Átolvastam mostanában két könyvet az emberről. Leginkább pszichológiainak lehetne tekinteni őket. Az egyik az introvertáltak világáról szólt, vagy világlátásáról. A másik pedig egy elismert keresztény szerző, amerikai stílusú műve a haragról.
Leginkább sztorik voltak bennük, egy-egy tétel demonstrációjaként. Teljesen átlagosnak szánt helyzetek, amik persze másik világban történnek, de ott is a közhely határát súrolhatják. Persze azért nem egyforma mértékben a két szerzőnél. Mindenesetre valahogy művi helyzetek, erősen sematikus karakterek – persze egy demonstrációhoz nem kell felépíteni egy személyiséget. Csak a sablonosság mellett furcsán jött ki, hogy valami drámának, felismerésnek kéne történni, hiszen valamit mondani akarnak, hatni az olvasóra. Átadni azt a felismerést, ami majd hasznára válik. Ez nagyrészt elmaradt, az egyszerű és frappáns megoldások szintén sablonosak lettek, kevés meglepetést vagy izgalmat nyújtva.
Lehangoló volt nekem, ahogy kifejezetten egyszerű képleteket adtak át: ha ez a bemenet ez a kimenet. Így kell csinálni. Egyik szerzőnél a Biblia is illusztrálta a sémák működését – vagy inkább tekintélyt próbált adni a felismerésnek. Ahol kifejezetten zavartak a Szentlélekre való hivatkozások, aki egy paraméter lett a képletben, minden isteni személyiségétől megfosztva. Kifejezetten materialisztikus hozzáállás, bármilyen kifejezésekkel operál. A másik szerző coach is, természetes hogy tanácsokat ad. Amely tanácsok, követendő példák egyébként lehetnek hasznosak, de nagy felismerés, rácsodálkozás mégsem várható.
Gondolkodtam, mi lehet a hiba? Hisz kijelentések, felismerések, sőt akár megoldóképletek is számos jó könyvben előfordulnak. De mégis más, ahogy Seneca ír a haragról vagy Watzlawick a változásról, személyes, élő, nem négyjegyű függvénytáblázat szagú, ahol ott vannak a konkrét számok meg segítségül az egyszerűbb képletek.
Jó példa egy Tillichről írt disszertáció, ami szintén átfutottam – elég odafigyelős olvasmány. Nagyon élő volt, tele dinamikával, különféle álláspontokkal, amik persze mégis egy jó irányt adtak ki. Gondolkodni kellett közben, megérteni, azonosulni. Nem kézikönyvnek készült, sokkal inkább volt élménybeszámoló egy gondolkodási folyamatról, ahogy az előbb jelzett pozitív példák is. Volt benne kaland, dilemma, felismerés és bizonytalanság is. Valamint őszinte és összeszedett is volt. Nem utolsó szempontok.
Mi a helyzet akkor a képletgyűjtemény könyvekkel? Sematizmusok erősítésére, álmegértésekre kiválóak, hiszen olyan, mintha értenénk, kézben tartanánk, akár uralnánk a dolgokat. És ezzel le is zárnak, befejezettnek tekintik a megismerést. Míg az igazi művek rácsodálkoznak, dilemmáznak és a végén kíváncsiságot hagynak maguk után. Nyitottabbá és akár bizonytalanabbá is tesznek, de ez valahogy aktív, energikus, van értelme tovább keresni.
Merthogy nincs meg a világképlet.
