Máskor E kocogott, hasonlóan keskeny, járda besorolású közlekedési létesítményt használva. Háta mögül nagy hangon kiabált valaki, hogy „BOCSÁNAT!”, ennek megfelelően a szélre is húzódott. Mármint kicsit jobban, mert egyébként is ott ment, már csak a szemből jövő kerékpáros miatt is. De a kiabálás nem hallgatott el, folytatódott, noha a forgalmi helyzet nem volt előzésre alkalmas a szemben jövő miatt. Aztán a jelentős méretű hölgy csak megelőzte E-t, és alig győzött hangosan és hosszan méltatlankodni, amiért E kocogott. Meg mit képzel magáról.
Érdekes ez. Az első esetben ha E – megfogadva a tanácsot – tolja a kerékpárját, nem foglal kevesebb helyet és az andalgókat úgy is megelőzte volna. Bizonnyal inkább több kellemetlenséget okozva, hisz ő is és a kerékpár is helyet igényel egymás mellett. A javasolt megoldás tehát inkább rontott volna a helyzeten. Talán nem is megoldási javaslat volt…
Második esetben ha nem kocog éppen, hanem gyalogol, babakocsit tol stb. minimum ugyanannyi helyet foglal. Ráadásul kocogóként gyalogosnak minősül, aki mégiscsak elsődleges használója a járdának. Talán le kellett volna ugrania a járdáról, mert valakinek útban van? Ezen az elven minden személyautónak takarodnia kéne az útról a kamionok elől…
Mi is a közös ezekben? Hogy olykor nem férünk el, tekintettel kell lennünk másokra és ez nagyon zavaró. Ezért beszólunk, lehetőleg valamit, ami nem a helyzetről szól, hanem a másik aktuális állapotába akar belekötni. Akkor is, ha ennek nincs érdemi jelentősége. Mert olyan, mintha igazolná igazunkat, meg valahogy mégis csak bántani akarjuk. Mert bántani jó.
