hűtlenség

Nemrég szóba került a megcsalás, hol is kezdődik, mi az ami már az és mi az ami még nem. Voltak véleménykülönbségek, és persze a tulajdonképpeni megcsaló nagyobb mozgásteret fogalmazott meg e téren. Elméletinek tűnhet a kérdés, de messze nem az, mikor egy pár konkrét kapcsolatában merül fel.

Aztán a talán még árnyaltabb és megfoghatatlanabb hűtlenség került elő. Merthogy van amikor nincs tettleges megcsalás, mert technikailag bonyolult, körülményes, időigényes stb. A „mikor lenne időm megcsalni” kérdés igazolás lenne eredetileg, de mégiscsak arról szól, hogy ha lenne erre idő mindjárt más lenne a helyzet vagy hozzáállás. Azért nem csallak meg, mert nem fér bele. Kevéssé meggyőző és megnyugtató válasz.

Ha nincs megcsalás az még nem hűség. Egy para-kapcsolat építgetése, dédelgetése akár mindössze kommunikatíve (rendszeres flört, üzenet váltások, stb.) már kitekintés a kapcsolatból. Mivel többnyire mások társaságában éljük valós és virtuális életünket, nehéz nem észrevenni egy másik másikat, akiben megláthatunk némi fantáziát. Valami nagyon fegyelmezett, talán rigid hozzáállás kellene, hogy ne reagáljunk mások és saját késztetéseinkre. Főleg, hogy ezek a megnyilvánulások tulajdonképpen természetesek,  nagyrészt ártatlanok, játékosak, az élet részei és nélkülük egy merevebb és színtelenebb világunk lenne.

Hol lehet hát a határ, amikortól figyelnünk kell? Valószínűleg a titok megjelenése. Mikor a párunk már nem tud a másik másikról, vagy nem úgy és nem azt, ami lényeges. Kialakul valami párhuzamos, rejtett. A titokhoz szégyen és izgalom is társulhat, ami egyszerre hűti és fűti a fantáziánkat. És általában egyre nehezebb kezelni a kialakult helyzetet, a következő, immár egyértelműbb fokozat a megtévesztés, hazugság, ami több a titoknál.

A megoldás valahol a teljes hibáztatás és teljes felmentés között lehet, bár a szélső értékek is elfogadhatóak adott esetben. Persze minden eset más, hiszen mások a személyek, helyzetek, hozzáállások, vélemények. Igen különbözhetnek a megítélések, bár talán nem is kéne ítélkezni, hanem megérteni, elfogadni, támogatni, kérés esetén segíteni. Hiszen hűtlenség terén az érdektelentől a tragédiáig sok megélés megjelenik és mind jogos…

Megmondani

Talán nincs is jobb érzés annál, mint mikor értjük a világot. Tudjuk a tutit, a miérteket és hogyanokat. Ez az elégedettség nagyképűvé is tehet, de lehetünk szerényen is magabiztosak, sejtelmesen határozottak. És általában megingathatatlanok. Megjelenik ez tüntetőkkel készült riportokban, kinyilatkoztatás erejű posztokban, kommentekben. Leginkább válaszok, gyakran a kérdéstől függetlenül vagy akár kérdés nélkül. 

A találkozások, beszélgetések gyakran hasonlóan zajlanak, elhangzik a tuti, a kinyilatkoztatás, akár mindkét részről. Kérdés persze, hogy ezek mennyiben találkozások, beszélgetések, amikor a másik csak alibi a megnyilvánulásra. Hiszen a felek nem hatnak egymásra, aki csak ürügy a kijelentésekhez. Eszmecseréről szó sincs, mivel mindenki marad a saját eredeti eszméjénél. Kevéssé látszik a kölcsönösség és egyenrangúság.

Node amiről mindez eszembe jutott, hogy egy kis csoportban valaki mondott valamit, hogy hogy érzi magát, mire a csoportvezető elkezdte bizonygatni, hogy nem azt érzi. Mintha elfogadva a másik érzését, azzal a saját rendszerem is revideálni kéne, mert az az érzés nem fér bele. 

Az ilyen hárításokra praktikusak a közlés-sorompók, amik véget vetnek az aktuális témának, mint a közhelyek, tanácsok. Kiigazítjuk a másikat, pl. „gondolj inkább arra” vagy „úgy kéne felfognod” és számos hasonló. Ilyet hallva elbizonytalanodok, tényleg érezhetem-e, gondolhatom-e így. Jó esetben erőlködök is kicsit arra gondolni vagy úgy felfogni ahogy mondják. Általában nem megy. 

Egy segítő beszélgetés aszimmetrikus helyzet, mivel az a rendeltetése, hogy az egyik résztvevő segítsen a másiknak. Az elfogadásból kifolyólag nincs megkérdőjelezés, lehet akár „azt” is érezni, gondolni. Nem könnyű a segítőnek sem, akinek persze megvan a maga világa, ami az ő baja. Meg annak sem könnyű, aki pont a közhelyekhez, tanácsokhoz van szokva, és egyszerűbb ha megmondják mi hogy van. És megszokottabb, hogy akkor inkább azt érzi. 

A találkozás, beszélgetés lényege, hogy valódiak vagyunk és hatunk egymásra, jelen vagyunk. Nem biztos, hogy egyszerűbb, egyértelműbb lesz a végén, viszont igazibbak, valódibbak leszünk, mint az indulásnál.

Bonyolult rendszer

A család bonyolult rendszer. Mindkettő igaz, bonyolult is meg rendszer is. 

Mivel bonyolult, sok szempontból kaotikusan működik. Nem egyértelmű miből mi következik, ha ez így történik, annak az lesz a következménye. És elég sok tényező van jelen, nehezen kiszámítható minek lesz jelentősége, és minek nem. Komoly súlya lehet az aktuális történésnek, kimondott tartalomnak, érzékelt hangsúlynak, egyéb jelenlévőknek, korábbi tapasztalatnak, szülői véleménynek, baráti befolyásnak, hormonális állapotnak, médiai sugallatnak, anyagi helyzetnek, másokkal összehasonlításnak… Ezek olykor nagyon hatnak, máskor alig. 

Mivel rendszer, mégiscsak van valami megjósolható működése. Tudjuk ki milyen és ezt figyelembe is vesszük, többnyire megfelelően kezeljük, általában jól becsüljük meg az eredményeket. Erre ő így fog reagálni, arra én meg úgy. Ha még valaki valahogy beavatkozik, akkor várhatóan javul/romlik a helyzet. 

És máris a felelősségekhez jutunk. Mennyiben az én felelősségem a család és mennyiben a másiké? Mekkora a környezet, az adott helyzet szerepe? Meg kell-e oldani és milyen áron érdemes még? No és kinek kellene megoldani? Kinek/minek mennyi lehetősége, hatása van egyáltalán? Hogy tudom eldönteni, mi és meddig az enyém, hogy se túl-, se alul ne értékeljem a szerepem? Egyik sem hatékony. 

És még csak a kérdések elején vagyunk, ráadásul nem is biztos, hogy ezek a leginkább relevánsak. Hiszen a világ is bonyolult rendszer, ami szükségszerűen hat ránk, és ami egyszerre van kívül és belül. De megvan a magunk világa is.

Ilyenkor jöhet jól egy külső szakember, hogy ránézzünk. Hogy meg tudjuk beszélni és meg is halljuk egymást. Hogy ki merjük mondani, meg merjük mutatni, fel merjük vállalni – mert egy kívülállóval biztonságos. Mert csak addig megyünk, amíg meg tudunk állni, amíg stabil – viszont mégiscsak haladunk. És ez a haladás a lényeg.

No akkor ez most valami reklám volt? Tulajdonképpen az is. Ha valaki valamiért úgy érzi családja, kapcsolata rendezésébe érdemes lenne bevonni valakit, talán én is lehetek. Sokszor volt már ilyen, és nem ritkán sikerrel :)

érzelmek

A vitájuk egyre hevesebbé vált. Annyira átitatta a sok érzelem a szavaikat, hogy közben eltorzult az, amit valójában gondoltak, és így végképp nem értették meg egymást.
/Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt elfelejtenénk a kedvességet

A pároknak vannak érzelmeik. Talán leginkább érzelmeik vannak. Legalábbis olykor. 

Az aktuális érzelmeinkben benne van az egész kapcsolat. Az összes közös emlékkel, élménnyel, amik között jók és rosszak is előfordulnak. Nagy részük azonban olyan, hogy akár jónak, akár rossznak is érezhető, hangulattól függően. Ezen túl ott vannak az elvárások, feltételezések, mindaz amit belelátunk a másikba, vagy akár magunkba a kapcsolat kapcsán. Ő ilyen, mi ilyenek vagyunk, néha bezzeg jelleggel. És vannak a praktikumok is, mint anyagiak, munkamegosztás, a kapcsolatból származó előnyök és hátrányok. Mi minden lenne jobb vagy rosszabb a kapcsolat nélkül. 

Egy szóváltásnál, vitánál mindezek működnek, hatnak. Torzítják a szavakat, az információt, kommunikációt. Megváltoznak a jelentések, előre furakodnak a mögöttesek, vélekedések és kialakult reflexek veszik át az irányítást. Egyre kevesebb az esély az objektív megértésre, érdemi megoldásra. 

Persze ez hullámzik, saját állapotunk vagy a társunké nagyban befolyásolja. Mennyire vagyunk fáradtak, milyen egyéb stresszeink vannak, mennyire hangsúlyos a téma. Vagy akár, hogy akarjuk-e bántani a másikat, esetleg magunkat. Néha reményteleinek tűnik, máskor reménytelennek. Az idő teltével általában a reménytelen hangulat gyakorisága nő, a nehézségek lesznek emlékezetesebbek. Egyfajta kiégés ez, egyre inkább kihűl a kapcsolat és érdektelenné, hangsúlytalanná válik a másik. Lefelé tart az egyébként hullámzó görbe trendvonala. 

Valószínűleg persze megúszhatatlanok a viták, olykor veszekedések. Gyanús, ha nincsenek konfliktusok, akkor általában az egyik fél nem érvényesül. A megfelelően kezelt, megoldott konfliktusok viszont előre visznek. Lehet tanulni és fejlődni e téren, jobban kezelni magunkat és a másikat, tudatosítani a kritikus témákat és helyzeteket, támogatni és felemelni egymást. Elfogadva korlátainkat, tökéletlenségünket. 

Nomeg ha szükségesnek tűnik, segítséget lehet kérni. Mert általában meg lehet érteni egymást a sok érzelem közepette is. Jó esetben akár magunkat is jobban érthetjük a végén...

Eszköz – szemlélet

A szerszámok fizikailag segítenek megragadni a dolgokat, a szemlélet által pedig a saját világunkban találunk nekik helyet. A gondolkodás, megértés ugyanúgy eszköz, e nélkül csak összevissza kalimpálnánk szerszámainkkal. 

Általában feladatokat, problémákat kezelünk, próbálunk megoldani és ennek reményében teszünk-veszünk a fizikai világban. A klasszikus villanykörte becsavarás is problémamegoldás, szükséges hozzá a helyzet megértése, a megoldás kitalálása majd végrehajtása. Egyszerű helyzetekre, főleg némi gyakorlattal, könnyen találunk megoldásokat. 

A személyesebb, érzékenyebb, bonyolultabb témák azonban már a megértésükkel is gondot jelentenek. Egy emberi gesztus, több résztvevős szituáció, minket érzékenyen érintő történés megítélése nagyban függ attól, hogy viszonyulunk hozzá. És megítélés mindig van, el kell helyeznünk az univerzumunkban mindent.

Szerencsére általános tapasztalat, hogy valami nem olyan, mint elsőre gondoltuk. Vagy jobb, vagy rosszabb, vagy egyszerűen más, de megváltozhat bennünk, mit is gondolunk róla. Egy megnyilvánulást kritikusnak vagy gúnyosnak éreztünk és aztán kiderült mégsem annak szánták – ahogy a fordítottjára is van sajnos példa. Lényeges, mit látunk a dolgokba, rosszindulatot, jóindulatot vagy bármi egyebet. Ez nagyban eldönti, hogy is reagálunk, esetleg milyen irányú tévedésünket bánjuk jobban. Persze sokszor ki sem derül az eredeti szándék, így aztán maradunk a feltevésünknél. 

Ha a szemléletünkön szeretnénk változtatni, azt kicsit korrigálni, valami élhetőbb világnézetet és viszonyulást kialakítani, jól jöhetnek eszközök. Amivel megismerjük és kezelni tudjuk saját hozzáállásunkat. Szép szó a szemléletformálás, és külön jó lehet, ha ez a valóság és realitás irányába történik. Nem csak kényelmes hiedelmeket és univerzális fantáziavilágot építünk magunknak, remélhetőleg.

Annyi minden formálhatja a szemléletünket. Például a megfigyelés, tapasztalat. Amennyire lehet, érdemes elfogulatlanul művelni. Nomeg az ismeretek, megértés, utánajárás. Nem kis feladat olykor, sokkal kényelmesebb keveset tudni és inkább nem foglalkozni dolgokkal. A kritikus gondolkodás kifejezetten kellemetlen dolog, elbizonytalaníthat, kicsit gyökértelenné, kapaszkodók nélkülivé is válhatunk. Sokkal bonyolultabb, mint egyszerű válaszoknál és magyarázatoknál megmaradni. Hisz sokféleképpen értelmezhetőek és magyarázhatóak a dolgok. 

Talán még a kapcsolatokat érdemes kiemelni, ezekben tanuljuk a legtöbbet. Aktuális szemléletünket is így szedtük össze, olykor konkrétan tudhatjuk is kitől mit. Ha változtatni szeretnénk, szintén a kapcsolatok segíthetnek. A támogató, kritikus, tanító, korrigáló kapcsolatok meg példaképek és ellenpéldák. Eszközök, amik alakítanak és amik által alakíthatjuk magunkat. Alkalom adtán akár valami segítő kapcsolat is beleférhet. 

túlélő üzemmód

Közhely számba megy, hogy élni akarunk, nem csak túlélni. Mostanában kicsit úgy tűnik, mintha az egész világ csak túlélő üzemmódban lenne, ami már rövid távon is gáz, hosszabb távon meg pont esélytelenné teszi magát a túlélést, nem hogy az életet.

Megvan az ideje a túlélésnek, főleg fenyegetett helyzetben. Fenyegetést meg találunk bőven, úgyhogy indokolható. Ez az üzemmód azonban nem a legjobbat hozza ki belőlünk, sokkal inkább a legrosszabbat, amikor kevés dolog számít, a következmények, távlatok meg biztosan nem. A stresszre adott válaszként ütünk vagy futunk vagy ledermedünk. A szervezetünkben leáll az emésztés, feléljük tartalékainkat, morális megfontolások és kognitív funkciók teljesen háttérbe szorulnak. Tartósan így maradni maga a leépülés.

Most mintha mindezt társadalmi szinten is megtörténne. Rögtönzött és ideiglenes megoldások, hirtelen kárelhárítások, pánikszerű intézkedések. Átgondolás nélküli cselekvések, ahol nincs helyzetfelmérés, hatástanulmány, kockázatelemzés, stb. Épp csak tűzoltás jelleggel kerül elő ami leginkább ég, aztán majd kiderül van-e elég vizünk az oltáshoz. A tűzbiztos kialakítás, jelzőrendszerek és elhatárolások kialakítása, külső-belső veszélyforrások kezelése, stratégiai átgondolás a továbbiakra tekintettel nem nagyon merül fel a kapkodás miatt, hiszen az egész összeomolhat. Jogos hát a pánik.

Mindez globálisan, a számos tényleges fenyegetés kapcsán történik, polikrízis van, több összefüggő válság. Úgy tűnik ez a kapkodás ráadásul „túl kevés, túl későn”, és talán egyébként sem lenne igazán megfelelő válasz. De kisebb mértékben is ez van, országnyi, településnyi, családnyi körökben. Minden szinten halmozzuk a kríziseket. 

Szerencsére a földszinthez közeledve kevésbé, a direkt emberi kapcsolatok nem egészen pánik üzemmódban működnek – viszont a nagyobb rendszerek hatása azért leszivárog és hatást gyakorol. Ez lehet a kiút, vagy legalább fellélegzés, a felszivárgás. Hátha ez a feszültség és káosz és pánik ugyan jön lefelé, de az emberi kapcsolatok moralitása, szolidaritása, bizalma, perspektívája legalább itt érvényesül, és elkezd felfelé is hatni. A még meglevő pozitív gyakorlatokat, tendenciákat sikerül megtalálni, megerősíteni. 

Egyszerűbb és talán hatékonyabb lenne, ha fentről konstruktív, átgondolt és reális, támogató megnyilvánulások jönnének, vagy a mostani helyzettel ellentétben legalább ezek lennének döntő többségben. De addig is mi viszonyulhatunk másként, ha sikerül. Mert a hangulatkeltés intenzív, manipulációtól sem mentes és hozza azt a stresszt, amiből született. Viszont a valós problémák ellenére is gyakran csak hangulat, főleg ha a földszinten normálisak maradunk és nem pánikolunk. Hanem figyelünk, megértünk, együttműködünk. 

Ha kevésnek és későinek tűnik is, valamennyi mozgásterünk maradt. És ha használjuk, talán egyre nagyobb lesz. 

Szerszám

Eszközökről talán a leginkább a szerszám jut eszünkbe. Amivel valami megoldunk. Legegyszerűbbnek általában a faéket tekinthetik, amit kifejezésként is használunk kevéssé cizellált embertársainkra. A lényeg, hogy a szerszám arra, amire használjuk kifejezetten alkalmas legyen – egy faék éknek kiváló.

Gyakori az egy funkció-egy szerszám felállás. Eszközünk ilyenkor arra és csakis arra használható normálisan, más feladatokban elvérzik (faékkel kevéssé praktikus hímezni, amiként hímzőtűvel is nehézkes kitámasztani az ajtót). A kombinált fogó már számos helyzetben jól jöhet, fogni, csípni, vágni stb. 

A szerszám felhasználási lehetőségei nagyban a felhasználón múlnak. Olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó – e szerint tucatnyi eszköz alkalmas egy feladatra, ha jól használjuk. A feladat mellett az eszköz is meghatározhatja mit oldunk meg: „Akinek csak kalapácsa van, az hajlamos minden problémát szögnek látni”, ami az egy szerszám minden problémára esete. Utóbbi a megoldásból indul ki, nem a megoldandóból, helyénvaló lehet fenntartásokkal kezelni a panaceákat, az egyszerű viszont univerzális gyógymódokat.

Amikor segítőt keresünk, érdemes átgondolni mire is. Valaki speciális kell, konkrét feladatra, vagy inkább egy általános, akit nem csak egyetlen célra akarunk használni. Ha nem teljesen kialakult, mit is akarunk, észszerű választás lehet egy kevésbé specialista. A magát univerzálisnak reklámozó segítő méltán gyanús, főleg ha egy módszert ajánl mindenre. 

És itt is igaz, hogy az a megfelelő segítő, akit megfelelően tudunk használni. Ráadásul neki segítség, ha tudatjuk vele, mire is karjuk. Az eszköz is tudja mire és mennyiben alkalmas és hogyan használhatjuk leginkább optimálisan. Nomeg persze a kapcsolat alakulása is döntő jelentőségű, nem ennyire mechanikus egy megoldás, de valahogy el kell kezdeni… 

Eszköz

Nem ritka, hogy szükségünk van valamire, mondjuk egy eszközre, ami által változtatnunk, kezelünk, megoldunk valamit. Például helyzetet, feladatot, problémát, hasonlókat. Az eszközhasználat emberi tulajdonság (is). 

Ez az eszköz lehet egy praktikus szerszám, amit használhatunk a remélt eredmény elérésére. De lehet egy gondolkodási keret is, akár ideológia, amivel értelmezhető, keretezhető a helyzet, jelenség, probléma. Eszköz lehet a kontroll is, ellenőrizzük, összevetjük, összehasonlítjuk, témánkat egyéb tárgykörökkel, területekkel és mindjárt nagyobb összefüggésben látjuk. Szükséges eszköz tulajdonképpen minden erőforrás, erősítés, bátorítás is, mondjuk tapasztalatokkal megtámogatva – akár mások tapasztalataival. A biztonságra is tekinthetünk így, amiből kiindulva nyúlunk egyáltalán a dolgainkhoz, általában biztosítva saját védelmünket, megmaradásunkat, bár a szükségleteknél említve is elképzelhető. 

A fenti eszközös fejtegetést reménység szerint majd holmi későbbi posztokban vázolom, így kicsit erőltetettnek vagy zavarosnak is tűnhetett. 

Mindenesetre a változáshoz kellenek eszközök, sokféle, és jó esetben ezek meg is vannak. Rendelkezünk praktikus szerszámokkal, ideológiákkal, tapasztalatokkal, önbizalommal, önkontrollal, stb. Ha mégsem lenne elegendő valamiből, akkor kezdünk körülnézni. Boltok, könyvek, podcastok, tréningek és hasonlók terén tájékozódunk, majd választunk valamit, ami használhatónak tűnik. 

Itt már felmerül, hogy eszközként leginkább talán egy másik személy használható. Aki tud erősíteni, biztonságot nyújtani, tisztázni, megérteni, tudatosítani, akár ellenőrizni. Szerencsés, ha tudjuk mire is akarjuk használni a másikat, mi a feladat, kezelendő helyzet, milyen eredményt szeretnénk. Legalább nagyjából. Amin érdemes együtt dolgozni, elkezdenünk együtt alakítani, valami fontosat. 

Tulajdonképpen erre szolgálnak a segítők. Általában egy aktuális feladatra, helyzetre vonatkozóan keresünk egyet, akivel egy ideig együttműködünk. Hogy támogasson, megvilágítson, instruáljon, együtt gondolkozzon, tanítson, megkérdőjelezzen, meg egyáltalán úgy hasson ránk, hogy jobban legyünk. Ne legyen sem kevés, sem sok, pont elég, hogy továbblépjünk. Egy megfelelő eszköz a feladatunkhoz. 

Innen közös a kaland. Közös a feladat, együttes – bár más jellegű – a felelősség, a tanulási és fejlődési lehetőség. Egyszerűen hangzik, és talán tényleg annyi a lényeg, hogy eszközöljünk pozitív változásokat. 

diszkréció

Beszélgettünk egy körben a diszkrécióról. A rossz tapasztalatokon túl egyébként is érdekes téma.

A diszkréciót általában a titoktartással vagy a tapintattal hozzuk kapcsolatba, ezek szinonimájaként. És valóban, igen lényeges ez, talán igazolja hogy ha az indiszkréciót nézzük, ami viszont tapintatlanság, titokszegés. Kellemetlenek az ilyen  emberek, kellemetlen helyzeteket teremtenek, érdemes óvatosan kezelni őket.

Viszont elhangzott a méltóság is, mint a diszkrécióval összefüggő fogalom, ami talán nem annyira magától értetődő. A méltóságunkba belefér, talán kicsit lényege is, hogy lehetnek titkaink, kellemetlen dolgaink, ügyeink, amikbe nem avatunk be másokat. Elvárjuk, hogy tapintatosan kezeljenek minket, adatainkat, rólunk szóló vagy velünk kapcsolatos információkat. Ugyanezt nyújtjuk is, és nyugtalanító feszengéssel jár, ha valakiről ilyesmi jut tudomásunkra. Nem biztos, hogy mindenkiről mindent tudni akarunk.

Valamint elkülönülést is jelent a diszkréció, a diszkrét dolgok az általánoson, a folyamaton kívüliek, egyediek. Az is alapvető, hogy valami különlegesről, szokatlanról van szó. A szokásos, hétköznapi infó általában nyilvános, szokványos, kicsit érdektelen. A különleges érdekesebb és ritkább, jobban oda is figyelünk rá. Meg valahogy érzékenyebb, egyedi bánásmódot igényel. 

Talán értékesebb is egy diszkrét helyzet, megnyilvánulás, csak egy biztonságos kapcsolatba fér bele. A kapcsolatba, ahol együtt különülünk el, kikerülünk a fő sodorból. Egy buborék, ahol itt és most nyilvánvalóan bent vagyunk, és ez számít. Kicsit intimitás jellegű, de ugyanennyire titoktartási-, támogatási-, elfogadási szerződés is, közösségvállalás, véd- és dacszövetség. Egy különleges helyzet, állapot, kifejezetten zárt körű.

A diszkréció gyakorlása mindenképpen építő, előre vivő, jó esetben alapvető hozzáállásunk. Legyünk hát diszkrétek és engedjük meg másoknak is, sőt akár várjuk el. 

Biztos

Kellemes biztosnak lenni, rosszabb esetben biztosak is vagyunk. Abban, hogy mi történt és miért, abban, hogy ki milyen tulajdonképpen, abban, hogy ez az egész világ hogyan működik valójában és mi mozgatja. Hiszen tájékozódnunk kell és olyan megnyugtató tájékozottnak lenni. 

A biztonság elemi igényünk, közvetlenül a fiziológiai szükségletek után, legalábbis Maslow szerint. De tapasztalatunk is lehet, hogy ha biztonságban vagyunk, akkor tudjuk érdemben jól érezni magunkat, optimálisan teljesíteni, kreatívnak lenni, fejlődni, azaz érdemben jelen lenni a világban. 

Viszont többnyire nincs biztonság, sokkal inkább bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, kiszolgáltatottság van. Hiányok vannak számos téren, régiek és újak, amiket be kéne tölteni. Ezekkel próbálunk gazdálkodni, kezelni a helyzeteket, kapcsolatokat. Keressük a jó döntéseket, megoldásokat, mivel tudnánk javítani, vagy legalább keveset rontani. Biztonságban elég jól alakítjuk dolgainkat, bizonytalanságban, rosszabb esetben fenyegetés alatt jelentősen romlanak a mutatóink.

Félelmeink jelzik, hogy tudunk a rizikókról, fenyegetettségről, nagy szükségünk van a védelemre, az elérhető protektív elemekre, amik mégiscsak biztonságérzetet adnak. Lehetnek ezek anyagi lehetőségek, használható ismereteink, kapcsolatrendszerünk, ismertségünk vagy ismeretlenségünk, megannyi mindenféle, amihez nyúlhatunk, amiben bízhatunk. Ha sok ilyen van, mindjárt könnyebben vesszük a fenyegetettséget, kiszolgáltatottságot, úgy érezzük van mihez nyúlnunk.

Kapcsolatainktól is általában elfogadást, támogatást remélünk. Mind alkalmi, mind tartós kapcsolatainkban lényeges, hogy így biztonságban érezhessük magunkat. Hátha sikerül meggyőzni magunkat, hogy korábbi kiábrándító tapasztalataink ellenére meg lehet bízni emberekben. Talán inkább akarnak nekünk jót mint rosszat. Minél több ilyen élményt sikerül összeszednünk annál inkább gyógyulhatnak a korábbi sérülések. 

Egy segítő kapcsolat leginkább talán ezt tudja felajánlani, a biztonságot. Ami egyszerre tűnik kevésnek és a legtöbbnek is. Ahol megvalósulhat, hogy nincs szégyen, nem játszik a bűntudat, a magyarázkodás vagy maga az önvédelem felesleges, hisz nincs fenyegetés. Ilyenkor tudunk és merünk magunkra nézni, nem tartva attól, amit megláthatunk. Kimondhatjuk, és elmarad a tragédia. Hiszen biztonságban vagyunk, magunktól is, a segítő erre is figyel. És elkezdhetjük felépíteni magunkat.

kirakós

A kirakós játékok lényege, hogy egy darab a helyére kerül. A elemek között kialakul vagy tovább formálódik valamilyen rend, illeszkedés, összefüggés. Így aztán a további darabok egyre inkább értelmezhetőek, újabb darab kerülhet a helyére.

Ilyen az is, amikor dolgozunk magunkon. Csak bonyolultabb. Merthogy nem síkban és kész formákkal próbálkozunk, hanem kevésbé körvonalazott érzésekkel, emlékekkel, gondolatokkal, problémákkal. Nem is egy megoldás van, hanem többféle illeszkedés, olykor ellentmondások, újra értékelések, dilemmák. Viszont valami rend közben körvonalazódik, kialakul egyfajta rálátás, felismerés. Ha kitartóan csináljuk.

Amint megértjük egy darabka helyét, helyeit, előrébb vagyunk. És a megértés itt nem csak tudás, legalább annyira felismerés, belátás, elfogadás, csodálkozás. Nem egy nagy és befejezett megfejtés, hanem nyitás további megfejtések felé, további darabok próbálgatása, további munka ígérete. Viszont immár ennyivel előrébb vagyunk. 

Egy konzultáció ilyen kirakás. Általában elvárás és talán kényelmesebbnek tűnik, hogy a segítő rakja helyre a darabot, fejtse meg, magyarázza el. Viszont a darabok mégiscsak a kliensnél vannak, sokkal inkább ő lát rájuk. Mindig többet tud az egészből, mint a segítő, komplexebben képes értelmezni. Azonban jól jön némi segítség ebben a munkában, hasznos lehet ezen együtt dolgozni. 

Egyrészt kell a biztatás, hogy van értelme a kirakósnak. Magunkban bele tudunk fulladni a darabok káoszába, elkeseredni a sokadszor ugyanazon pályát befutó gondolatunkon. Jól jöhet valami külső rend, valami irány, akár egy kósza ötlet. Vagy egyáltalán egy biztonságos hely, ahol szabad mindezzel foglalkozni. Amikor ez az idő erre van szánva. Lehet, ennyi is elég, és megoldom...

A világgal

Ez elvileg egy segítés, konzultáció témájú oldal. Mit keresnek itt mégis társadalmi, környezeti meg egyéb témájú dolgok?

Hát, ebben a világban élünk. És ennek a világnak az állapota hatással van ránk. Lehetünk-e jobbak, jobb állapotúak, mint a világunk? Gyógyulhatok-e egy ugyanolyan beteg és betegítő környezetben? Ha jobban érzem magam és a világ körülöttem nem változik, valós-e a jóllétem?

Azért szögezzük le, a világ nem eredendően és direkt rossz, nem az ellenségünk. Azt látjuk, hogy sok szempontból romlik. De javulhat(na) is, vannak jó tendenciák és lehetőségek. Léteznek értékek, akár az alapvető emberi értékek, melyek az Európai Unió megfogalmazott értékei, de fellelhetők ezek a Bibliában és számos egyéb forrásban is. És érezhetjük, hogy ezeket az értékeket akarjuk megteremteni, megtartani, erre szükség van. Megtalálva a helyünket a egy olyan társadalomban, közösségben, ahol számítanak ránk és számíthatunk a többiekre, ahol van kibontakozás és fejlődés, szabadság és méltóság. Megtalálva a helyünket a teremtett világban is, melyet művelünk és őrzünk, nem pedig kizsákmányolunk és uralkodunk rajta, melytől nem kell félnünk és melynek nem kell félnie tőlünk, viszont kölcsönösen elismerhetjük egymást. 

Ez a mi világunk, nincs másik. Felelősek vagyunk érte, ezért is kell egy korrekt viszonyra törekednünk. Jólléte a jóllétünk, szenvedése és sérülése szintén a miénk is. Ha jobban lesz, mi is jobban leszünk.

És ezen, a világon túl van dolgunk magunkkal, saját szenvedésünkkel és sérülésünkkel, minden korlátunkkal és lehetőségünkkel. Félelmeinkkel, hibánkkal, tévedéseinkkel, csalódásainkkal – meg hogy ezek mennyire határoznak meg minket. Kapcsolatainkkal, múltunkkal és jövőnkkel, végességünkkel és végtelenségünkkel. 

Szóval van dolgunk kívül-belül – de ez nem „vagy”, hanem „és”. 

Száraz

Túl vagyunk a száraz november nagyján, de azért van még hátra. 

A szárazság olyan aszott dolog, nem valami lelkesítő. Láttuk a nyarunk végét, kemény dolog egy szárazság. Olyan élhetetlen. Pedig pont azon dolgozunk, hogy élőbb, nyitottabb, tágabb legyen az életünk. Sokféleképpen állhatunk hozzá. 

Lehet veszteségként, fogcsikorgatva és számolva a hátralévő időt. Sajnálva magunkat, a hiányra figyelve, nagy nehezen kibírva. Nem nagyon remélve, hogy bármit is változtat, hisz volt már ilyen. 

Lehet nyereségként, számolva a megspórolt pénzt, időt, feszültséget, folyamatosan kalkulálva profitunkat. Racionálisan győzködve és igazolva magunkat, mennyivel rentábilisabb így. És elhatározva, ezen túl is spórolunk. 

Lehet erőből, teljesítményként. Megcsináljuk, megmutatjuk. Jó esetben sikerül, elégedettek és büszkék vagyunk, bebizonyítottuk. Aztán ha ez túlzottan megnyugtat, folytatjuk ugyanúgy.

Lehet kihívásként, kíváncsian. Hogy reagálunk, mit érzünk, mi változik, mi derül ki? Így is lehet élni, működni, talán nem annyira nehéz. Akár érdekes is lehet, mi kerül elő egy aszályban a meder aljáról… 

Lehet szabadságként, nem kell ezzel foglalkozni, legálisan lehet elhárítani az alkoholos alkalmakat és új lehetőségeket találni. Nyitottabb, tágabb lesz a világ, ha kivesszük belőle ezt a részt és annyi mással töltjük meg. 

És még számos módon állhatunk a szárazságunkhoz. Ráadásul egyszerre. Hol sajnálva magunkat, kívánva az alkohol előnyeit, aztán akár pár perc múlva már büszkén vagy szabadon. Párhuzamosan fut bennünk számos narratíva, mikor melyik lesz hangsúlyosabb. Befolyásolva aktuális fáradtságunktól, hangulatunktól, környezetünktől. Ahogy minden mással is vagyunk. 

Mérlegelni kell hát, mit is szeretnénk, hogyan akarjuk. Figyelembe vége tulajdonságainkat,  lehetőségeinket és korlátainkat, helyzetünket, környezetünket meg számos tényezőt. Majd kialakítani valami tervet, lehetőleg reálisat, támaszkodva mindarra amire lehet. Akár másokat is ide értve, de még valami segítség kérés is szóba jöhet. Egyre kevésbé ciki. 

És jön az építkezés, olykor napsütésben, olykor esőben, akár viharban. De tudjuk, az építkezéshez a szárazság a legjobb… 

tovább

Ez így nem mehet tovább. Mondjuk nem is fog, merthogy minden változik, vagy jobb lesz, vagy rosszabb.

Átgondolva helyzetünket általában tudjuk, mi nem mehet így tovább. Mi az a viselkedés, szokás, hozzáállás, ami akadályoz egy szabadabb, elégedettebb, értelmesebb életben. Értem min kéne változtatnom, jó esetben azt is látom miért, még jobb esetben azt is hogyan. Vagy épp a másiknak min kéne változtatnia, miben kéne megváltoznia, hogy jobb legyen. Hiszen megoldás az is, ha helyettem a helyzetem változik. Ami persze kényelmesebb.

Átgondolva helyzetünket gyanús lehet, hogy mintha túl sokat foglalkoznánk beakadt vagy túlgondolt gondolatainkkal, felesleges és szerencsétlenül kezelt konfliktusaink lennének, túlzottan függenénk valamitől, úgy általában kevéssé éreznénk, hogy ez a mi életünk és hogy rendben van. Ismerjük erősségeinket és gyengeségeinket, szabadságainkat és rabságainkat, bátorságainkat és elkerüléseinket. De valahogy nem az igazi ez így, nem ezt akarjuk tovább vinni.

Átgondolva helyzetünket látunk is kitörési pontokat. Ezt vagy azt kéne tennünk, és valami így vagy úgy változna. Viszont meg is magyarázzuk egyből, hogy bizonytalan a kimenetel, bármi balul is kisülhet belőle, úgysem lenne jobb, rosszul reagálna a másik, és egyébként sincs igazán lehetőségünk arra, amire kellene. Számos indokunk van a helyzetben ugyanígy maradásra, melyek nem is alaptalanok. Úgyhogy mégsem lesz kitörés.

Átgondolni a helyzetünket jobb valakivel együtt. Kilépve a magunkban sokszor lefutott körökből. Kevés kibillenés is elég lehet, hogy a helyzetünket és magunkat másképp akarjuk kezelni. Kicsit jobban megértve, átlátva a szereplők, körülmények, tényezők helyzetét és szerepét az egészben, számot vetve a kockázatokkal, azok realitásával és mértékével – egy más valóságba kerülünk. Ahol kicsit mások a lehetőségek, veszélyek, viszonyok, miközben mégiscsak ugyanazon dolgozunk. Viszont együtt könnyebben felismerhetjük, hogy sokkal inkább a miénk már az egész, nem csak velünk történik hanem általunk is alakul. Ami lényeges változás.

Attól, hogy átgondoltuk a helyzetet.

Mi a helyzet?

Helyzetekben létezünk, helyzeteket kezelünk. Életünk abból is áll, hogy egyik helyzetből a másikba kerülünk. A helyzetek hatnak ránk és mi is a helyzetekre. Ebben számos résztvevő lehet, személyek, tárgyak, történések, gondolatok, információk, sztereotípiák, elvárások… A helyzetek összetett dolgok. 

Állapotokban létezünk, állapotainkat kezeljük. És másokét, egymásét, olykor kölcsönösen. Állapotainkra hat a helyzet, de nem csak. Olykor mi jobban meghatározzuk saját állapotunkat, mint a külső tényezők. 

Persze helyzet és állapot hat egymásra, de mégis lényeges, melyik a meghatározó. Ha állapotról van szó, abban szeretnénk változást, javulást, általában több idő és befektetett munka szükséges. Míg a helyzeteket könnyebben megoldhatjuk, kezelhetjük, amennyire. Itt jók lehetnek az ötletek, módszerek, technikák, szerezhetünk gyakorlatot, jártasságot, készséget. 

Az állapotunk sokkal inkább mi vagyunk – még akkor is, ha ez változó. Mi vagyunk fent vagy lent, előre vagy vissza. Hogy szívünk szerint alakuljon, magunkat is kell kezelnünk, nem elég a körülményeket. Ezzel együtt hosszú távon nagyobb feladat vagy cél, hogy magunkra találjunk és túllépjünk a helyzetek (és résztvevőik) manipulálásán. 

Természetesen mindkettő szükséges, megoldásaink, sikereink jó esetben segítik egymást. Szerencsés helyzetkezelésünk javítja állapotunkat, ahogy állapotunk optimalizálása is jótékonyan hat helyzetkezelésünkre. De azért hasznos lehet tudatosítani, most a helyzettel vagy állapotunkkal foglalkozunk elsősorban, mivel is volna leginkább teendőnk?

Lélekjelenlét

Nehéz egy szóval megragadni egy segítő kapcsolat, egy találkozás lényegét. De talán a lélekjelenlét ilyen lehet. 

Meghatározása valami olyasmi, amiben a rendkívüli esetekben megmutatkozó hidegvért, találékonyságot, döntésképességet szokták említeni. És hát minden találkozás rendkívüli, hiszen mindig más a kliens, vagy annak a helyzete, állapota. A segítő nem tudhatja pontosan mire készüljön. Igaz ez persze sok más szakmára is, egy tanár sem tudja milyen osztály várja, egy ápoló, hogy milyen betegekkel találkozik, egy ügyintéző, hogy milyen ügyfelek és ügyek találják meg. A humán területen általános jelenség az ismeretlenbe ugrás. Persze vannak különbségek mennyiségben és minőségben, talán jelentőségben is, de a bizonytalanság elemi hozzátartozója a munkának.

Szétszedve a szót legegyszerűbben adódik a lélek és jelenlét. És ezek kellenek is a segítésben. A lélek minden homályossága és misztikussága mellett jelzi, hogy két személy találkozik, akik egymást is személynek tekintik és törődnek egymással. Praktikusan a segítő más szerepben van ugyan, nem teljesen szimmetrikus a helyzet, de mindkettőjük személy volta egyértelmű. Egyikük sem csereszabatos a kapcsolat szempontjából. Lélektelenül, futószalagon nem lehet segíteni és segítségek kapni sem. Az önsegítő könyvek ezért is ütnek meg személyes hangot, egyébként elég lenne csak valami megoldóképletet közzétenni (már ha vannak megoldóképletek emberi helyzetekre). 

A jelenlét szintén szétszedhető, hiszen benne van a jel meg a lét is – ám ezzel csúnyán elnyúlna ez a fejtegetés, talán máskor, vagy lehet akár házi feladat is. Viszont az ittlét vagy jelenvalólét a segítésben biztosan meghatározó. Ez aktuálisan együtt-létet, vele-létet jelent, a segítő a segítettel és viszont. Sokat dob ám a helyzeten, ha nem egyedül nézünk szembe a problémákkal, egészen más a hangulat. Így aztán a feszültségszint is, nem csak magunkban pörgünk, kilátunk a fejünkből, sokkal nagyobb esélyünk van érdemben ránézni, átgondolni, akár megérteni. És aztán kezelni a helyzetet, magunkat, másokat. 

A lélekjelenlét munka. Befektetett energiát igényel, koncentrált figyelmet, aktív gondolkodást, érzelmek átélését – mindkét részről. Általában nem egy folyamatos heroikus közdelem, de lehetnek intenzív részei. A találkozás végére normális az elfáradás, dilemmák felerősödése, további kérdések felmerülése, némi zavarodottság is. De azért előfordul a megkönnyebbülés, a megerősödés, a felismerés élménye is, ami segít továbblépni. 

Tapasztalat, hogy a lélekjelenlét segít. Sokkal inkább, mint a tanácsok, okosságok, módszerek és technikák. Egyébként mi más is segíthetne? 

sérülések

Felnőtt korra beszerezzük sérüléseinket, sőt nagy részét már hamarabb is. Amiket persze nem mutogatunk, kevesen dicsekszenek sebeikkel. Általában kevéssé esztétikusnak tartjuk, sőt akár rútnak. Mintha szégyellni kéne, hogy ilyenünk is van – főleg hogy a többieken sem látszik. 

No meg hát fájnak is, érzékenyek, egyébként is óvjuk, így aztán rejtjük is őket. Ha véletlenül mégis hozzá érnek vagy túlreagáljuk vagy pont nem reagálunk, mintha mi sem történt volna.  

Sérüléseinket leginkább kapcsolatainkban szerezzük be. Mások bántanak, olykor akaratlanul is. Vagy mi bántunk másokat, még ha nem is annak szánjuk. De ugyanilyen bántó a közöny, mellőzés. Máskor az óvatoskodás, elkerülés, hárítás. A kapcsolatok bonyolultak – mondaná a kis herceg. 

Mikor próbáljuk megérteni, kezelni kapcsolatainkat és járulékos sérüléseinket, leginkább az nevezhető szocializációnak, vagy simán tapasztalatnak. Valamit kezdenünk kell mindezzel. Közben meg kialakul a többiekhez, a többiek egy részéhez való hozzáállásunk. Így működünk társas helyzetekben. 

A párkapcsolatok különlegesek e téren. Hozunk bele minden korábbit, félelmeinktől az elvárásainkig. Mindketten, és ezeket nehéz összehangolni – főleg hogy nagy részük kimondatlan vagy akár egyszerűen tudatlan. Csak reagálunk, valamiért, és a másik is hasonlóan. Közben történnek velünk a hullámhegyek és -völgyek, próbáljuk szabályozni, kézben tartani. Többnyire sikerül is, egy kapcsolatban sokat kapunk, sőt gyógyulni is tudunk. Triviális lassan, hogy a kapcsolati sérülések kapcsolatban gyógyulhatnak. Merthogy gyógyulhatnak, ha nem is nyomtalanul. De funkcionálisan ismét kielégítően működhetünk. 

Bátorság kell ehhez, meg hát munka. A kapcsolatok nem varázsütésre jönnek létre, hanem felépülnek. Megismerve a másikat, nomeg magunkat és a kölcsönhatásainkat. Merthogy kölcsönösen hatunk egymásra, épp ezért lehet lassan összehangolódni.

És lassan itt a reklám helye: ebben segíthet egy külső személy. Konfliktus esetén egyértelműen, de egyébként is. A megoldásban vagy kezelésben, de „csak” a javításban is, hisz mindig van hová. Nem is magyarázom túl, ahol szükség van erre, ott érzik is. És persze ajánlom magamat – néhányaknak már lett pozitív tapasztalata velem… 

függőség-kapcsolat

„Ha egyedül vagy, nem szabadulhatsz a függőségtől. Ha szeretve vagy, van rá esélyed. Száz éven keresztül harci indulókat zengtünk a függőkkel kapcsolatban, miközben ez idő alatt inkább szerelmi balladákat kellett volna énekelnünk.” /Johann Hari: A kábulat ára

Naivitás lenne elhinni, hogy a szeretet magában mindent megold és másra nincs is szükségem. Ráadásul sokszor pont nem áll rendelkezésre egy olyan szerető közeg, ami megtartana vagy gyógyítana – ezért is tartok itt. 

Viszont a tiltás és a szigor biztosan nem segít, látványosan nem működik sem társadalmi sem egyéni szinten. Hiszen a függőségnek van valami funkciója: feszültséget old, kikapcsol, fájdalmat csillapít, önbizalmat ad, stb. Ezekre pedig szükségem van, tudva persze, hogy nem a legjobb megoldás – viszont elérhető és valamennyire működik. 

Egy olyan életet felépíteni, ahol nem a függőséggel kezelem problémáimat, hanem kapcsolataimat vonom be a megoldásba, komoly feladat. Problémák pedig mindig lesznek, tudom tiszta koromból és látom másokon is – ha külsők éppen nem lennének, akkor az eddigi megoldatlanjaim úgyis velem vannak. 

A felépüléshez le kell építenem a reflexeimet, szokásaimat, amik eddig megtartottak, és közben újakat kialakítani – ehhez támogatás kell. Hogy lássam, van értelme. Hogy amíg nem épül fel az új rendszer, valaki megtartson – hisz én láthatóan nem tudom megtartani magamat. Kell valaki, hogy biztasson, mikor elegem van, felemeljen, mikor leestem, megértsen, hogy megértsem magam, vigasztaljon ha elkeseredek, megbocsásson, legalább ő. És tegyen türelmes, míg egy ilyen megtartó kapcsolat kiépül – és adjon nekem is türelmet ehhez. Elég hosszú elvárás-lista, és van még valami a végére. 

Addig támogasson, míg talpra állok, vagy legalább térdre, ahonnan már intézem. Ahonnan vannak más kezek, amikbe kapaszkodhatok, más kapcsolatok, amik már kölcsönösek. Akkor már elengedhet, de akár maradhat is, csak távolabb. Ha nagyjából felépültem elég a karbantartás, bár azt más is intézheti. 

Biztosan bonyolultabb lesz, olykor konfliktusokkal, feszültségekkel, felelősségekkel teli. Talán jóval kényelmetlenebb, akár ijesztőbb, mint most. De legalább én leszek ott és akkor, magamnak és másoknak is. Azokkal, akik talán most is itt vannak, csak mégis egyedül vagyunk. 

Erőforrás

Az összes társadalom az erőforrásaitól függ – valami hasonlót fogalmaz meg és fejt ki Jared Diamond. Az erőforrások igen sokfélék lehetnek. Aktuális társadalmunknak még minisztériuma is volt az emberi erőforrásokra, nomeg régi szlogen szerint „a legfőbb érték az ember”. Az anyagi – értsd pénzügyi – erőforrások minden gazdasági tevékenységnél mérlegelendőek, a természeti erőforrások használandóak illetve megóvandóak, stb. A szükséges erőforrások mérsékelten helyettesíthetők egymással, hiába van pénz a szakértelem nélkül és viszont, keresztbe kasul a tényezők között. Van némi játéktér, de ha valami kell, akkor az kell. 

Hasonló a helyzet az életünkben is. Szükségünk van erőre, amivel gyorsítani (vagy lassítani) tudunk magukban tehetetlen elemeket (ugye emlékszünk: F=m×a), és ehhez kell egy képesség. Valahonnan meg kell szerezni az energiát, amivel erőt tudunk kifejteni. Biológiailag ez a tápanyagokból jön, vegyészkedünk belőlük elegendő ATP-t, amivel aztán elműködünk. Ez a fizikai rész.

Életünk érdekesebb és talán fontosabb része azonban nem a fizikáról szól, hanem lelki működéseinkről. Ehhez szintén kell erő, olykor komoly lelkierő, alakítani a maguk útján sodródó történéseket. Amihez kellenek források. Hiszen számos esetben szükséges a türelem, kitartás, problémamegoldás, konfliktuskezelés, önkritika, bátorság stb. Fáradtan, alacsony töltöttségű energiaállapotban nehezen mennek ezek. Frusztráltan vagy kudarcok után nehéz frappánsnak és optimistának lenni. 

Talán egyik legnagyobb paradoxon, hogy a töltődéshez is kell energia. El kell jutni a forráshoz és meríteni kell belőle, azt feldolgozni és utána szedjük össze magunkat. Az ATP előállítása bonyolult, bár jól bejáratott folyamat. A belső energiánk előállításához kellenek a külső források. Kellenek az örömök, élmények, találkozások, sikerek, biztonságérzet, elismerés stb. Mindezt többnyire nem magunk állítjuk elő, ritka az, hogy magunkban meghozunk egy elhatározást és az úgy elég is. Nélkülözhetetlen persze. 

Mozgósíthatjuk belső tartalékainkat, de azok mégiscsak végesek. Ezért működhet, ha energiánk egy részét forrásteremtésre (fundraising) fordítjuk a fenntarthatóság érdekében. Támogatásra, erőforrásra van szükség minden energiaigényes folyamathoz, töltésre, utánpótlásra. Átgondolni, vajon mi fog segíteni minket a türelem, kitartás, problémamegoldás, konfliktuskezelés, önkritika, bátorság stb. terén. 

Az erőkifejtés továbbra is a mi dolgunk, a tehetetlen tényezők mozgatása át nem is adható feladat. De jobbak az esélyeink és hatékonyságunk, ha támaszkodhatunk külső energiaforrásokra is...

Párokkal

Párokkal könnyű dolgozni. Kiegészítik, megmagyarázzák egymást, kommunikálnak egymással, tudják mit akarnak a másiktól, hogy kell a másiknak megváltozni. 

Párokkal nehéz dolgozni. Nem értik egymást, csak a megszokott sztereotípiákat látják a másikban, a megcsontosodott félreértéseket hozzák, csak a maguk értelmezését hangoztatják, a saját igazukat bizonygatják, nem figyelnek sem egymásra sem magukra. 

Persze ez leegyszerűsítés, minden kapcsolat más, ahogy a szereplők és viszonyuk is. Nomeg az aktuális helyzet igen sok tényezős, mikor mi mikor mennyire van előtérben. Az eddigi sérelmek, bántások, csalódások általában a meghatározó tényezők közé tartoznak. 

De a párokkal sok szempontból olyan, mintha egyéni találkozás lenne. Az egyén sokszor szintén nem érti magát meg a világot (hogy is lehetne megérteni?!), viszont magyarázza, mert valahogy csak kezelni kell. Az eddigi sablonok működnek, reflexből – vagy inkább nem működnek, hisz ezért tart itt a dolog. Nehéz figyelni, meglátni új dolgokat vagy másképp nézni régieket – mindjárt még bizonytalanabban érezzük magunkat. Örök sérelem, hogy tudjuk minek és hogy kéne lennie, de nem úgy van és nem is várható. Mi meg nem szeretnénk változni, de azért mégiscsak kéne, csak lehetőleg mégse. 

Pároknál jobban kijön a dinamika, reagálhatnak, támaszkodhatnak egymásra, akadályozhatják, motiválhatják, segíthetik egymást – egyéniben mindez egy személyen belül történik. És ez a lényeg, hogy történik. 

Történik valami, ami túlmutat az eddigieken. Valamennyire, egy kicsit, valamiben. Egy konzultáció mindig valami újról szól, hisz már a helyzet is új. Új a történetben, hogy van figyelem, valahogy mindenki figyel mindenkire. Mikor milyen indítékkal, indulattal, érzelemmel. Ez talán a legnagyobb esély, hogy tényleg változzon. Mindenki. Egy kicsit, valamiben. Amitől a helyzet is változhat. Kicsit, valamiben. 

De a lényeg, hogy ez már valamivel jobb. Élhetőbb.