esetleg el is képzeljük, de nem mindig alakul úgy. Adódhatnak szerencsétlen megnyilvánulások, bármelyik részről, amiket aztán nehéz rendbe tenni. Ha meg ezek betokosodnak, úgy maradnak csak tovább fajulnak. Van, hogy hosszú idő után derül ki, valami banális félreértésről volt szó, tulajdonképpen senki nem akart senkinek rosszat. Jó esetben kiderül.

A család azért egy misztikus kapcsolat is. Leginkább vérség köt össze, de e nélkül is nagyon erős kapocs egy családi viszony. Felelősek vagyunk egymásért, részei vagyunk egymás életének. Családon belül vannak olyan jogaink, lehetőségeink, kiváltságaink, amik kívülállók felé nincsenek. Nem nagyon lehet kiesni a családból, ennek minden jó és rossz következményével. 

Érdemes családi viszonyainkat tudatosítani, ezzel kalkulálni, hiszen egyszerre korlát és lehetőség is számunkra. És a többiek számára is.

Kapcsolat - magammal

Egy kapcsolathoz két ember kell. De lehetek én mindkettő?

Lényeges, hogy vagyunk magunkkal, milyen a kapcsolatunk. A magunk részeivel, hogy viszonyulunk az ügyes és az ügyetlen, a határozott és határozatlan magunkhoz. A lelkes és optimista vagy éppen lehangolt és elkeseredett állapotunkhoz. Lehetünk büszkék és szégyenkezők is, melyik magunkat bírjuk jobban? Mivel vagyunk kibékülve magunkban és mivel nem sikerül sehogy sem? 

Változunk, bár mikor milyen sebességgel és mikor milyen amplitúdóval, olykor hullámok, olykor örvények mozgatnak. Merre tartunk, közeledünk magunkhoz, ahhoz akik szeretnénk lenni, vagy távolodunk attól, akik szerettünk lenni? Mekkora ellentétek férnek meg bennünk, és ezek inspirálnak vagy megijesztenek? 

Milyen helyzetek hatnak ránk és milyen helyzetekre tudunk hatni? Kik és mik húznak fel vagy nyugtatnak meg? Mi izgat fel és mi teljesen érdektelen? Miért tennénk meg mindent és miért nem mozdítanánk a kisujjunkat sem? 

És hogyan tovább magunkkal? Milyen kapcsolatot szeretnénk? Kontrollálót, számonkérőt, bizalmasat, támogatót, szeretettelit, vidámat, komolyat, okosat, derűset…? Rajtunk múlik hogy vagyunk magunkkal? És ha nem, akkor kin? 

A Biblia kinek mit jelent, de hátha lehet valami aktuálisat vagy nekünk is szólót találni benne. Nem túlzott belemagyarázással…

Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Mt 16,15

Tudják-e mások, hogy ki vagyok? Sikerült-e megmutatni magam, vagy legalább annyit, amennyit akartam magamból?

Képmutatásról is lehetne itt szó, egy kép megmutatásáról. Megvan-e az a jó benyomás, amit kelteni akartam? Elhiszik-e rólam, amit mindenáron sugallok, amitől a további boldogulásom várom? A stábom/cégem/marketingesem által felépített karakter eladható-e? 

Jézus önazonos, mesterkéletlen és megnyilvánulásaiban művi elemektől mentes. Mégis vannak félreértések vele kapcsolatban, valami korábbival próbálják azonosítani: Keresztelő Jánossal, Illéssel, Jeremiással vagy valamelyik prófétával. Általában nem tudunk mit kezdeni a mással, úgy kezeljük, mintha tudnánk miről van szó – lásd a sztereotípiákat. Elkönyveljük, mintha ismernénk az ismeretlent, hiszen majdnem olyan mint… 

Mennyire más az, amit az alkalmi szemlélők látnak, a pletykákból értesülők vélnek, mint a velük élők tapasztalnak bárkiből. Péter válaszából kiderül, a tanítványok tudják, hogy egyik előfeltételezés sem igaz Jézussal kapcsolatban. Nem ilyen egyszerű és nem ilyen bonyolult. 

Érdemes hát lebegni hagyni a dolgokat, amíg ki nem alakulnak. Talán nehezebb tájékozódni egy kevésbé sablonos, kategorikus vagy rosszabb esetben előítéletes világban – de hát a világ nagyobb ezeknél. Ahogy nem csak Jézus, de általában a mindenki. Ha durva skatulyázás nélkül próbálunk viszonyulni másokhoz, egy csomó félreértést vagy csalódást megspórolunk. Ráadásul rácsodálkozhatunk arra a gazdagságra és érdekességre, amit észre sem vennénk.

Legjobb, ha akkor mondunk valakit valakinek, ha már biztosan tudjuk, hogy az, aki. Akkor viszont bátran, hiszen nem a levegőbe beszélünk.

tanuláshoz

Robin elgondolkodott. Az intelligenciát a bajok hozzák létre?
Egyetértettem vele. Válságok, változások, felfordulások.
/Richard Powers: Rémület

Szeptember a tanulás kezdetről/folytatásáról szól. Főleg az iskolásoknak aktuális, de egyébként is jó alkalom egy fél gondolat erejéig felvetni, akarunk-e tanulni? Tényleges tudást akarunk, vagy  megúszósan túllenni a dolgokon, a kellőnél semmiképpen nem több erőfeszítéssel?

Tudni persze mindenki szeret, az egy jó érzés, biztonságot ad. Nem csak a lexikális vagy tárgyi tudás, minden készség, tapasztalat vagy gyakorlat azt erősíti: kézben tarthatjuk dolgainkat. Van eszközünk, kompetensek vagyunk. Az ellenkező lehetőség meg elég ijesztő, a bizonytalanság, kiszolgáltatottság félelmetes dolog. Talán a hatalom is azért csábító, mert megadja az irányítás érzését. 

Bizonnyal nagyon ritka a teljes kiszolgáltatottság és a teljes kompetencia is. Egy ilyen összetett világban egyszerűen képtelenség mindent figyelembe venni, mindennel számolni, olyannyira, hogy még az alkalmatlanságunk sem mindig biztos. 

A tudás ha garanciát nem is nyújt, az lehetőségeinket jelentősen növelheti. Már csak az is, ha jobban/árnyaltabban megértjük a helyzeteket, szerepünket, valós lehetőségeinket, stb. Ehhez hasznos a minél több ismeret magunkról, a világról és a kölcsönhatásainkról. Ráadásul ez dinamikusan megszerezhető tudás, sokat számítanak a reakciók – hogy reagálok én, hogy reagál a világ. A statikus önismeret vagy világismeret kevéssé használható – már a fizika is alapszinten ütközteti a tárgyakat.

Hasznos hát, ha nem csak részt veszünk életünk dinamikájában – egyébként sem tehetünk mást –, hanem tanulunk is belőle, a tanultakkal felvértezve pedig próbálunk visszahatni. Belső reakcióinkat megcsodálva, megszelídítve kifelé is bátrabbak lehetünk, hisz sokszor ez a bátorság hiányzik. A bátorság pedig tapasztalati úton valamennyire tanulható. 

Ha a válságok, változások, felfordulások legalább egy része tanulással is jár, talán megéri. Ha az épp megúszáshoz szükséges energiánál többet is befektethetünk – a fejlődésünk is több lesz. Jó esetben nem az elégséges határán billegünk, innen meg már a tanulás/tudás öröme is megjelenik…