Túlélés

Nyár van, nem is akármilyen, sok szempontból túlélési üzemmódban működünk. Nem úgy uborkaszezon ez, hogy unalmas vagy nem történik semmi. Inkább a lehetőségeinknél, a mi erőnknél nagyobb erők vannak jelen és intézik az ügyeket, amiket mi legfeljebb karcolgatnánk. Felesleges vagy inkább káros ilyenkor erőltetni dolgainkat, elképzeléseinket, nincs mit tenni, várunk, kivárjuk amíg valami alakul, kicsit jobb lesz. Próbáljuk stabilizálni a helyzetünket, állapotunkat, amennyire lehet.

Sok mindenre várhatunk. A kánikula enyhülésére, az eső elállására (vagy eleredésére), az intézményrendszer alakulására, jogszabályok módosulására, a körülmények változására. Jogosan várunk, hiszen addig nincs teendőnk, vagy legalábbis közel értelmetlen belefogni, intézni. Nem nálunk van a labda, nem mi lépünk. Van ilyen. 

Ki hogy viseli ezt. Van akinek kényelmes, elfogadja, majd lesz valahogy aztán meglátjuk. Más megfosztottnak, kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érzi magát. És lehet ez fenyegető vagy megnyugtató, feszítő vagy pont felszabadító. Akár számos érzés egyszerre, mikor mi kerekedik felül. 

Taníthat ez főleg magunkról, hogy vagyunk a kényszerű szünetekkel, tudjuk-e kihasználni, van-e alkalmi teendőnk ilyen esetekre. Elvileg lehetne most felkészülés a majdani dolgainkra, de belefér az is, hogy kipihenjük az eddigieket. Beütemezhetjük azt, ami eddig nem fért bele, vagy kitalálhatunk új dolgokat. Szokásokat, elfoglaltságokat alakíthatunk ki ideiglenesen, vagy akár majdani hosszabb távra is. Számos jó megoldás van arra, hogy kezeljük az ilyen kényszerleállásokat. 

Lényeges lehet, hogy tudjuk mit is akarunk. Kihasználni vagy elengedni, aktívan vagy passzívan viselkedni, esetleg ezeket vegyesen. A túlélésre játszunk, de azért ez az időszak is az életünk része, aktuálisan ez az életünk. Nem baj. 

Zsúfolt

Komoly feszültségforrás, amikor zsúfolt az életünk. Amikor többnek kéne beleférni, mint ami kényelmes, komfortos vagy legalább problémamentes. 

Nem szükséges, hogy nagyon sok teendőnk, feladatunk, elfoglaltságunk legyen, elég ha kettő üti vagy szorongatja egymást. Nem érünk oda időben vagy épp nem tudunk elég korán eljönni. Így mindkét esemény feszült lesz, nomeg mi is. Ha meg több hasonló helyzet követi egymást eléggé zaklatottak is maradunk. Ráadásul akad, hogy számos feladatot kell koordinálnunk, akár komoly logisztikával és mindenképpen veszteségekkel. 

Lehetne okosságokat mondani, hogy jól kell szervezni, annyit kell vállalni, nem kell vele foglalkozni stb. Ezek egy része utólagos okosság, másik valamiféle hozzáállást, praktikusan lazaságot javasol, sőt kér számon rajtunk. Mivel nem csak mi szervezzük az életünket, nem csak rajtunk múlik. Ami a miénk, az számon kérhető rajtunk, sokszor azonban mások vagy simán a körülmények sokkal inkább meghatározóak. Persze kezelnünk kéne a másokat meg a körülményeket, ez azonban már egy nagyon sok tényezős rendszer. Kibiceknek lehet egyszerű, ha csak egy-két dolgot veszünk figyelembe, mindjárt triviális. Egy jó közhely mindenre megoldás.

A hozzáállást számonkérni szintén kényelmesnek tűnik kívülről, miért ne állnánk hozzá lazán? Mondjuk azért, mert fontos dolgokról van szó, több fontos dologról. Ha egyik érdektelen lenne, mindjárt nem is lenne konfliktus. Node valamiért fontos, nekem, valaki másnak fontos aki viszont szintén fontos nekem, valamilyen jelentős következmény miatt, stb. Csúnya lenne, ha nem felelősen foglalkoznék fontos dolgokkal. 

Van-e hát megoldás életünk zsúfoltságára? Talán két tudatosítás segíthet. Egyrészt tudatosítani, hogy ez van. Amennyire lehet, érdemes objektíven ránézni, mérlegelni a lehetőségeket, levonni esetleges tanulságokat, ha volnának. Nem személyes a helyzet, maga a világ működik így. Másrészt tudatosítani, hogy most ez van. Általában átmeneti állapot, belefér ha most simán a túlélésre játszunk. Elég az aktuális minimum, a lehetséges maximum meg majd jobb időkben. 

Úgyhogy valószínűleg nincs frappáns feloldás, megfejtés, csodaszer. Miért is lenne? Ezzel együtt azért fejlődhetünk a szervezésben, vállalásban, hozzáállásban. Tapasztalati úton, hogy túléltük és hogy hogy is éltük túl az eddigieket. 

Az idő végessége

Egyik meghatározó kiábrándulásunk, amikor találkozunk a végességgel. Például ahogy fogy az időnk.

Végtelennek tűnő idővel indulunk. Persze van tudásunk arról, hogy „életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” és „olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” – viszont az elején ez nem tapasztalat. Meg miért is foglalkoznánk ezzel, éljük az életünket, tesszük a dolgunkat, iskolába járunk meg minden. 

Viszont korán megjelenik végesség egy fajtája, az aktuálisan rendelkezésre álló idő szűkössége. Egy nap csak 24 óra és nem fér bele több. Olykor persze ez elég, sőt sok is, máskor viszont kevés, egyszerre több teendőnk lenne, rangsorolni, sőt választani kell. Lehet persze nagyon fegyelmezetten, átgondoltan, értékek meg felelősségek mentén beosztani napjainkat, de hát először mások osztják be a mi időnket. És ez részben végig így marad, többnyire csak időnk egy részével rendelkezünk szabadon. 

Aztán a végesség jele az is, hogy lekésünk dolgokról. Számos dolgot egyre idősebben egyre nehezebb megtanulni, elsajátítani. A finommotorika fejlesztése felnőtt korban keserves, ahogy a biciklizés, úszás megtanulása is. Ha készségeink nem alakulnak ki időben, jóval nehezebb a dolgunk szociális téren, de így vagyunk többek között az önfegyelemmel, kitartással is. Magunkon idővel egyre nehezebb alakítani és van amin aztán nem lehet. Egy kort meghaladóan már csak akcentussal tudunk elsajátítani egy nyelvet, ha egyáltalán. Sőt, a kötődéseink, sémáink bevésődnek és később csak nagy munkával lehet ezeken némileg korrigálni. Vagyis számos szempontból kialakulunk és nagyrészt úgy maradunk. Kellemetlen, ha ezt későn vesszük észre.

Ehhez is kapcsolódóan egyre szűkülnek a lehetőségeink. Ha valamit választunk, a többi lehetőséget kizárjuk. Ha egy párunk van, a többiek nem, vagy csak utána. Ha egy érdeklődésünk van, a másik nem fér bele, abban biztos lemaradunk. Ha egy helyre megyünk, egy társaságba, a többi hely vagy társaság már nem opció. Így az eleinte sok választási lehetőség egyre inkább csökken, kialakul a saját utunk. Lehet persze átjárás, de a nagy csomópontok elhagyásával már csak kerülőkkel, visszafordulásokkal, veszteségekkel, mehetünk más irányba. Ezek miatt pedig gyakran nem jutunk olyan messzire, mintha végigmennénk egy megkezdett úton – az új úton pedig már nem jutunk olyan távolra. Mindezeket persze mérlegeljük minden elágazásnál.

Végül biztosan belefutunk az időnk lejártába. Kinek mennyi van kilátásban, a szerint kalkulál. Nomeg mikor már itt tartunk, van egy visszatekintés és értékelés is. Ez előfordul menet közben is, mit érdemes elkezdenem, mennyi időt szánhatok valamire… Az hogy hogy rendezkedünk be összefügg azzal, mennyi időre kalkulálunk. És hogy akarjuk tölteni a hátralévő időt. Ez felmerülhet már az életünk első felében, de a másodikban mindenképpen szempont. A lecsengésnek is megvan a hangulata, jó esetben a méltósága is és megelégedettséggel párosul. Vagy kapkodással, erőlködéssel, keserűséggel.

Az idő végessége lehet motiváló és elkeserítő is, megnyugtató vagy ijesztő. Könnyű lenne azt mondani, hogy rajtunk múlik, de nem csak. „A kor folyam, mely visz vagy elmerít, Úszója, nem vezére, az egyén” – rengeteg meghatározottságunk van és általában véges lehetőségekkel találkozunk véges időnkben. Nem is lehet másként. Viszont megpróbálhatunk ebből kihozni valami elfogadhatót… 

BőveBBBen

 A döntés

Egyedül nehéz, ha kevés az idő, bonyolult a helyzet, nagy a felelősség – lehet akkora nyomás, hogy igencsak megijedünk, akár pánik-közeli állapotban döntünk. Ha van kivel átbeszélni, végiggondolni, úgy olyan megoldást találhatunk, amit a későbbiekben jobban el tudunk fogadni. Ezt leginkább a családon, a baráti körön belül szoktuk megoldani, de olykor jól jöhet valaki kívülről.

Miért BőveBBBen?

Mert ennyi a lényeg, hogy ne egyedül, hirtelen, kevés mérlegelés után döntsünk. Lehessen bővebben beszélni, átgondolni, a sürgetés ellenére adjunk időt, vegyünk figyelembe további szempontokat. Hogy lássuk a helyzetet tágabban, általában reálisabban.

Hogyan?

Tapintattal. Annyiról van szó, amennyi lényeges lehet, tudva hogy ennél mindig összetettebb a helyzet. Hiszen nem a minden megbeszélése, hanem a szükséges tájékozódás, átgondolás, mérlegelés és a döntés segítése a cél. Természetesen a találkozásra vonatkozik a titoktartás. 

Mennyi?

3×60' egyéni- vagy 2×90' párkonzultáció – mert általában nem kell azonnal dönteni, hatékonyabb ha több alkalommal gondoljuk át, nekifutunk, kicsit elengedjük majd újra megnézzük. Ennyi találkozás néhány napba is beleférhet. 

Mit old meg?

Az egyedült biztosan. Az időt annyiban, hogy megengedjük legalább két hullámban átgondolni az eddigieken túl. A bonyolultság kapcsán legalább átlátjuk mennyi mindenről is lehet szó, jobban felkészülhetünk a továbbiakra. A felelősség természetesen megmarad, de bizonnyal felelősebb döntést tudunk hozni egy ilyen átgondolás után. 

időnként

S ült az osztályában, és várta, hogy a tanár tanítson. Végülis ezért volt itt. Mondjuk egy óra hosszú idő, hát még ha több is van egymás után, nem lehet végig csak tanítani/tanulni. Nomeg kell némi interakció, jobb ha kiderül mit is értettek meg a diákok vagy az őket foglalkoztató témák hangzanak-e el.
És ismét elhangzottak a kérdések: mi lesz a vizsgán, mennyit kell tudni, ezzel a szakmával/tudással el lehet-e helyezkedni… Már többször megrágott téma ez, persze mindig aktuális. Hiszen motivál a tanulásra, hogy milyen jó szakma ez, meg hogy mennyi mindent kell tudni, és persze, hogy milyen nehéz lesz a vizsga. Megint kialakul a párbeszéd, elenyésző új elemekkel és információval, mintegy bejáratott koreográfia szerint. Jól érzi magát az osztály, hisz fontos dolgokról van szó. Jól érzi magát a tanár, mert fontos dolgokról van szó. Talán csak S nem érzi jól magát, merthogy ezek a fontos dolgok aktuálisan lényegtelenek, semmivel nem járulnak hozzá semmihez.
Fölösleges elmondani, mit kell majd tudni, ahelyett hogy ezt megtanítanák. Sztorizni arról ki hogy helyezkedett el – hiszen ez által az a munkahely foglalt, már kiesett a lehetőségekből. A vizsga külsőségeivel foglalkozni, mikor az csak ott és akkor lesz meghatározó. Kár lamentálni a tantárgyak követelményein, az iskolai székek állapotán, felszerelések minőségén – nem befolyásolható tényezők. Ezek csak időhúzások.
És pont időből nincs olyan sok. S is tudja, ha nem itt ülne bőven lenne dolga, sőt van is, úgyhogy ez a passzív idő csak halasztja és zsúfoltabbá teszi a teendőit. E miatt a feszültség miatt nem értékeli, hogy milyen jól nem tanulunk, ami a diákok alap hozzáállása – és eredetileg tőle sem idegen –, inkább idegesíti ez a pazarlás. Órákat így meg lehet úszni, anélkül hogy bármilyen erőfeszítés szükséges lenne. A megúszásnak viszont csak akkor van jó hangulata, ha ezzel valamennyire meg is old valamit. Itt pedig csak halasztja, a tennivalók felhalmozódása fokozódik, ami egy szint után ijesztő.
Marad a mérlegelés. Mit kezdjen a feszültségével, mennyire folyjon bele az eszmecserébe, hogyan tud hatással lenni az egészre? Kármentésként mi hasznosat tud kihozni ebből az időből, mi értelmeset képes most végezni egyéb teendőiből? Használhatja-e a helyzetet önismereti célra, esetleg csoportdinamikai műhelymunkaként, kommunikációtechnikai kutatásként – vagy egyszerűen szemlélheti érdekes jelenségként?
Mindezekkel együtt persze nem ilyen tragikus a helyzet. Nagy valószínűséggel belefér ez az idő a tartalékokba, olykor egyébként is vannak teljesen kieső idők, nem lehet és nem is kell abszolút hatékonysággal kihasználni mindent. Átgondolva, átütemezve általában megoldhatóak a dolgai, ezt az időt egyébként is erre kalkulálta be, így számolt. Csak hát telhetne értékesebben…