Konfliktus - ami van

Mindenkinek vannak konfliktusai, és viszonylag kevesen örülnek ennek. Azért furcsa ez, hogy valami ilyen stabilan és meghatározóan jelen legyen, ami tulajdonképpen nem kívánatos. A konfliktusok többnek tűnnek sima nézeteltérésnél vagy érdekellentétnél. Fel is szokták őket osztani, hogy tulajdonképpen miről van szó, hogy némileg rendet tegyünk e téren. 

Magában a helyzetben lehetnek feszültségek, határidők, szükséges hatalom vagy kompetencia hiánya vagy túlzott mértéke, szervezési nehézségek, nem megfelelő eszközök, lehetőségek stb. Információs alapú, amikor félreértés vagy meg nem értés alakul ki, valahogy nem sikerül tisztázni, túl kevés vagy túl sok, esetleg nem megfelelő a kölcsönös tájékoztatás. Érdekek is ütközhetnek, verseny jellegű helyzetekben, vélt vagy valós és egymást kizáró érdekek ütközése esetén. A felek értékrendje nagyban különbözhet, a jó és rossz mást jelenthet az érintetteknek, ami a megoldások elfogadhatóságát is meghatározza. A kapcsolati konfliktus már kifejezetten személyes, megjelennek az érzelmek, a kapcsolat története, egymáshoz való viszonyok, kialakult sztereotípiák. 

Ráadásul a konfliktusok nem sterilek, a fentiek gyakran egyszerre jelennek meg, keverednek, akár egymásnak ellentmondó késztetéseket sugalmaznak. 

Már az adott helyzet kezelése is okozhat gondokat, a tájékoztatás és tájékozódás pedig könnyen félremegy. Az érdekeink teljes azonossága – főleg ha a kisebb részleteket és egyéb következményeket is figyelembe vesszük – korántsem magától értetődő, és ugyanez elmondható értékrendünkről is. A kapcsolati részben aztán az egész még bonyolultabbá válik, hiszen bekerül a közös múltunk és tervezett jövőnk, másikkal való tapasztalataink és előítéleteink, egymással kapcsolatos érzelmeink, felelősségeink és elvárásaink (magunkkal és a másikkal), nem utolsó sorban félelmeink és még sok egyéb.

Végiggondolva meglepően jól kezeljük konfliktusainkat, hogy csak ennyi van, hisz nagyon sok lehetne. Biztosan kellően rugalmasak vagyunk, hisz ritkán fajulnak el összeütközéseink, pedig lenne erre lehetőség. A nézeteltérést hamar vitává alakulhat és az álláspontok hajlamosak megmerevedni, amikor mindenki a magáét mondja. Innen csak egy kis lépés a saját megoldás egyoldalú végigvitele vagy a kapcsolat megszakítása, szóba sem állás, aminek a vége akár gyűlölködés, egymásnak kár okozása is lehet. Ez vagy kifárad egy idő után, érdektelenné válik vagy komoly rombolást végez és ezért szűnik meg.

Szerencsére ritkán fajul idáig egy konfliktus, tudjuk, hogy magunknak is ártunk, általában a megoldás, az ellentét kezelése az érdekünk. Mivel egy komolyabb konfliktus elég sokrétű, ahogy fentebb szó volt róla, a megoldásnál elég sok szempontot kell figyelembe vennünk, ráadásul erősen érintettek vagyunk – gyakran nem is látjuk igazán, lényegében miről van szó. A helyzeten téves megítélésén túl félreérthetünk hozzáállást, szándékot, érzelmeket, indulatokat, nagyon sok mindent a másik részéről. Sőt, olykor saját magunkban is félreértjük ezeket, hiszen nagyon sok tényezős egy kapcsolat, egy helyzet. Biztosan volt már, hogy egy új tény vagy megnyilvánulás egész más színben tüntetett fel személyeket, helyzeteket – és jó ha ezt megengedjük magunknak, hiszen időnként biztosan tévedünk. Fura lenne, ha másképp lenne. 

Hasznos lehet ezeket valaki külsőssel átgondolni, akár egy konzultáció keretében, sok mindent megérthetünk ilyenkor. Még jobb természetesen, ha a konfliktus megoldását a másik fél bevonásával próbáljuk meg egy mediációban, ahol alkalmat adunk, hogy közvetítsenek közöttünk. Élmény, mikor valóban meglátjuk, meghalljuk egymást. És általában van megoldás…

köz-vetítés

A közvetítést a közvetítő végzi. Mintegy katalizátorként, aktívan részt vesz a folyamatban, de a végére jó esetben megmarad, a kívánt reakciók pedig megtörténnek. Történik átalakulás.
Meglehetősen elcsépelt dolog szétszedni a szavakat, de azért gyakran van értelme, ami igaz lehet a közvetítésre is. Bontsuk hát két részre (persze lehetne többre is, ez legyen házi feladat).
Már a köz is legalább két jelentésű: egyrészt közünk van valamihez, fontos számunkra, komolyan vesszük. Másrészt valakik/valamik között vagyunk, közbenső helyzetben. Az első a felelősségről szól, hisz nem érdektelenek a közvetítő számára a felek, ahogy egymás számára sem – különben nincs miben közvetíteni. Másrészt a közvetítő pártatlan, nem áll egyik oldalon sem, ellenben mindkét (vagy több) oldalt eléri. Azokat, akik valamiért nem érik el egymást.
A vetítés pedig általában egy kép eljuttatása egy felületre, ahol az látható lesz. De használjuk úgy is, hogy gondolatokat, attitűdöket, szándékokat vetítünk tárgyakra, személyekre, egymásra. Gyakori a kisgyerek botlásánál a csúnya követ okolni. És felnőttként is tulajdonítunk mindenfélét másoknak, amivel érthetővé válik a viselkedésük – noha korántsem biztos hogy egyáltalán közel járunk a mögötteshez. Az ilyen vetítésekre komoly rendszereket építhetünk fel. Noha a vetítés sokszor teljesen jól működik, olykor mégis kiderülhet, hogy illúzió, azt látjuk amit mi vetítünk (nem azt, amikre/akire) és nem látjuk, amit ránk vetítenek (de a reakciókból érezzük, valami elcsúszott).
A közvetítő alapfeladata a tisztázás: tisztázni, hogy mi közünk egymáshoz és mit vetítünk egymásba, egymásra. Középről ezek jobban látszanak, esetleg csak onnan látszanak. A vetített képektől pedig nagyon nehéz elszakadni.
Persze a közvetítés nem könnyű, nem mindig és mindenre megoldás, pláne nem csodaszer. Munka a közvetítőnek, és legalább ennyire a közvetítetteknek is. Viszont ha van közünk egymáshoz, úgy kifejezetten jó esély lehet.