Párokkal nehéz dolgozni. Nem értik egymást, csak a megszokott sztereotípiákat látják a másikban, a megcsontosodott félreértéseket hozzák, csak a maguk értelmezését hangoztatják, a saját igazukat bizonygatják, nem figyelnek sem egymásra sem magukra.
Persze ez leegyszerűsítés, minden kapcsolat más, ahogy a szereplők és viszonyuk is. Nomeg az aktuális helyzet igen sok tényezős, mikor mi mikor mennyire van előtérben. Az eddigi sérelmek, bántások, csalódások általában a meghatározó tényezők közé tartoznak.
De a párokkal sok szempontból olyan, mintha egyéni találkozás lenne. Az egyén sokszor szintén nem érti magát meg a világot (hogy is lehetne megérteni?!), viszont magyarázza, mert valahogy csak kezelni kell. Az eddigi sablonok működnek, reflexből – vagy inkább nem működnek, hisz ezért tart itt a dolog. Nehéz figyelni, meglátni új dolgokat vagy másképp nézni régieket – mindjárt még bizonytalanabban érezzük magunkat. Örök sérelem, hogy tudjuk minek és hogy kéne lennie, de nem úgy van és nem is várható. Mi meg nem szeretnénk változni, de azért mégiscsak kéne, csak lehetőleg mégse.
Pároknál jobban kijön a dinamika, reagálhatnak, támaszkodhatnak egymásra, akadályozhatják, motiválhatják, segíthetik egymást – egyéniben mindez egy személyen belül történik. És ez a lényeg, hogy történik.
Történik valami, ami túlmutat az eddigieken. Valamennyire, egy kicsit, valamiben. Egy konzultáció mindig valami újról szól, hisz már a helyzet is új. Új a történetben, hogy van figyelem, valahogy mindenki figyel mindenkire. Mikor milyen indítékkal, indulattal, érzelemmel. Ez talán a legnagyobb esély, hogy tényleg változzon. Mindenki. Egy kicsit, valamiben. Amitől a helyzet is változhat. Kicsit, valamiben.
De a lényeg, hogy ez már valamivel jobb. Élhetőbb.
