Harc és háború

Elég komoly feszültség van mostanság a levegőben meg mindenféle médiában, valahogy lassan beégett a háborús meg harcos retorika. Persze ki mennyire használja, van aki nagyon. A háború pedig rossz, ez nem vitás. Ehhez képest a harc kevésbé negatív, olyannyira, hogy Pál azt írja magáról: „Ama nemes harcot megharcoltam”. 

A harc gyakran szinonim a versennyel, küzdelemmel, talán ezért is lehet jó, nemes. Nem háború, méretében, időtartamában, szervezettségében meg egyebekben messze alulmarad. Általában aktuális, helyi, jó esetben nem eszkalálódik. Noha a háború csatákból áll, egy-egy küzdelemnek van eleje és főleg vége, a felek megmaradnak ellenfeleknek. Szabályszerűen küzdenek. Ez azért lényeges. 

Szinte mindent neveznek harcnak, ami valami ellen történik. Lehet harcolni a bűnözés-, szegénység-, betegségek-, korrupció-, és annyi más ellen, ami gyakran pozitívabban is megfogalmazható lenne, mondjuk hogy valamiért. 

Küzdeni, törekedni általában megszokott, életünk része. Akár valami ellen, akár valamiért történik. Ez simán lehet építő is. Kábé ott van a határ, amikor már csak a győzelem számít. Amikor az bármit megér, és ez általában a károkozás maximálásával történik. Immár nem számít etika, előkerülnek nemtelen dolgok, a cél szentesít minden eszközt. Nem számít mi lesz a győzelem után, mennyi mindent teszünk tönkre, csak győzzünk. Akkor is ha sokkal rosszabbul jövünk ki győztesen, mintha el sem kezdtük volna, az sem számít. Már túl sokat fektettünk be, hogy kiszálljunk. Látjuk a politikában ki mennyi fenyegetést és ígéretet használ, ki mennyire „függetlenedik” a realitástól.

Talán a realitásérzék lehet a fék. Szembesülés a valósággal, ami gyakran az eddigi rombolás számba vétele. Ahogy megy tönkre a környezetünk, kapcsolatunk, jelenünk és jövőnk. Milyen kilátásaink voltak, és milyenek vannak most? És mi lesz, ha így folytatjuk?

Folytassuk másként. Ez még nehezebb. Nem feladva, de nem is tovább eszkalálva. Ez már nem akármilyen kihívás. Innen szép nyerni. 

Harc(os)

A harc egy ideje népszerű szónak tűnik a közéletben. A harcos meg nemesnek, magasztosnak. Érdekes.

Maga a kiinduló helyzet valami viszály, minimum vetélkedés, rosszabb esetben háború. A legpozitívabb értelme „vmely cél elérésére irányuló tervszerű, elszánt tevékenység”, de ez azért átvitt, szimbolikus. A harc alapvetően destruktív, direkt romboló, a másikat megsemmisítő célú tevékenység. 

Persze erőseket kell mondani. Úgy túlozni, hogy lehessen abból vissza is meg előre is lépni, szükség szerint. Egyébként mit is állítunk be harcként? Hogy nem kötünk kompromisszumot, vagyis nem alkuszunk? Hogy nem foglalkozunk mások érdekeivel, vagyis önzőek vagyunk? Hogy nem is keresünk kölcsönös megoldást, vagyis nem gondolkozunk? Hogy (valamilyen) erővel akarjuk megoldani a helyzetet, vagyis semmibe vesszük a (talán) gyengébbet? 

Mindez általában azzal jár, hogy nem fogadjuk el a szabályokat, amik normálisan rendet teremtetnétek vagy tartanának fenn a világunkban (hosszabb távon és kiszámíthatóan), illetve csak a nekünk kedvezőeket. Furcsa módon gyakran valami áldozatisággal indokoljuk agresszivitásunkat. Köztudottan az agresszió leginkább félelemből ered, és kevés köze van a bátorsághoz. Megértéshez, ne adj’ isten önkritikához ritkán párosul harcos attitűd. 

Pedig sokkal nagyobb szükség lenne az művelésre és őrzésre, ami az ember alapfeladata. És építeni is lenne mit. Egy világ, egy társadalom van ránk bízva. De visszatérve saját léptékünkre, saját kis közösségeink, kapcsolataink. „Győzni” akarunk-e igazán, vagy boldogulni, fejlődni, haladni? Együtt bizonnyal esélyesebb.