sérülés

Sérülésem van, betegségem, hiányom, nem vagyok teljes, kerek. Úgy tűnik egyre nagyobb mértékben. Így aztán ki is lógok a sorból, legalábbis ránézésre és a saját kis mintavételem alapján. A többiek mind egészebbnek tűnnek.

A sérülésemmel kell foglalkozzak. Az egy dolog, hogy feltűnő, megkülönböztet. A leglényegesebb részem ez a kiesés, akkor is az lenne, ha nem látszana. Merthogy egy jelentős részem nem működik – egyáltalán nem, vagy nem úgy, nem rendesen. Ennyivel kisebb, gyengébb vagyok, azzal együtt, hogy még a beteg részt is cipelnem kell. Igazságtalan ez.

Az egészséges részemmel kell foglalkozzak, erre építhetek. Merthogy ezzel is elboldogulok, valahogy, sőt ezzel kell boldogulnom, erre számíthatok, ha egyáltalán. Ha ez elég jó, elég lesz. Vannak nálam kisebbek, az egészséges részem önmagában nagyobb náluk. Szépen elkerítem, leválasztom a sérülést, vigyázok a határra, hogy ne terjedjen tovább. Ez simán megy, egyébként meg folytatom, ahogy eddig, meg ahogy lehet. A nagyobb részem egészséges, ez a lényeg, az elbírja.

Csúnya is a sérülésem, messziről látszik. Persze van sérülése másnak ki, de nem ilyen, nem ekkora. Mások sérülése apróság az enyémhez képest. Ők  jól megúszták. A többség meg sértetlen, hibátlan. Nekik könnyű, nem fáj, nem viszi el az energiájukat, bezzeg én az érzéketlen meg túlérzékeny részeimmel alig találom az egyensúlyom. 

Viszont szép is így, színes, egyedi. Nem is gondoltam, hogy tudok ilyen színes lenni. Megvan az ára, de magában több, mint amit a többiek elértek. Persze nem kevés erőforrásomat viszi el a saját állapotom fenntartása, tudatos kezelése ennek a hiánynak vagy többletnek, mikor minek nézem. Mert kieső funkcióként és erőforrásként hiány, akadályként, teherként többlet. Színességként meg akár büszke is tudok lenni rá.

A sérülésem nélkül nem lennék egész, ha elvennék, hiányozna. Viszont sérülés, így nem vagyok egész, egy részem nem úgy az enyém, mint a többi egészséges. De valahogy mégiscsak. Egy állandó feszültség, érzékenység, fenyegetettség, amiben már sok munkám van. Ahogy eddig kezeltem és ahogy folyamatosan kell. Talán nem megoldásom, csak dolgom van vele, bár ez inkább biztos. Viszont talán lehet megoldás is, miért ne lenne… 

Ápolás/gyógyítás

A premodern orvoslás ismerte ezt a különleges tényezőt, „az idő tinktúrájának” nevezték. Megfigyelték, hogy megfelelő körülmények között idővel szinte minden betegség meggyógyul. /Victoria Sweet: Isten Hotel

Azt hiszem két dolog lényeges, hogy a gyógyítás felé mozdultunk el. 

Az egyik az idő, hiszen nincs idő betegeskedésre. Gyógyulgatásra. Gyorsan akarjuk a javulást, mielőbb túl lenni rajta. Mert a betegség, sérültség, gyengeség stb. rossz, nem normális, valami idegen tőlünk. Nem vagyunk azonosak vele, nem a részünk – eltekintve attól, aki a betegségével azonosítja magát, akibe beépül, de az másként is viszonyul hozzá. A betegséget nehéz elfogadni egyszerűségében, természetességében, jó esetben ideiglenes voltában. Aktuális állapotként. Bagatellizálás és dramatizálás nélkül. Hamar dönteni kell hogy legyőzzük vagy inkább úgy maradunk. 

A másik a gyógyítás, mint aktus, hatás, cselekvés. Ilyenkor nem részei vagyunk a világnak, hanem meghatározói, befolyásoljuk, irányítjuk. Ha „csak úgy” gyógyulunk, akkor valami rendszer részeként a természetes folyamatokkal együtt mozgunk, nincs semmi különös, mi sem vagyunk különlegesek. Gyógyításnál viszont már dolgozik az egónk és hübriszünk, nem vagyunk kiszolgáltatottak vagy részek. Mi gyógyítunk. Mert ezt akarjuk és tudjuk is. Általában kismértékű a szerénység és alázat ilyenkor. 

Persze evidens, hogy mindkettő fontos, ha gyógyíthatunk tegyük azt. Lehetnek sürgős esetek is, amikor hirtelen kell rendbe jönni. Azonban az életnek, a világnak megvan a saját sebessége, üteme. Amit tekinthetünk korlátnak, ítélhetünk lassúnak, feszegethetünk. Mégis ha tehetjük, maradjunk ennél a tempónál. A fizikai, biológiai folyamatok optimálisan így történnek. És a lelkiek is. Általában azt mondják egy baj megoldódásához közel annyi idő kell, mint a kialakulásához kellett. 

Olyan találó szó is erre a felépülés. Ehhez közben kellenek az építőanyagok, meg a munka. Nem a gyógyító munkája, hanem a gyógyulóé, aki a maga ütemében halad vele. Az ápolás, a segítés, támogatás „csak” a szükséges keretet, környezetet biztosítja. Meg az időt, ami ehhez kell, ami nélkül nem megy...