Maga a kiinduló helyzet valami viszály, minimum vetélkedés, rosszabb esetben háború. A legpozitívabb értelme „vmely cél elérésére irányuló tervszerű, elszánt tevékenység”, de ez azért átvitt, szimbolikus. A harc alapvetően destruktív, direkt romboló, a másikat megsemmisítő célú tevékenység.
Persze erőseket kell mondani. Úgy túlozni, hogy lehessen abból vissza is meg előre is lépni, szükség szerint. Egyébként mit is állítunk be harcként? Hogy nem kötünk kompromisszumot, vagyis nem alkuszunk? Hogy nem foglalkozunk mások érdekeivel, vagyis önzőek vagyunk? Hogy nem is keresünk kölcsönös megoldást, vagyis nem gondolkozunk? Hogy (valamilyen) erővel akarjuk megoldani a helyzetet, vagyis semmibe vesszük a (talán) gyengébbet?
Mindez általában azzal jár, hogy nem fogadjuk el a szabályokat, amik normálisan rendet teremtetnétek vagy tartanának fenn a világunkban (hosszabb távon és kiszámíthatóan), illetve csak a nekünk kedvezőeket. Furcsa módon gyakran valami áldozatisággal indokoljuk agresszivitásunkat. Köztudottan az agresszió leginkább félelemből ered, és kevés köze van a bátorsághoz. Megértéshez, ne adj’ isten önkritikához ritkán párosul harcos attitűd.
Pedig sokkal nagyobb szükség lenne az művelésre és őrzésre, ami az ember alapfeladata. És építeni is lenne mit. Egy világ, egy társadalom van ránk bízva. De visszatérve saját léptékünkre, saját kis közösségeink, kapcsolataink. „Győzni” akarunk-e igazán, vagy boldogulni, fejlődni, haladni? Együtt bizonnyal esélyesebb.
