Mindenki szeret érvényesülni, ez azért jó érzés meg kellemes állapot. És gyakran úgy tűnik a másik kárára tudunk, ő meg a mi kárunkra. Így máris kialakul egy versenyhelyzet vagy akár valami háborús retorika. Egy élettér van, és az vagy a miénk, vagy a másiké.
Ilyen mikor félünk, hogy elveszik a munkánkat, mert fix mennyiségű munka van, és ha valaki elveszi akkor nekünk nem marad. Pedig elképzelhető, hogy ha többeknek van munkája az nagyobb jólétet hoz és így az addigi luxus szolgáltatások is elterjednek – további munkát generálva. Nem csak zéró összegű játszmák vannak, ha a másiknak jó az akár nekem is jó lehet, növekedhetünk együtt. Van persze, amikor adott mennyiség van valamiből, de ez a ritkább. Gyakori hogy a nyertes-vesztes helyzet helyett kialakítható egy nyertes-nyertes felállás – ami nem kompromisszum, ahol mindenki lemond valamiről így majdnem vesztes-vesztes érzés alakul ki.
Természetesen bekalibráljuk magunkat, hol is vagyunk a társadalomban, mindig vannak alattuk és felettünk, bármilyen szempontból. Kereshetünk olyan környezetet, ahol mi vagyunk a legek és ez jól esik, de közben úgyis tudjuk, más helyzetben máshol lennénk. És dolgozhatunk azon, hogy ne kerüljenek fölénk. A csúcson nem húz tovább semmi, félteni és őrizni kell a helyet. Ha elfogadjuk, hogy közbenső helyzetben vagyunk, akkor láthatunk célt előttünk, a megtett utat mögöttünk és akár segíthetünk is lefelé, tehetünk erőfeszítéseket felfelé. Nem fix az állapotunk, de nincs is erre szükségünk.
A kapcsolatok is ilyenek. Ha egymással rivalizálva vagyunk akik vagyunk, úgy a másik valamilyen állapota a mérce. Például úgy maradhatunk jobbak, többek valamiben, hogy tőle elvesszük, a helyzetét rontjuk, keresztbe teszünk. Ezzel gyakran saját környezetünket is romboljuk, saját esélyeinket és kilátásainkat is rontjuk. De legalább hozzá képest előnyben vagyunk. Pedig gyakran lehetne együtt is, az általában hatékonyabb.
A gyerekünket, munkánkat, világnézetünket, hobbinkat, egyebeket a másiktól függetlenül is szerethetjük, értékelhetjük, nem versenyhelyzet ez. Ha a másik is boldogul az nekünk is jó, sokkal nagyobb boldogulási esélyünk van egy boldogabb másik mellett. Igen ritka, hogy – hosszú távon vagy alapvetően – azzal járunk jól, ha a másiknak rosszabb. Nem attól vagyok erősebb, hogy a másik gyengébb, és nem leszek gyengébb attól, hogy a másik erősebb. Együttműködve viszont mindkettőnknek esélyünk van még erősebbé, okosabbá, alkalmasabbá válni, sokkal kisebb stresszel, mintha rivalizálásból küzdenénk ezen.
Az együttműködés kifejezetten emberi képesség és csodákra képes. Kiderülhet, hogy nem egy szűk, fekete-fehér, ellenséges világban élünk, hanem olyanban, ami velünk együtt képes nőni.
