Érdektelenség és reménytelenség

Miért ilyen a világ, amilyen? Biztos köze van hozzá, hogy mi ilyenek vagyunk. Vagy tulajdonképpen ilyenné tesszük. Pedig tudjuk, egy jó világ lehetne, potenciálisan megvan benne, hogy senkinek nem kéne éhezni – megfelelő elosztással és igazságossággal, méltányossággal egy alapvetően kellemes, barátságosan élhető világ is lehetne. A természeti adottságaink megvannak.

De a fizikai valóságon túl az emberi társadalom is lehetne élhetőbb, barátságosabb. A bűnbakkeltés, hibáztatás, gyűlölet vagy csak a harag nem feltétlenül természetesek, magától értetődőek, pedig általánosnak tűnnek. Egy félelemteli, kirekesztő, egymás kárára versengő társadalom mindenkinek kellemetlen, az elvileg győzteseknek is. Egy bántalmazó, elnyomó közösségben gyenge vigasz, hogy (épp) nem minket bántanak.

Vajon miért dominál mégis ez a hangulat? Két dolgot szoktak említeni, egyrészt az érdektelenséget másrészt a reménytelenséget. Akiknek van mit veszíteni, azoknak van valamije. Akár anyagi, kapcsolati, érzelmi, önbecsülési stb. dolgok ezek, próbáljuk megőrizni. Nem kockáztatni. Bebiztosítjuk és vigyázunk, ne kerüljünk lejjebb. Lehetőleg nem érdekel, nem foglalkozunk a világgal. Csak a közvetlenül érintő dolgokkal törődünk, azzal is csak valamennyire, begyakoroljuk és magunkévá tesszük a cinizmust, pesszimizmust.

Akik meg lejjebb vannak, általában nem is hiszik el, hogy lehet másként. Itt már kaptunk elég bántást, lenézést, tapasztaljuk, hogy mennek a dolgok. És ez a tapasztalat meghozza a tanult tehetetlenséget, reménytelenséget, ami kiszámíthatóbb, mint egy csalódás. Megmagyarázzuk magunknak, hogy máshol sem jobb, megtaláljuk mindenben a rosszat, bebizonyítjuk magunknak, hogy nem is lehet másként. Remek érveink vannak arra, miért törődünk bele, miért fogadjuk el. A reménytelenség csak realizmus, a keserűség csak tapasztalat.

Változhat-e a helyzet? Csak ha a hozzáállás változik. Az meg erőt, energiát igényel, jó példát, víziót, jövőképet. Sok munka is kell a változáshoz, kitartás, építkezés. És gyakran kell áldozatvállalás, ami furán hangzik, mert mintha nem lenne miből felajánlani. Pedig valamit biztosan tudunk adni egymásnak, azt a kicsit, ami még van nekünk, bennünk. És ha odaadjuk, kicsivel jobb lesz. Ha valamivel jobban figyelünk, elfogadunk, befogadunk, támogatunk, bátorítunk stb.

Igazságtalannak tűnhet, hogy ez a mi dolgunk, nekünk kell tenni, kezdeni, mikor inkább rászorulók vagyunk. De hát ki más dolga lenne? Mégiscsak a mi életünk, a mi világunk. Ki más tehetné jobbá?

rossztett helyébe

X: Az a nő rátolta a bevásárló kocsit a lábamra. Toldd rá te is a kocsinkat!

Y: Szerintem csak elbambult. Látod milyen kis szétszórt.

X: Nem érdekel. Toldd rá a kocsit, ha már nálad van. Hadd tudja meg milyen az.

Y: Biztosan tudja, a világon mindenkire toltak már bevásárló kocsit. Általában nem direkt történik. 

X: Tök mindegy hogy direkt vagy sem. Megérdemli. 

Y: Mennyivel lenne jobb neked ettől?

X: Megkapná a magáét. Így igazságos. 

Y: De hát nem lennél boldogabb ettől. 

X: De.

Z: A bosszúvágy nem igazságosság, gyakran inkább sértettség meg ilyesmi. És igen egészségtelen, ha ez tesz hozzá az önérzetünkhöz. 

X: Igen, önérzet, mert velem tette. Hogy merte?!

Y: Szóval személyeskedés. Ha nem foglalkoznál vele már elfelejtetted volna, annyira jelentéktelen.

Z: Attól van csak jelentősége, hogy tulajdonít neki.

X: Francba, már elment. Na mindegy, mit kell még venni?

ég a házunk

Ég a házunk, mi pedig odabent acsarkodunk, verekszünk, helyezkedünk és érvényesülni próbálunk. Greta Thunberg már nem téma, de megmaradt a probléma, egyre inkább látjuk magunk körül. Kis vizespoharakkal szaladgálnak néhányan legalább, de legtöbben inkább egymásnak esünk, a másik kárán próbálunk magunknak előnyöket, felfújt- meg álproblémákkal foglalkozunk, esetleg egy alig füstölő részen úgy teszünk, mintha rendben lenne. Valami ilyesmi a világunk helyzete. Miközben ez az egy házikónk van, erősen amortizálódóban, ha omlik, akkor az egész. 

Olyan probléma ez, ami nem a környezetükben, a világban, hanem bennünk van, talán megoldhatatlanul bekódolva. Nem hogy az ideális társdalom nem alakult ki, a nagyobb intézmények is rengeteg, leginkább emberi problémával küzdenek. Amint előkerül az érvényesülés, szükséges kompromisszumok, realitásban teendő lépések, úgy egyre bonyolultabb eldönteni mi fér még bele nagyobb megalkuvás nélkül. Az előforduló rossz megoldások hamar magukat kezdik gerjeszteni, aztán elsikkad a szervezet eredeti küldetése és csak a külső-belső helyezkedés marad. A saját érdekem olyan közeli és egyértelmű, a közös érdek meg távoli és a mások dolga.

Kisebb léptékben a kapcsolatainkon is észrevehetjük mindezt. Még a szeretteinkhez viszonyulva is előfordul irigység, rivalizálás, érvényesülni akarás, szégyen, félelem és egyebek, amik elszabadulva felemészthetik az eredetileg korrekt kapcsolatot. Már nem a másikra figyelünk, hanem mérlegelünk, helyezkedünk, támadunk meg védekezünk. Mindezt egy olyan világban, ahol támogatnunk kellene egymást, ahol nem kizárólag a másik kárán érvényesülhetünk, sőt csak együtt javíthatunk érdemben. A kapcsolatunkon is, környezetünkön is, helyzetünkön is. Nehéz újra meglátni az eredeti hozzáállást, amikor már megszokott a fenyegetettség érzése, a szerzett és okozott sérelmek, kialakult reflexek, előfeltételezések befolyásolnak. Előbb-utóbb összeomlik minden, hiszen a másik rombolásával mi nem épülünk, sőt azt tesszük tönkre ami mindkettőnké lehetne és elég is lenne kettőnknek. A kapcsolatot, támogatást, közös erőforrásainkat, magunkat a másik számára és a másikat magunk számára. 

A világgal kapcsolatban dolgunk lenne, hogy műveljük és őrizzük. Ráférne. És kapcsolatainkkal is ez a dolgunk, egymás által tudunk művelődni és megőrződni. Ártással magunk is ártunk, építéssel viszont magunkat is építjük. Hozott anyagból dolgozva – hisz semmi nem gyári új állapotú immár –, lényegében romokból, de még használható elemekből. Valamennyit még tökéletlenül is biztosan tudunk javítani a kapcsolatunkon. Utána talán a világunkon is. Hátha van még némi esélyünk.

bántás

Régebben történt. Egy parkon átmenő vékony járdán ketten andalognak. Egymás mellett, ahogy illik. Kerékpáron pedig E közeledett, és finoman, messziről csengetett, nehogy megijessze az andalgókat, meg hogy legyen idejük helyet adni neki. Az andalgók megálltak, megfordultak – hogy megnézzék a hátuk mögött vajon mi izgalmas történhet –, majd kelletlenül helyet adtak neki. De azért egyikük kifejezetten hangosan megjegyezte, hogy le kéne szállni. Mármint a kerékpárról.
Máskor E kocogott, hasonlóan keskeny, járda besorolású közlekedési létesítményt használva. Háta mögül nagy hangon kiabált valaki, hogy „BOCSÁNAT!”, ennek megfelelően a szélre is húzódott. Mármint kicsit jobban, mert egyébként is ott ment, már csak a szemből jövő kerékpáros miatt is. De a kiabálás nem hallgatott el, folytatódott, noha a forgalmi helyzet nem volt előzésre alkalmas a szemben jövő miatt. Aztán a jelentős méretű hölgy csak megelőzte E-t, és alig győzött hangosan és hosszan méltatlankodni, amiért E kocogott. Meg mit képzel magáról.
Érdekes ez. Az első esetben ha E – megfogadva a tanácsot – tolja a kerékpárját, nem foglal kevesebb helyet és az andalgókat úgy is megelőzte volna. Bizonnyal inkább több kellemetlenséget okozva, hisz ő is és a kerékpár is helyet igényel egymás mellett. A javasolt megoldás tehát inkább rontott volna a helyzeten. Talán nem is megoldási javaslat volt…
Második esetben ha nem kocog éppen, hanem gyalogol, babakocsit tol stb. minimum ugyanannyi helyet foglal. Ráadásul kocogóként gyalogosnak minősül, aki mégiscsak elsődleges használója a járdának. Talán le kellett volna ugrania a járdáról, mert valakinek útban van? Ezen az elven minden személyautónak takarodnia kéne az útról a kamionok elől…
Mi is a közös ezekben? Hogy olykor nem férünk el, tekintettel kell lennünk másokra és ez nagyon zavaró. Ezért beszólunk, lehetőleg valamit, ami nem a helyzetről szól, hanem a másik aktuális állapotába akar belekötni. Akkor is, ha ennek nincs érdemi jelentősége. Mert olyan, mintha igazolná igazunkat, meg valahogy mégis csak bántani akarjuk. Mert bántani jó.