Számos esetben kérnek motivációs levelet, álláspályázathoz, iskolai felvételihez, valamilyen szolgáltatáshoz/ellátáshoz stb. Ilyenkor illik megindokolni, hogy miért és mennyire akarjuk azt a valamit, ráadásul nagyon elszántak vagyunk ám.
Egy iskolai felvételinél, főleg ha valami fizetősre jelentkeztünk, fura hogy egyáltalán felmerül. Hiszen erre szánjuk az időnket, pénzünket, mi bizonyíték kell még a motivációnkra? Ha megkérdezik, hogy miért is vegyenek fel, akkor érvelnünk kell, el kell adjuk magunkat. Túljelentkezésnél persze kell valami szűrő, de félő, hogy a helyzet célja inkább a kiszolgáltatottság éreztetése, kiválasztottság-tudat erősítése és a további hála magalapozása. Ezzel a későbbi kritikák élét is lehet tompítani, hiszen nem kritizáljuk azt, aki ennyire jó volt hozzánk.
Hasonló lehet az állás-interjúknál is a cél. Munkavállalóként arról faggatnak, elég alkalmasak vagyunk-e – miután megkapták az önéletrajzot, végzettségek igazolását, egyebeket –, zavar-e, ha jóval többet kell dolgozni csak úgy, ha a minimálbéren túl semmi mást nem kapunk, ha miénk a segédmunka is meg minden, ha bármikor és bármit ellenőrizhetnek stb. Mindezeknek bele kell férniük a motivációnkba, fel sem merül, hogy a munkáltató motiváljon. Noha mégiscsak a munkavállaló állítja elő az értéket, terméket, akármi is legyen a kimenet. Logikusabbnak tűnne „megvásárolni” az elköteleződését, mondjuk tisztelettel, elismeréssel, megbecsüléssel, támogatással, egyebekkel – nem pedig természetesként elvárni. Mégiscsak a jó állapotú munkavállaló tud jó dolgokat prezentálni, míg az elfáradt, kiégett, elkeseredett, megfélemlített stb. munkatársaktól vegetatív szintű kimenet várható.
Ezt is a kereslet-kínálat arány teszi lehetővé, ha sok a jelentkező, választani kell. Persze. Viszont sokkal inkább szemlélet, hozzáállás kérdése. Pedig tudható, így legfeljebb „kényszer-munkásaink” lesznek, akik csak kiszolgáltatottságuk miatt dolgoznak, csak úgy-ahogy és csak addig. Bízhatunk a tanult tehetetlenségben meg a félelemben, hogy nincs hová menniük és mégiscsak maradnak, de ez azért közel áll a rabszolgatartáshoz. Noha elvileg nem így tekintünk magunkra.
Az elköteleződés általában nem egy elvont eszmének vagy ügynek – ezt általában más formában vagy máshol is lehet képviselni –, sokkal inkább a jó kollektívának, a megbecsülésnek vagy a munka értelmes voltának. Ugyanígy a hűség, lojalitás, szolidaritás is akkor alakul ki, ha a munkáltató szintén hűséges, lojális, szolidáris a munkavállalóival. Különben egyszerűen nem érdemli meg.
A motiváció normálisan közös. A munkáltató (vagy iskola stb.) elkötelezett a munkavállalói (diákjai stb.) és a feladat iránt, a munkavállaló pedig a feladat és a munkáltató felé. Partnerek, hiszen ki vannak egymásnak szolgáltatva, és ezzel a kiszolgáltatottsággal egyik fél sem él vissza. Kifejezetten segíti az összhangot egy jó ügy, feladat, küldetés, amivel mindkét fél tud azonosulni – mondjuk ez általában megvan. És néha a többi is.
