motiváció

Számos esetben kérnek motivációs levelet, álláspályázathoz, iskolai felvételihez, valamilyen szolgáltatáshoz/ellátáshoz stb. Ilyenkor illik megindokolni, hogy miért és mennyire akarjuk azt a valamit, ráadásul nagyon elszántak vagyunk ám. 

Egy iskolai felvételinél, főleg ha valami fizetősre jelentkeztünk, fura hogy egyáltalán felmerül. Hiszen erre szánjuk az időnket, pénzünket, mi bizonyíték kell még a motivációnkra? Ha megkérdezik, hogy miért is vegyenek fel, akkor érvelnünk kell, el kell adjuk magunkat. Túljelentkezésnél persze kell valami szűrő, de félő, hogy a helyzet célja inkább a kiszolgáltatottság éreztetése, kiválasztottság-tudat erősítése és a további hála magalapozása. Ezzel a későbbi kritikák élét is lehet tompítani, hiszen nem kritizáljuk azt, aki ennyire jó volt hozzánk.

Hasonló lehet az állás-interjúknál is a cél. Munkavállalóként arról faggatnak, elég alkalmasak vagyunk-e – miután megkapták az önéletrajzot, végzettségek igazolását, egyebeket –, zavar-e, ha jóval többet kell dolgozni csak úgy, ha a minimálbéren túl semmi mást nem kapunk, ha miénk a segédmunka is meg minden, ha bármikor és bármit ellenőrizhetnek stb. Mindezeknek bele kell férniük a motivációnkba, fel sem merül, hogy a munkáltató motiváljon. Noha mégiscsak a munkavállaló állítja elő az értéket, terméket, akármi is legyen a kimenet. Logikusabbnak tűnne „megvásárolni” az elköteleződését, mondjuk tisztelettel, elismeréssel, megbecsüléssel, támogatással, egyebekkel – nem pedig természetesként elvárni. Mégiscsak a jó állapotú munkavállaló tud jó dolgokat prezentálni, míg az elfáradt, kiégett, elkeseredett, megfélemlített stb. munkatársaktól vegetatív szintű kimenet várható. 

Ezt is a kereslet-kínálat arány teszi lehetővé, ha sok a jelentkező, választani kell. Persze. Viszont sokkal inkább szemlélet, hozzáállás kérdése. Pedig tudható, így legfeljebb „kényszer-munkásaink” lesznek, akik csak kiszolgáltatottságuk miatt dolgoznak, csak úgy-ahogy és csak addig. Bízhatunk a tanult tehetetlenségben meg a félelemben, hogy nincs hová menniük és mégiscsak maradnak, de ez azért közel áll a rabszolgatartáshoz. Noha elvileg nem így tekintünk magunkra.

Az elköteleződés általában nem egy elvont eszmének vagy ügynek – ezt általában más formában vagy máshol is lehet képviselni –, sokkal inkább a jó kollektívának,  a megbecsülésnek vagy a munka értelmes voltának. Ugyanígy a hűség, lojalitás, szolidaritás is akkor alakul ki, ha a munkáltató szintén hűséges, lojális, szolidáris a munkavállalóival. Különben egyszerűen nem érdemli meg.

A motiváció normálisan közös. A munkáltató (vagy iskola stb.) elkötelezett a munkavállalói (diákjai stb.) és a feladat iránt, a munkavállaló pedig a feladat és a munkáltató felé. Partnerek, hiszen ki vannak egymásnak szolgáltatva, és ezzel a kiszolgáltatottsággal egyik fél sem él vissza. Kifejezetten segíti az összhangot egy jó ügy, feladat, küldetés, amivel mindkét fél tud azonosulni – mondjuk ez általában megvan. És néha a többi is. 

Állapotfelmérés

Találkozok egy futóval. Nem ritka jelenség, hogy futnak emberek, mármint sportszerűen (azaz nem versenyszerűen, hanem testedzésként, vagy valamilyen indíttatásból - olykor velem is megtörténik). Közterületen ez a helyzet szinte bármikor és bárhol előfordulhat.
Pár pillanat alatt felmérem az állapotát. Hogy áll a lábán, milyen a tekintete, légzése, bőrszíne, milyen alkatú, mennyire izzadt, hogy van öltözve, merről merre megy? És még számtalan dolog belefér egy fél másodpercbe. A napszakot, helyszínt, időjárást meg úgyis tudom. És máris van egy képem, hozzáállásom, noha számos fontos információ hiányzik.
Nem tudom, hogy jön vagy megy, most kezdte vagy már befejezi? Mennyit futott, milyen intenzíven. Egyénként mióta és mennyit szokott futni, milyen a fizikális, emocionális, mentális, hormonális, enterális és egyéb állapota? Mennyire szorítja a cipő és hány tyúkszeme van? Ment-e muslica a szemébe-orrába-szájába? Látott-e erdei pintyet vagy szarvasbogarat futás közben? Számos dolog lehet, aminek van jelentősége, és számos aminek nincs.
Egyszerre tudok a másikról sokat és keveset. És tudni vélhetek ezt-azt, ami már kiegészítés, fantázia, tudományosabban hipotézis. Ami lehet teljesen helytálló, akár triviálisnak tűnő, és teljesen elrugaszkodott is. A hipotézisemben benne van mindaz, amit tapasztalok, tudni vélek és az egész személyiségem, aktuális állapotom, eddigi tapasztalataim stb.
A találkozások ilyenek.
Segítőként is ez a helyzet: tudok és nem tudok. Érdemes hát nyitottnak lenni, figyelni. Akkor lehetnek igazi találkozások. És nem gond, ha nem úgy van, ahogy véltem. Érdemes az adott helyzetben, esetleg problémában lényegesnek tűnő dolgokat kiemelten kezelni, aztán kiderül mi lehet még lényeges - mert ez nagyon egyéni. Olykor a komolynak gondolt tényezők nem olyan fontosak, ellenben apróságnak tűnők meghatározóak. És ezt a rangsort a segítő tudhatja, de segíthet felállítani. Aztán kitalálni, hogyan tovább.
Ezért konzultáció. Két szakember megbeszéli a helyzetet, felmerülhetnek új szempontok, ötletek. Előkerülhetnek már elfelejtett emlékek, megoldások.
Közös munka ez. Nem szerviz, hogy javítsál meg. Nem ráolvasás, hogy javulj meg. Az együttes munka hozhat csak sikert.