Alapvetően képlékenyen indulunk, muszáj is, hiszen kis kiszolgáltatott lényként kerülünk be egy átláthatatlanul komplex, viszont kérlelhetetlen világba. A túlélésünk arról is szól, ahogy alkalmazkodunk a megismertekhez, használjuk megszerzett tudásunkat és próbálunk boldogulni.
Ez a befogadással, elfogadással járhat együtt, hiszen alakuló világ- és énképünk építgeti be az új információkat, tapasztalatokat. Egy idő után azonban kialakul egy rendszer, ami az erkölcsi hozzáállásainkban is megnyilvánul. Formálódik egy szerkezet, amiben már rendezetten léteznek a dolgok. Rugalmas szerkezet alakul ki, van tartása de még alkalmazkodó képessége is. Tudjuk kezelni az adódó információkat, helyzeteket, élményeket megőrizve saját integritásunkat, homeosztázisunkat.
Egy idő után a rugalmasság merevséggé alakulhat. Kinél mikor. Már a homeosztázis a cél, a fennmaradás, nem az alkalmazkodás, hanem önmagunk megőrzése, megtartása. Az új, főleg a rendszerünkbe nem egyszerűen beilleszthető dolgok már zavaróak, fenyegetést jelentenek. Különböző technikákkal távol tudjuk ezeket tartani, úgyhogy nem kell figyelembe vennünk.
Rossz esetben teljesen elveszhet a rugalmasság, egyszerű, szinte primitív hozzáállással kezelve az adódó információkat, helyzeteket, élményeket – általában erősen szűrve, elutasítva vagy valamilyen magyarázatokkal kirekesztve. Egy dinamikus világban statikussá válunk, elveszítve a külső és belső kapcsolatot.
Bizony, oda kell figyelnünk a rugalmasságra, mert az élet megkívánja. Túlélésünk érdekében megalkotjuk rendszerünket, miközben szintén az életben, élőként való megmaradásunk miatt nem zárkózhatunk be. Hiába lenne kényelmesebb.
