A sérülésemmel kell foglalkozzak. Az egy dolog, hogy feltűnő, megkülönböztet. A leglényegesebb részem ez a kiesés, akkor is az lenne, ha nem látszana. Merthogy egy jelentős részem nem működik – egyáltalán nem, vagy nem úgy, nem rendesen. Ennyivel kisebb, gyengébb vagyok, azzal együtt, hogy még a beteg részt is cipelnem kell. Igazságtalan ez.
Az egészséges részemmel kell foglalkozzak, erre építhetek. Merthogy ezzel is elboldogulok, valahogy, sőt ezzel kell boldogulnom, erre számíthatok, ha egyáltalán. Ha ez elég jó, elég lesz. Vannak nálam kisebbek, az egészséges részem önmagában nagyobb náluk. Szépen elkerítem, leválasztom a sérülést, vigyázok a határra, hogy ne terjedjen tovább. Ez simán megy, egyébként meg folytatom, ahogy eddig, meg ahogy lehet. A nagyobb részem egészséges, ez a lényeg, az elbírja.
Csúnya is a sérülésem, messziről látszik. Persze van sérülése másnak ki, de nem ilyen, nem ekkora. Mások sérülése apróság az enyémhez képest. Ők jól megúszták. A többség meg sértetlen, hibátlan. Nekik könnyű, nem fáj, nem viszi el az energiájukat, bezzeg én az érzéketlen meg túlérzékeny részeimmel alig találom az egyensúlyom.
Viszont szép is így, színes, egyedi. Nem is gondoltam, hogy tudok ilyen színes lenni. Megvan az ára, de magában több, mint amit a többiek elértek. Persze nem kevés erőforrásomat viszi el a saját állapotom fenntartása, tudatos kezelése ennek a hiánynak vagy többletnek, mikor minek nézem. Mert kieső funkcióként és erőforrásként hiány, akadályként, teherként többlet. Színességként meg akár büszke is tudok lenni rá.
A sérülésem nélkül nem lennék egész, ha elvennék, hiányozna. Viszont sérülés, így nem vagyok egész, egy részem nem úgy az enyém, mint a többi egészséges. De valahogy mégiscsak. Egy állandó feszültség, érzékenység, fenyegetettség, amiben már sok munkám van. Ahogy eddig kezeltem és ahogy folyamatosan kell. Talán nem megoldásom, csak dolgom van vele, bár ez inkább biztos. Viszont talán lehet megoldás is, miért ne lenne…
