hűtlenség

Nemrég szóba került a megcsalás, hol is kezdődik, mi az ami már az és mi az ami még nem. Voltak véleménykülönbségek, és persze a tulajdonképpeni megcsaló nagyobb mozgásteret fogalmazott meg e téren. Elméletinek tűnhet a kérdés, de messze nem az, mikor egy pár konkrét kapcsolatában merül fel.

Aztán a talán még árnyaltabb és megfoghatatlanabb hűtlenség került elő. Merthogy van amikor nincs tettleges megcsalás, mert technikailag bonyolult, körülményes, időigényes stb. A „mikor lenne időm megcsalni” kérdés igazolás lenne eredetileg, de mégiscsak arról szól, hogy ha lenne erre idő mindjárt más lenne a helyzet vagy hozzáállás. Azért nem csallak meg, mert nem fér bele. Kevéssé meggyőző és megnyugtató válasz.

Ha nincs megcsalás az még nem hűség. Egy para-kapcsolat építgetése, dédelgetése akár mindössze kommunikatíve (rendszeres flört, üzenet váltások, stb.) már kitekintés a kapcsolatból. Mivel többnyire mások társaságában éljük valós és virtuális életünket, nehéz nem észrevenni egy másik másikat, akiben megláthatunk némi fantáziát. Valami nagyon fegyelmezett, talán rigid hozzáállás kellene, hogy ne reagáljunk mások és saját késztetéseinkre. Főleg, hogy ezek a megnyilvánulások tulajdonképpen természetesek,  nagyrészt ártatlanok, játékosak, az élet részei és nélkülük egy merevebb és színtelenebb világunk lenne.

Hol lehet hát a határ, amikortól figyelnünk kell? Valószínűleg a titok megjelenése. Mikor a párunk már nem tud a másik másikról, vagy nem úgy és nem azt, ami lényeges. Kialakul valami párhuzamos, rejtett. A titokhoz szégyen és izgalom is társulhat, ami egyszerre hűti és fűti a fantáziánkat. És általában egyre nehezebb kezelni a kialakult helyzetet, a következő, immár egyértelműbb fokozat a megtévesztés, hazugság, ami több a titoknál.

A megoldás valahol a teljes hibáztatás és teljes felmentés között lehet, bár a szélső értékek is elfogadhatóak adott esetben. Persze minden eset más, hiszen mások a személyek, helyzetek, hozzáállások, vélemények. Igen különbözhetnek a megítélések, bár talán nem is kéne ítélkezni, hanem megérteni, elfogadni, támogatni, kérés esetén segíteni. Hiszen hűtlenség terén az érdektelentől a tragédiáig sok megélés megjelenik és mind jogos…

Erős vár

Isten a mi oltalmunk és erősségünk. Zsolt 46,2

Ez egy dilemma, hogy elég erős vagyok-e? Mondjuk meg tudom-e védeni magam? Ami egyébként feladat. Nem lehet cél, hogy gyengék legyünk és kiszolgáltatottak. Már Asimov szerint is „a robot tartozik saját védelméről gondoskodni…”, bár ez csak a harmadik és utolsó robotikai törvény a sorban. De törvény, szóval védjük meg magunkat.

Az önvédelem azonban nem egyszerű és nem is mindig egyértelmű. Szinte elkerülhetetlen, hogy valamilyen kárt szenvedjünk (~robotika I. tv.) ebben a bonyolult világban. Gyakran a kisebb vagy nagyobb károk közül lehet csak választani, merthogy nincsenek tökéletes megoldások. Lehet ára az oltalmunknak, amit le kell róni – akkor pedig kár és minket. Még úgy is, ha tulajdonképpen megéri. 

És hiába vagyunk erősek, félő hogy vannak játékban nálunk nagyobb erők is. Erősebbek, okosabbak, ügyesebbek, stb. Vagy például többen vannak. Ha meg nem csak másokra tekintünk, hanem jelenségekre, folyamatokra tekintünk, úgy igen kicsinek és jelentéktelennek is érezhetjük magunkat, méltán. Fel is merül hát, ki véd meg engem, ki törődik velem egyáltalán?

Ami Istenben komolyan zavarba ejtő lehet, az a személyessége. Már ha a személy jó fogalom egyáltalán az esetében, de az mindenképpen lényeges, hogy minket személynek tekint. Egyedinek, különlegesnek és talán fontosnak is. Nem mellékes számára, hogy itt vagyunk, és éppen ez irányú tapasztalatát osztja meg a zsoltáros, Isten megvédi és erősségként is megnyilvánul. Valami ősbizalom-féle ez.  

Jó hozzáállás lehet, már akinek megadatik… 

diszkréció

Beszélgettünk egy körben a diszkrécióról. A rossz tapasztalatokon túl egyébként is érdekes téma.

A diszkréciót általában a titoktartással vagy a tapintattal hozzuk kapcsolatba, ezek szinonimájaként. És valóban, igen lényeges ez, talán igazolja hogy ha az indiszkréciót nézzük, ami viszont tapintatlanság, titokszegés. Kellemetlenek az ilyen  emberek, kellemetlen helyzeteket teremtenek, érdemes óvatosan kezelni őket.

Viszont elhangzott a méltóság is, mint a diszkrécióval összefüggő fogalom, ami talán nem annyira magától értetődő. A méltóságunkba belefér, talán kicsit lényege is, hogy lehetnek titkaink, kellemetlen dolgaink, ügyeink, amikbe nem avatunk be másokat. Elvárjuk, hogy tapintatosan kezeljenek minket, adatainkat, rólunk szóló vagy velünk kapcsolatos információkat. Ugyanezt nyújtjuk is, és nyugtalanító feszengéssel jár, ha valakiről ilyesmi jut tudomásunkra. Nem biztos, hogy mindenkiről mindent tudni akarunk.

Valamint elkülönülést is jelent a diszkréció, a diszkrét dolgok az általánoson, a folyamaton kívüliek, egyediek. Az is alapvető, hogy valami különlegesről, szokatlanról van szó. A szokásos, hétköznapi infó általában nyilvános, szokványos, kicsit érdektelen. A különleges érdekesebb és ritkább, jobban oda is figyelünk rá. Meg valahogy érzékenyebb, egyedi bánásmódot igényel. 

Talán értékesebb is egy diszkrét helyzet, megnyilvánulás, csak egy biztonságos kapcsolatba fér bele. A kapcsolatba, ahol együtt különülünk el, kikerülünk a fő sodorból. Egy buborék, ahol itt és most nyilvánvalóan bent vagyunk, és ez számít. Kicsit intimitás jellegű, de ugyanennyire titoktartási-, támogatási-, elfogadási szerződés is, közösségvállalás, véd- és dacszövetség. Egy különleges helyzet, állapot, kifejezetten zárt körű.

A diszkréció gyakorlása mindenképpen építő, előre vivő, jó esetben alapvető hozzáállásunk. Legyünk hát diszkrétek és engedjük meg másoknak is, sőt akár várjuk el. 

Leépülés - bizalmilag

Leépüléseink között kiemelt a hit, a bizalom leépülése. 

Többnyire jól indulunk, mosolygósan, elégedetten, már amikor sírás után enni kapunk és felvesznek minket. Jó esetben megtanuljuk, hogy alapvető igényeinket kielégítik, számíthatunk szüleinkre, meg ilyesmi. Így amikor már beszélünk és hallunk tőlük a világ dolgairól, simán elhisszük. Hiszen tudják amit mi nem. Meg tudják csinálni, amit mi nem. Már csak méretüknél fogva is. 

Lehetne ezt hosszan ecsetelni, de a lényeg, hogy valahol bizalommal kezdjük, aztán ki milyen hamar és mennyire, de kiábrándul. Merthogy jönnek csalódások, rossz tapasztalatok, kiderülnek a nagyok korlátai, sőt gyarlóságai. Szépen kezd omladozni a világunk, egyre több kapaszkodó esik ki. Nehéz felsorolni mi mindenben és mindenkiben csalódhatunk. Közéleti, szakmai, baráti, szerelmi, családi, stb. viszonyaink és szereplőink mind rengetik a bizalmunkat, így aztán nem csoda, ha megrendül. 

Világképünkön túl az önképünk is amortizálódik. Hiszen általában nem vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk. Esztétikailag, fizikailag, szellemileg, érzelmileg és számos tekintetben is elmaradhatunk a kívánatostól. Talán legrosszabb, mikor morálisan csalódunk magunkban, pl. gyávának, hitványnak, gyengének és hasonlónak bizonyulunk. Ki szeret ilyen emberként élni?

Jó esetben persze épül is a bizalmunk, mégiscsak vannak megbízható intézmények, személyek sőt olykor magunk is megálljuk a helyünket. Nem csak leépül a bizalmunk, hanem reálisabbá is válik, kialakul a mértéke és körvonalazódnak a határai. Kialakul valami egészséges bizalmatlanság, tapasztalati alapon, ami azért nem egy univerzális hitetlenség és elutasítás.

A kételkedés és a hit helyes egyensúlya nagyban segítheti az életünket. Mindkettőnek helye van és a megfelelő arány helyzetenként, személyenként változhat. És változnia is kell, hiszen minden és mindenki eltérő mértékben megbízható vagy megbízhatatlan. 

Ne hagyjuk teljesen leépülni a hitünket, igencsak szükségünk van rá. Olykor ugyan bizalmat szavazva a csalódást kockáztatjuk, de mégiscsak egy dinamikusabb, élőbb, pozitívabb létezésben lehet részünk. Ha meg nem jönne be, majdcsak kezeljük valahogy… 

alakítás-alakuláa

Sokan alakítják az életüket. Kitalálják, megtervezik, végrehajtják, mintegy feladatként. Tudják mit akarnak, és annak irányába mozgatják dolgaikat. A filmek hősei gyakran ilyenek, sok nehézség árán de megvalósítják álmaikat, és hepiend. 

Általában persze nem ilyen egyszerű, a filmeken is számos vargabetű meg konfliktus adódik, de sokat segít, ha tudjuk mit is akarunk. Számos motivációnk lehet, és akár bátorságból akár félelemből de megyünk az úton. Szebbek a pozitív célok, törekvések, de hát ritka, hogy csak egyetlen fontos ügy mozgat – általában egyik dolog vonz a másik meg taszít, valamit elérni mást meg elkerülni szeretnénk, így alakul ki az irány. 

Jó lehet céltudatosnak lenni. Vagy talán nem is annyira? Mindent a célunk szempontjából mérlegelni, ahhoz viszonyítani egy elég szűk perspektíva. Minden fekete-fehér lehet, vagy előre visz vagy gátol, esetleg csak felesleges. Mindennek jelentése és jelentősége van, ez a szemüvegünk és ezzel mindent élesen látunk, de túlzás ez a kontraszt. És minden a mi felelősségünk, sikerünk vagy kudarcunk, ami azért nyomasztó.

Sokak élete ellenben nagyrészt alakul. Nem akarják vagy nem tudják (és ezt be is látják) alakítani, történek velük a dolgok. Jók – rosszak. Mint mindenkivel. Örülnek és szenvednek, meg küzdenek is – hiszen a jót megtartani a rosszat elkerülni nekik is alapvető, csak az egész nem mutat egy direkt irányt. Az számít ami adódik, azzal gazdálkodnak. Sodródnak, de a víz fölött maradnak, olykor akár igen magasan kiemelkedve. Rácsodálkoznak a történésekre, észreveszik a sokféle erőket és mozgásokat, amik hatnak rájuk. Nem akarnak mindenáron hatni a világra, elfogadják, hogy az hat rájuk.

Jó lehet rugalmasnak lenni. Vagy talán nem is annyira? Kiszolgáltatottság és talajvesztés élménye, ha nem érzem, hogy kézben tartom és alakítom dolgaimat. Mellékszereplő vagyok saját életemben, akit nagyrészt a körülmények, mások szándékai határoznak meg. A kincstári optimizmus és a balekség közel áll egymáshoz, utólag derül ki miről volt szó. 

Ritka, hogy e két véglet egyike legyen a hozzáállásunk. Tűzünk ki célokat és van hogy sodródunk is. Megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk tehetetlenek sem mindenhatóak, ha csináljuk halad, de olykor mégsem. Talán legtöbb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk aktuális helyzetüket, figyelve az esetleges kitörési pontokat, mérlegelve mi mit ér meg. Közben nem csak egyetlen célra figyelünk, hanem jelen vagyunk ebben a nagy egészben, de azért nem feledve mit is szeretnénk. 

Tudjuk-e közben valamennyire jól érezni magunkat, a helyünkön vagyunk-e? Elég-e a hitünk, bizalmunk magunkban, amikor alakítunk és másokban, amikor hagyjuk alakulni életünket? Döntően ellenséges vagy barátságos, rosszindulatú vagy jóindulatú világban élünk? Annyi minden befolyásolja, mikor és miben mennyire alakítunk és alakulunk, aktuálisan melyik az optimális. És milyen jó, ha néha sikerül eltalálnunk… 

Függőségről...

A függőség megtart minket. Ezért kapaszkodunk belé, nélküle rosszabb lenne. Félünk elengedni, tulajdonképpen kiszolgáltatottak vagyunk. A függetlenség ehhez képest zuhanás, szabadesés, elvágódás. Kiszámíthatatlan hogy végződik. 

De a függőség kisajátít minket. Egyre jobban meghatároz, egyre szűkebb lesz a világunk. Nem ismerünk magunkra, hiszen régebben nyitottak voltunk, kíváncsiak, aktívak. Ha nem dőlünk be saját magyarázkodásunknak, önigazolásunknak, elég rosszul fest a helyzet. 

Félő, hogy csak nehéz megoldás van. Számot vetve a kialakult helyzettel, lehetőségeinkkel, keménynek tűnik a feladat. Vélhetőleg sok, kevéssé sikeres próbálkozással a hátunk mögött jelentős bizalom és optimizmus kell egy újabbhoz. 

Pedig kár értünk. Ennél többek vagyunk, többet tudnánk nyújtani. Talán várnának is többet tőlünk, bár lehet, lassan lemondanak rólunk. De szerencsére mi még nem mondunk le magunkról. Tudjuk, több vagyunk, mint ami látszik belőlünk. 

Jól jöhet ilyenkor némi segítség. Átgondolni, megérteni mi is a helyzet, hogy vagyunk, miben és mennyire. A segítség kéréséhez bátorság kell, azután munka, kitartás. Visszaszerezni a régen volt nyitottságot, kíváncsiságot, aktivitást komoly feladat, elkel a támogatás, némi biztatás, vezetés. És visszajelzés, hogy tényleg haladunk. 

ég a házunk

Ég a házunk, mi pedig odabent acsarkodunk, verekszünk, helyezkedünk és érvényesülni próbálunk. Greta Thunberg már nem téma, de megmaradt a probléma, egyre inkább látjuk magunk körül. Kis vizespoharakkal szaladgálnak néhányan legalább, de legtöbben inkább egymásnak esünk, a másik kárán próbálunk magunknak előnyöket, felfújt- meg álproblémákkal foglalkozunk, esetleg egy alig füstölő részen úgy teszünk, mintha rendben lenne. Valami ilyesmi a világunk helyzete. Miközben ez az egy házikónk van, erősen amortizálódóban, ha omlik, akkor az egész. 

Olyan probléma ez, ami nem a környezetükben, a világban, hanem bennünk van, talán megoldhatatlanul bekódolva. Nem hogy az ideális társdalom nem alakult ki, a nagyobb intézmények is rengeteg, leginkább emberi problémával küzdenek. Amint előkerül az érvényesülés, szükséges kompromisszumok, realitásban teendő lépések, úgy egyre bonyolultabb eldönteni mi fér még bele nagyobb megalkuvás nélkül. Az előforduló rossz megoldások hamar magukat kezdik gerjeszteni, aztán elsikkad a szervezet eredeti küldetése és csak a külső-belső helyezkedés marad. A saját érdekem olyan közeli és egyértelmű, a közös érdek meg távoli és a mások dolga.

Kisebb léptékben a kapcsolatainkon is észrevehetjük mindezt. Még a szeretteinkhez viszonyulva is előfordul irigység, rivalizálás, érvényesülni akarás, szégyen, félelem és egyebek, amik elszabadulva felemészthetik az eredetileg korrekt kapcsolatot. Már nem a másikra figyelünk, hanem mérlegelünk, helyezkedünk, támadunk meg védekezünk. Mindezt egy olyan világban, ahol támogatnunk kellene egymást, ahol nem kizárólag a másik kárán érvényesülhetünk, sőt csak együtt javíthatunk érdemben. A kapcsolatunkon is, környezetünkön is, helyzetünkön is. Nehéz újra meglátni az eredeti hozzáállást, amikor már megszokott a fenyegetettség érzése, a szerzett és okozott sérelmek, kialakult reflexek, előfeltételezések befolyásolnak. Előbb-utóbb összeomlik minden, hiszen a másik rombolásával mi nem épülünk, sőt azt tesszük tönkre ami mindkettőnké lehetne és elég is lenne kettőnknek. A kapcsolatot, támogatást, közös erőforrásainkat, magunkat a másik számára és a másikat magunk számára. 

A világgal kapcsolatban dolgunk lenne, hogy műveljük és őrizzük. Ráférne. És kapcsolatainkkal is ez a dolgunk, egymás által tudunk művelődni és megőrződni. Ártással magunk is ártunk, építéssel viszont magunkat is építjük. Hozott anyagból dolgozva – hisz semmi nem gyári új állapotú immár –, lényegében romokból, de még használható elemekből. Valamennyit még tökéletlenül is biztosan tudunk javítani a kapcsolatunkon. Utána talán a világunkon is. Hátha van még némi esélyünk.

jelentőség

 A fontos dolgokkal kell foglalkozni, merthogy nincs idő meg energia mindenre. 

Mik is a fontos dolgok? Hírek esetén például nem feltétlenül a legérdekesebbek és leghangzatosabbak. Az érdekesség a bulvár, általában semmilyen hatással nincs ránk. A  társadalmi, tudományos, gazdasági, politikai híreknek már lehet jelentősége a mi életünkre is – általában nem a szenzációsak, gyakran csak egyéb összefüggésekkel érthető jelentőségük. Minden szakma vagy terület tudja mi az, ami releváns és jelentős esemény, ami hatással lesz a továbbiakra – ez gyakran alig kerül ki a szakmán kívülre, mert nem elég izgalmas, botrányos, egyszerű és esetleg magyarázat nélkül a kívülállók nem is értik jelentőségét. 

A fontos dolgok attól fontosak, hogy érintenek minket. „Amikor a helyi újságírók eltűnnek, a hírek elvontak lesznek, szórakoztatássá válnak ahelyett, hogy ismerős dolgokról számolnának be.” A távoli dolgok csak érdekesek, szórakoztatóak, ezzel együtt nagyrészt lényegtelenek. Nincs ránk hatása és mi sem tudunk hatni rájuk. Ugyanígy, a helyi hírek gyakran nem jutnak el hozzánk, utólag derül ki, mi is történt körülöttünk és meglepődünk. Lehet hamarabb szerettünk volna tudni róla. 

Vannak egyértelműen fontos dolgok és vannak, amiknek a jelentősége később derül ki. Egy átütő tudományos felfedezés, egy háború kitörése, egy helyi természeti katasztrófa fontossága viszonylag könnyen megítélhető. Egy kisebb felfedezés, távoli háború, nem katasztrofális de masszív természetkárosítás jelentősége már kevésbé egyértelmű, hírértéke pedig jóval kisebb. A még kevésbé hírértékű események pedig utólag derül ki a jelentősége, ha van.

Kapcsolatainkban nagyban befolyásolja valami fontosságát, hogy mi mekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Egy összeveszés, egy kritika vagy épp dicséret hatása nagyban függ a másikhoz való viszonyunktól. Van, aki kapcsán csak megvonjuk a vállunkat, mástól viszont kifejezetten rosszul vagy épp jól esik. Függhet ez a helyzettől, aktuális állapotunktól, fáradtságunktól meg számos tényezőtől, de a kapcsolatunk mégiscsak döntő egy megnyilvánulással kapcsolatban. 

És igaz ez olyan, a kapcsolatot nagyban meghatározó történésekre is, mint egy kihasználás, cserben hagyás, árulás, megcsalás. Ilyenkor magát a kapcsolatot is újra kell értékelnünk, hiszen az ilyesmi nem tartozott, nem tartozhatott bele, most meg mégiscsak itt van, hogy lehet ez? És mi következik ebből? Hogy lesz ezen túl, lesz-e még ilyen egyáltalán? A kapcsolaton túl át kell gondolnunk saját magunkat, a másikat, értékeinket, gyengeségeinket, kiszolgáltatottságunkat, lehetőségeinket… Egy törés egy kapcsolatban annak a legtöbb összetevőjét megkérdőjelezi. Átgondolandó, mi marad, és az mire elég. 

Legfontosabbak egyike ilyenkor a kommunikáció, amit csak lehet tisztázni kell. Az adott érzelmi állapot ennek ritkán kedvez, mégis érdemes legalább valamennyire megkísérelni. És ha már túl vagyunk az első sokkon, valamennyire érthetővé váltak a történések, jó lehet feltenni a jelentőség kérdését. Mekkora fontosságot tulajdonítunk és tulajdonítsunk neki? 

Ha túlzott jelentőségűként kezeljük, úgy a szükségesnél nagyobb károkat okozhatunk. Ha egy boltlás, szerencsétlen összjáték, alkalmi megingás volt – akár a mi részünkről, akár a másikéról –, kár lenne túlreagálni, belemerülni egy (ön)hibáztatásba, katasztrofizálásba, destruktív játszmákat és szerepeket kialakítani. A bagatellizálással pedig súlytalanná, lényegtelenné és akár megismételhetővé nyilvánítjuk az esetet, miközben nincs elrendezve, tisztázva, rendbe téve. Mintha beleférhetne, aminek pedig nem férhet bele. 

Értékelésről szólnak ezek a döntéseink, értékeljük magunkat, a másikat és a kapcsolatot – mi mennyire értékes. Mennyit érünk mi saját magunk tekintetében, mennyit jelent nekünk a másik, és mennyit a viszonyunk? Általában nincs egyszerű válasz, de valamit csak válaszolnunk kell erre. És itt térünk vissza a bulvárhoz, amin nem kell gondolkodni, könnyű megérteni. Számos egyszerű megoldás áll rendelkezésünkre, rövidre zárt következtetésekkel és cselekvésekkel. Ha ez történt, akkor ez a folytatás – egyszerű képlet, nincs szükség összefüggésekre, mérlegelésekre. A feszültség a döntés előtt a legnagyobb, ami egy gyors döntéssel megúszható. Már kész is vagyunk.

Ha nem megúszni akarjuk a felelősséget, amivel következmények eldöntése jár, úgy felvállaljuk az értékelést, kommunikációt, vívódást. A fontos dolgokkal foglalkozunk, nem az esetleg botrányos részletekkel, érdekességekkel, hanem a történés jelentésével és jelentőségével. Ezt akarjuk megérteni, az esemény jelentőségének megfelelő választ keresünk. Nem kis feladat. Jól jöhet a segítség, támogatás – elsősorban a másiktól, aztán a mieinktől, vagy akár külsősöktől. Mert általában van jobb megoldás – és a befektetett munkától hosszabb távon akár még javulhat is a kapcsolatunk.

rombolás-üresség-építés

Rombolni általában egyszerűbb, könnyebb és még látványosabb is. Akciófilmekben ritkán látható, ahogy felépítenek egy házat, sokkal gyakoribb, hogy lerombolják, lehetőleg látványosan, mondjuk robbanással, tűzzel. Sok ember sok befektetett munkája, szaktudása semmisül meg ilyenkor. Jó technológiáink vannak a rombolásra. És ez igaz egyéb dolgainkra is.

Egy bizalom kiépítése, egy tudás megszerzése, egy készség begyakorlása idő és munkaigényes. Így építjük fel kapcsolatainkat, karrierünket, életünket. Általában stabil alapok kellenek, amik aztán jól tartják a felépítményt. A gyerekként megszerzett írás-olvasás-számolás terén szerzett jártasság nélkül nehéz előrébb lépni. A családban, közösségekben elsajátított szociális készségek híján nehezen találjuk a helyünket később. Minden tanulás az alapokkal indul, ami nem látványos, akár monoton időtöltés is lehet, kitartás kell hozzá.

Az építés csak technika, nincs benne erkölcs, hiszen építhetünk jó és rossz dolgokat egyaránt. Egy csaló is sok munkával szerzi meg a bizalmunkat, egy-egy megtévesztés mögött komoly munka is lehet. A reklámok profik, ismernek minket, tudnak ránk hatni, attól függetlenül, hogy hasznos vagy káros dolgokra akarnak rávenni – és mennyi energiát, pénzt, időt fektetünk reklámokba. Az erkölcsöt nekünk kell belevinni minden technikába, nekünk kell dönteni, mit is akarunk elérni – ezzel együtt természetesen választhatunk a nemes és nemtelen eszközök között. Nem szentesíti a cél az eszközt, elég nagy elbizakodottság lenne, ha mindenek fölé helyeznénk céljainkat. 

A felépített rossz dolgok lerombolása lehet jó cél. Egy destruktív szokás, kapcsolat, gyakorlat lerombolása kifejezetten üdvözlendő. A gond, hogy a rombolás után űr marad, amivel valamit kezdenünk kell, hiszen a természet fél az ürességtől, a mi természetünk is, és valamit úgyis felépítünk a helyre. 

A lebontás is lehet szakszerű, ha nem akarunk és nem is kell mindent lerombolni – egyszerűbb persze a radikális robbantás, de túlzott és fölösleges, akár helyrehozhatatlan károkat is okozhat. Általában nem minden rossz. A jó alapokig visszabontva az újjáépítés sokkal célszerűbb – de ilyenkor már a rombolásnál is oda kell figyelni, már az is munka. 

Kísértés, hogy egy, a korábbihoz hasonló rosszat építsünk, hiszen ebben van már van gyakorlatunk, jól tudunk ezzel haladni. Vagy inkább valami jót, ami új, ismeretlen terület, körültekintést és óvatosságot igényel. Kell a cél, valami tervrajz, tájékozódás, mérlegelés. Jól jöhet ebben némi útmutatás, segítség, vagy legalább szurkolótábor, akik bátorítanak az építkezésre. És együtt örülnek velünk a felépülésnek.

motiváció

Számos esetben kérnek motivációs levelet, álláspályázathoz, iskolai felvételihez, valamilyen szolgáltatáshoz/ellátáshoz stb. Ilyenkor illik megindokolni, hogy miért és mennyire akarjuk azt a valamit, ráadásul nagyon elszántak vagyunk ám. 

Egy iskolai felvételinél, főleg ha valami fizetősre jelentkeztünk, fura hogy egyáltalán felmerül. Hiszen erre szánjuk az időnket, pénzünket, mi bizonyíték kell még a motivációnkra? Ha megkérdezik, hogy miért is vegyenek fel, akkor érvelnünk kell, el kell adjuk magunkat. Túljelentkezésnél persze kell valami szűrő, de félő, hogy a helyzet célja inkább a kiszolgáltatottság éreztetése, kiválasztottság-tudat erősítése és a további hála magalapozása. Ezzel a későbbi kritikák élét is lehet tompítani, hiszen nem kritizáljuk azt, aki ennyire jó volt hozzánk.

Hasonló lehet az állás-interjúknál is a cél. Munkavállalóként arról faggatnak, elég alkalmasak vagyunk-e – miután megkapták az önéletrajzot, végzettségek igazolását, egyebeket –, zavar-e, ha jóval többet kell dolgozni csak úgy, ha a minimálbéren túl semmi mást nem kapunk, ha miénk a segédmunka is meg minden, ha bármikor és bármit ellenőrizhetnek stb. Mindezeknek bele kell férniük a motivációnkba, fel sem merül, hogy a munkáltató motiváljon. Noha mégiscsak a munkavállaló állítja elő az értéket, terméket, akármi is legyen a kimenet. Logikusabbnak tűnne „megvásárolni” az elköteleződését, mondjuk tisztelettel, elismeréssel, megbecsüléssel, támogatással, egyebekkel – nem pedig természetesként elvárni. Mégiscsak a jó állapotú munkavállaló tud jó dolgokat prezentálni, míg az elfáradt, kiégett, elkeseredett, megfélemlített stb. munkatársaktól vegetatív szintű kimenet várható. 

Ezt is a kereslet-kínálat arány teszi lehetővé, ha sok a jelentkező, választani kell. Persze. Viszont sokkal inkább szemlélet, hozzáállás kérdése. Pedig tudható, így legfeljebb „kényszer-munkásaink” lesznek, akik csak kiszolgáltatottságuk miatt dolgoznak, csak úgy-ahogy és csak addig. Bízhatunk a tanult tehetetlenségben meg a félelemben, hogy nincs hová menniük és mégiscsak maradnak, de ez azért közel áll a rabszolgatartáshoz. Noha elvileg nem így tekintünk magunkra.

Az elköteleződés általában nem egy elvont eszmének vagy ügynek – ezt általában más formában vagy máshol is lehet képviselni –, sokkal inkább a jó kollektívának,  a megbecsülésnek vagy a munka értelmes voltának. Ugyanígy a hűség, lojalitás, szolidaritás is akkor alakul ki, ha a munkáltató szintén hűséges, lojális, szolidáris a munkavállalóival. Különben egyszerűen nem érdemli meg.

A motiváció normálisan közös. A munkáltató (vagy iskola stb.) elkötelezett a munkavállalói (diákjai stb.) és a feladat iránt, a munkavállaló pedig a feladat és a munkáltató felé. Partnerek, hiszen ki vannak egymásnak szolgáltatva, és ezzel a kiszolgáltatottsággal egyik fél sem él vissza. Kifejezetten segíti az összhangot egy jó ügy, feladat, küldetés, amivel mindkét fél tud azonosulni – mondjuk ez általában megvan. És néha a többi is. 

rugalmas

Ha el akarunk érni valamit, rendesen bele kell állni. Ha van egy víziónk, azt követni kell és megvalósítani bármi áron. Mindent félre téve csak a célunkra koncentráljunk, így lehetünk sikeresek. A lehetőségeket nekünk kell megteremteni. Kétség kívül ezek motiváló, akár igaz kijelentések, és bőven lehetne sorolni még.

Ami nem megy, azt ne erőltessük. Ha nem vonzottam be, akkor nem az enyém, más felé kell keresni. Legyünk nyitottak minden újra, nem tudhatjuk mi jön majd be. Elő van készítve, csak még nem vettük észre. Bizonnyal ez is helyes hozzáállás, nagy a világ, sok minden belefér és meg is történhet. 

Gyakorlati kérdésként általában úgy jelenik meg, hogy elkezdünk valamit, és azt meddig érdemes folytatni? Kitartsunk-e a végsőkig, esetleg még az után is, vagy komoly nehézségeknél hagyjuk abba, esetleg már komolytalanoknál is? Hol lehet az a határ, amikor már értelmetlen folytatni és hol az, amikor még értelmetlen feladni? Belátható, hogy a túl korán és túl későn abbahagyás egyaránt kárt okoz. Leginkább a kicsinyhitűség és az elvakultság megnyilvánulása lehet ez, ami lehet alkalmi vagy állandó személyiség-jellemzőnk. Ilyenek vagyunk, így szoktuk elrontani.

Az optimális, amikor addig tartunk ki, amíg kell, ezzel nincs probléma és biztosan erre is létezik számos példa, különben minden téren elrontanánk. A feladás vagy befeszülés inkább egyes sajátos területeken fordulhat elő, vagy akár egyik területen ez, másikon az jellemző ránk. Ha az önbizalmunkkal függ össze, az sem minden téren egyforma, van ahol biztonságban érezzük magunkat és van ahol kevésbé (esetleg túlzottan). Addig tartunk ki, amíg érezzük: meg lesz ez. Esetleg kicsit kényszeresebb formában: meg kell lennie. Amíg van remény, vagy amíg annyira akarjuk, hogy ki is kényszerítjük a világból. A reménykedés vagy kényszerítés foka pedig nagyban függ az általános és aktuális állapotunktól, helyzetünktől, tapasztalatainktól, stb. 

Ha pedig nem jött be tipikus kérdés: mi lett volna ha tovább kitartok vagy nem pazarolok ennyi energiát rá? Van, amikor ez egyszerűen tudható, máskor puszta találgatás – de a legnagyobb veszélye a kérdésnek, hogy beleragadunk. A tanulságokat érdemes levonni, legalább a tapasztalatunkkal legyünk gazdagabbak, de tovább kell lépnünk. Mentve, ami menthető a többi dolgunk után nézni, mert biztosan van dolgunk.

Mindez igaz egy ötletre, amiből meg szeretnénk élni. Vagy egy hobbira, amivel érvényesülni is szeretnénk. Esetleg olyan szórakozásra, amibe be kell fektetni – nem feltétlenül anyagilag. Lehet valamilyen tanulás is. Közösségi tevékenység, mozgalmi, (nem kizárólag párt-)politikai, kulturális aktivitás, művészi megnyilvánulás. Számtalan dolog elképzelhető, amibe sokat kell betennünk és nincs garancia a kivételre. Valamint ide tartozhatnak kapcsolataink is, minden dilemmáikkal. 

Kapcsolatainkban a kitartás és az elengedés talán még több érzelemmel – és ez által feszültséggel – jár, a párkapcsolatunkban pedig különösen mélyen benne vagyunk. Kiemelten meghatározza önértékelésünket, biztonságérzetünket, jövőképünket, értékrendünket, stb. Ha gond van, a mérlegelésnél nem csak a tények kerülnek elő, hanem emlékek, remények, összetartás, öröm, intimitás, felelősségtudat, kiszolgáltatottság, önérzet, hála, sértettség… – és a sor még nagyon hosszan folytatható. Tulajdonképpen csodálatos, hogy a párkapcsolatok így, tökéletlen emberek között egész jól működhetnek és többnyire sikerül elfogadhatóan rendezni a konfliktusokat. 

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy túlnyomóan rugalmasak vagyunk, nem végletesen működünk. Rendszerint kitartunk legalább addig, ameddig már érdemes és mégsem visszük túlzásba, nem minden áron. Talán ennyi ennek a művészetnek lényege: nem idő előtt befejezni de nem is túl sokáig elhúzni. 

folytassuk jobban

A járvány nehéz helyzetbe hozott sokakat. Új gondok jelentek meg vagy a korábbiak felerősödtek, esetleg mindkettő. Nem kedvezett ez az időszak a kapcsolatoknak, de az egyéni problémáknak sem (már ha van, ami tisztán egyéni), mint a függőségek, stressz, türelmetlenség stb. Talán közeledik a vége, de akárhogy alakul, ez már egy másik világ. És mi is mások vagyunk.

Amennyiben úgy érzi, szüksége van helyzete átgondolására, támaszra, támogatásra – vagy esetleg máson látja, hogy jót tenne neki –, érdemes lehet segítséget kérni. Sokat számít, ha nem vagyunk egyedül küzdelmeinkben…

bizalom & kooperáció

Sokak szerint bizalmi válságban élünk. Hiszen általánosan csökken tekintély, és a tekintély a félelmen túl leginkább a bizalomból ered. Azt vesszük komolyan, amitől van miért félnünk vagy akit tisztelünk, akiben bízunk, akit elismerjük. De legalábbis elfogadunk, stabilnak és állandónak tekintünk. 

A bizonytalanság, kiszámíthatatlanság mindennapos élményünk. Ez által fenyegetve is érezzük magunkat, hisz nem tudjuk mi jön, mi jöhet, mire számíthatunk. A történések a világban, a váratlan események egzisztenciálisan is érintenek: tulajdonképpen mi van velünk, és mi lesz? Az aktuális és/vagy jövőbeli megélhetés kiszolgáltatottsága nem csak anyagi jellegű. Nemcsak miből a kérdés, de hol és hogyan fogunk élni, milyen világ lesz ez társadalmilag, környezetileg, közösségileg? 

Talán legnagyobb kérdésünk, hogy akkor most mit csináljunk? Minek van és minek lesz értelme? Ami éppen pusztulóban van, vajon megmenthető? Mennyi esélyünk van? Mennyiben számít amit teszek? Saját életemben mit tudok irányítani? Környezetemben tudok-e érdemileg hatni bármire? Sodródjak az eseményekkel vagy próbáljak valamiben megkapaszkodni – és miben?

Lényeges tapasztalat, hogy az életünknek, a világnak nem csak szemlélői vagyunk, de alakítói is. Nem csak tőlünk van az, ami – de tőlünk is. Ha keresünk, bizonnyal találunk jó tapasztalatokat. Lehet kicsiket, kevésbé látványosakat, de tudtunk hatni saját életünkre, tudtunk jót tenni és azért jó dolgok is történnek. Nem csak és talán nem is elsősorban, de történnek. A helyzet általában nem teljesen reménytelen. 

A meglévő és igazolt jó tapasztalatainkban bízhatunk, ezekbe kapaszkodhatunk. Érdemes folytatni, kitartani ebben, sőt akár társakat keresni vagy társulni már valami jón munkálkodókhoz. Hisz nem egyedül mi akarjuk a jót. Egy kapcsolati feszültség a másiknak is az. Egy esemény vagy intézkedés nem csak minket bizonytalanít el. Általában szebb, jobb, élhetőbb világot szeretnénk, környezetileg, társadalmilag, emberileg. 

Ehhez kell bizalom, magunkban és a másikban is. Abban, hogy a másik is jót akar, és nem csak magának. Körültekintően, kerülve a naivitást is lehet bízni, ha meg már legalább elemi szinten bízunk, érdemes kooperálni. Valahogy együtt ránézni a problémákra, keresni a lehetőségeket. Mégiscsak a közös életünkről, közös világunkról van szó.