Végtelennek tűnő idővel indulunk. Persze van tudásunk arról, hogy „életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” és „olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” – viszont az elején ez nem tapasztalat. Meg miért is foglalkoznánk ezzel, éljük az életünket, tesszük a dolgunkat, iskolába járunk meg minden.
Viszont korán megjelenik végesség egy fajtája, az aktuálisan rendelkezésre álló idő szűkössége. Egy nap csak 24 óra és nem fér bele több. Olykor persze ez elég, sőt sok is, máskor viszont kevés, egyszerre több teendőnk lenne, rangsorolni, sőt választani kell. Lehet persze nagyon fegyelmezetten, átgondoltan, értékek meg felelősségek mentén beosztani napjainkat, de hát először mások osztják be a mi időnket. És ez részben végig így marad, többnyire csak időnk egy részével rendelkezünk szabadon.
Aztán a végesség jele az is, hogy lekésünk dolgokról. Számos dolgot egyre idősebben egyre nehezebb megtanulni, elsajátítani. A finommotorika fejlesztése felnőtt korban keserves, ahogy a biciklizés, úszás megtanulása is. Ha készségeink nem alakulnak ki időben, jóval nehezebb a dolgunk szociális téren, de így vagyunk többek között az önfegyelemmel, kitartással is. Magunkon idővel egyre nehezebb alakítani és van amin aztán nem lehet. Egy kort meghaladóan már csak akcentussal tudunk elsajátítani egy nyelvet, ha egyáltalán. Sőt, a kötődéseink, sémáink bevésődnek és később csak nagy munkával lehet ezeken némileg korrigálni. Vagyis számos szempontból kialakulunk és nagyrészt úgy maradunk. Kellemetlen, ha ezt későn vesszük észre.
Ehhez is kapcsolódóan egyre szűkülnek a lehetőségeink. Ha valamit választunk, a többi lehetőséget kizárjuk. Ha egy párunk van, a többiek nem, vagy csak utána. Ha egy érdeklődésünk van, a másik nem fér bele, abban biztos lemaradunk. Ha egy helyre megyünk, egy társaságba, a többi hely vagy társaság már nem opció. Így az eleinte sok választási lehetőség egyre inkább csökken, kialakul a saját utunk. Lehet persze átjárás, de a nagy csomópontok elhagyásával már csak kerülőkkel, visszafordulásokkal, veszteségekkel, mehetünk más irányba. Ezek miatt pedig gyakran nem jutunk olyan messzire, mintha végigmennénk egy megkezdett úton – az új úton pedig már nem jutunk olyan távolra. Mindezeket persze mérlegeljük minden elágazásnál.
Végül biztosan belefutunk az időnk lejártába. Kinek mennyi van kilátásban, a szerint kalkulál. Nomeg mikor már itt tartunk, van egy visszatekintés és értékelés is. Ez előfordul menet közben is, mit érdemes elkezdenem, mennyi időt szánhatok valamire… Az hogy hogy rendezkedünk be összefügg azzal, mennyi időre kalkulálunk. És hogy akarjuk tölteni a hátralévő időt. Ez felmerülhet már az életünk első felében, de a másodikban mindenképpen szempont. A lecsengésnek is megvan a hangulata, jó esetben a méltósága is és megelégedettséggel párosul. Vagy kapkodással, erőlködéssel, keserűséggel.
Az idő végessége lehet motiváló és elkeserítő is, megnyugtató vagy ijesztő. Könnyű lenne azt mondani, hogy rajtunk múlik, de nem csak. „A kor folyam, mely visz vagy elmerít, Úszója, nem vezére, az egyén” – rengeteg meghatározottságunk van és általában véges lehetőségekkel találkozunk véges időnkben. Nem is lehet másként. Viszont megpróbálhatunk ebből kihozni valami elfogadhatót…
