Szabadság és hiány

Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni. Gal 5,1

A szabadság nem normális alapállapot. Általában inkább szabadulás eredménye. 

Számos dologtól szabadulhatunk meg. Ifjan a tejfogunktól, ami már nagyon billegett. Iskolaváltásnál a kellemetlen osztálytársainktól és tanárainktól. Ugyanígy szorító cipőnktől, rossz kapcsolatunktól, megunt telefonunktól és szinte végtelen a lista. Persze némi veszteség érzésünk mindenképpen marad, űrt is hagynak a maguk hiányával, még a kellemetlen dolgok is. Egyszerre gyász és felszabadultság, mikor milyen arányban. 

A szabadságunk többnyire átmeneti. A tejfog helyett nő másik, az új iskolatársak és tanárok ritkán jobbak, a következő cipőnk sem tetszik annyira, a legközelebbi kapcsolatunk sem úgy alakul, és a telefonunk sem egészen úgy működik, ahogy elképzeltük. Mintha kialakulna az előző állapot, csak immár más szereplőkkel. Vannak persze végleges veszteségek, számos dolog nem pótlódik vagy cserélődik, ilyenkor határozottabb a gyász vagy pont a megszabadulás élménye. 

A szabadságra mindenesetre oda kell figyelni, gondozni kell. A hétköznapi, normatív szabadulásoknál vannak jelentősebbek is. Mikor egy függőségből, destruktív kapcsolatból, kiszolgáltatottságból vagy kényszerből sikerül kilépni. Mikor lehetne mással folytatni, helyettesíteni, de nem kéne, merthogy véglegesen éppen szabadulni akarunk ettől. És pont arra kell figyelni, hogy ne helyettesítsük, pótoljuk, hanem ezt a hiányt és szabad vegyértéket akarjuk megőrizni. A szabadság általában hiány is, pont nem vagyunk tele mindennel, ettől vannak lehetőségeink. Van űr, amit nem kéne beölteni, már ha ez megoldható. 

Azonban az űr már csak be akar töltődni. Ezért kell a szabadulás után egyfajta figyelem, ha nem is görcsösen de állandóan, hogy tartsuk fenn ezt a hiányt. Emlékezzünk a szabadulásra, hogy értékeljük azt immár megszokottan is, mikor nem újdonság. Mikor nem az a jó érzés és a friss öröm dominál, és jól esne valami szolgálatába állni, kitölteni hiányunkat. Pál szerint a szolgaság nem megoldás, bármilyen jól esik vagy kézenfekvő, kényelmes, akár otthonos. Félő igaza van, mégiscsak a kényelmetlen és macerás szabadság a jobbik választás a korábbihoz vagy az aktuálisan kínálkozóhoz képest. 

Maroknyi

Jobb egy marokra valót szerezni nyugodtan, mint két marokra valót hajszoltan és hasztalan erőlködéssel. Préd 4,6

Az egy maroknyi azért szükséges. Nem a semmi és a valami, hanem a kevés és a sok közötti választásról van szó. Még csak nem is az éppenhogy elég és a bőségesen rengeteg verseng, hanem a valamennyi és annak duplája. Manapság sokkal polarizáltabb a társadalom, jóval nagyobb szorzók vannak a birtokolt javak között. Persze nem mindegy a mennyiség, a több általában megnyugtatóbb. Habár csak két markunk van, többet nem bírunk el, egy maroknyinál viszont marad egy szabad kezünk amivel tudunk valamit kezdeni… 

Birtoklás kapcsán divat a mértéktelenséget, harácsolást, kapzsiságot emlegetni és persze kárhoztatni. Merthogy általában a hajszoltság és az erőlködés az ára, ráadásul a sok birtokkal sok gond is jár, és nem jár annyival több megelégedettséggel, örömmel. Már a megszerzésen túl is bonyolultabb a több, a megtartása, gondozása, őrzése stb. – de a megszerzése is többnyire jóval nagyobb fáradtság és stressz. Olykor aránytalanul nagyobb. Esetleg etikátlan eszközökkel történik… 

Talán bonyolultabb a világunk, kaotikusabb és számos tényezőnek kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint annak idején. Legalábbis szeretünk így gondolni világunkra, kicsit önigazolásként, mentséget keresve. Biztonságot jelent ha több van, és a biztonság fontos. A biztonság nyugalmát akarjuk a birtokláson keresztül is – ezért ironikus, hogy nyugodtan egy marokra valót szerezhetünk. És a maroknyinál még megmarad a nyugalmunk, a több – legalábbis nyugalmunk szempontjából mint láttuk – kontraproduktív. 

Könnyű annak persze, akinek van Istene, akinek „álmában is ad eleget”, hiszen mindent annak kezéből vesz és bízhat abban, hogy a szükséges marokra való mindig meglesz. Egyszerű világkép. De vajon a több lehetőségét, a két maroknyit nem ugyanaz az isten ajánlja fel? Persze némi hajszoltság és erőfeszítés árán, merthogy nem ugyanannyiba kerül a kevés és a sok. Hol a határ a lustaság és igénytelenség meg a szorgalom és telhetetlenség között? Vagy az elég és megelégedés érzése és a megnyugtatóan bőséges és hajszoltság érzése között? Ha nekem kell magamról gondoskodnom, úgy lehetek biztonsági játékos. Ha Isten gondoskodik rólam, felesleges a túlbiztosítás. Ha viszont valamiért nem teszi, felelőtlenség lenne nem komolyan venni a felelősségemet. 

Úgyhogy inkább a hit, bizalom kérdése ez, mint a harácsolásé. A bátorság és a félelem áll itt szemben, meg számos ellentétpár, tulajdonképpen világnézetek ütköznek. Mint majdnem mindig. Ettől nehéz és ezért nem számonkérhető, viszont kipróbálásra ajánlható a nyugodt hozzáállás a hajszolt és erőlködővel szemben. Hátha működik. 

Sőt

Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. Jn 10,10b

Ezt a „sőt” szócskát mintha ritkán használnánk. Pedig milyen jól lehet vele fokozni. Nemcsak hogy, de még… 

Jézus itt magáról szól, egy tolvajhoz képest, aki lopni, ölni, pusztítani jön, aktuálisan egy karámba vagy akolba. Ahol juhok vannak, talán akár mi. A tolvaj bizonnyal magára gondol, ő akar jól járni, nem foglalkozva az okozott kárral. Jézus ellenben pont a juhoknak akar jót, önzetlenül, altruista módon. Nem sokkal ez után hangzik el a jó pásztor jelző, aki (sőt) életét adja a juhokért. 

Lényeges hozzáállási különbség, hogy magamnak akarok jót vagy másoknak. Már ha ilyen polarizáltan bináris ez a választás. Merthogy ott van, ha magamnak is jót akarok és a másiknak sem rosszat, vagy akár még jót is. Nomeg magamnak azért persze nem akarok rosszat, nem is biztos, hogy a másiknak azzal jobb lenne. Egyáltalán hogy viszonyul az én rosszabbam az ő jobbjához, milyen összefüggésnél érdemes kalkulálni ezzel? Számos árnyalat létezhet ezen a spektrumon, messze nem fekete-fehér.

Az alap annyi, hogy egyáltalán észre veszem a másikat, figyelembe veszem. És innen jön a sok sőt. Lehetőleg ne ártsak neki, sőt használjak. Sőt akkor is, ha ezzel nem járok olyan jól, sőt akár rosszabbul járok. Sőt még csak ne is tudja, hogy ez által rosszul jártam. Fokozható ez, a legtöbb helyzetben van egy olyan továbblépési lehetőség, ami sőt. 

Nem feltétlenül a hősiesség vagy mártíromság a cél meg az önfeláldozás. Inkább nagyvonalúság kérdése ez. Jézusnál is, a cél, hogy legyen életük, sőt az akkor már legyen bőséges Ha úgyis valami jón munkálkodunk, kicsit toldjuk meg, hogy ne csak az alapszint legyen. Tegyünk hozzá némileg, amitől elegáns, bőkezű, nagyvonalú, lesz az egész. Miért is lennénk kicsinyesek, minimalisták. 

Kiüresedés

Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak! Ám 5,24

Ilyen-olyan áldozatok, ünnepek, szabályok formális betartása a fenti mondat előzménye. De mire az elégedetlenség, hisz’ meg is tarthatnánk a felajánlásokat, de mi milyen jó fejek vagyunk, teljesítjük az előírásokat. Egyébként ez volt a kérés, ezt akarta Isten, ugyebár, akkor legyen elég. Egyszerűnek tűnik a rendelkezéseknek megfelelés, és megvan az a jó érzés közben, hogy mekkora áldozatot hozunk, milyen rendesek, mekkora hősök vagy akár mártírok vagyunk. 

Csakhát nem ez a lényeg, nem a formalitás. Hanem egy jobb nép, jobb világ. A törvényeknek, szabályoknak, megállapodásoknak van egy szövege, mikor milyen pontossággal és részletességgel, csak hogy érthetőek, akár számon kérhetőek legyenek. De a szülőségnek, házasságnak, munkavállalásnak vagy munkáltatásnak, bármilyen társas viszonynak nem a szerződéses szöveg a lényege, hanem maga a viszony. A szövegeket ki lehet játszani, akár a saját jelentésük ellenében. A jobbakat nehezebb, de kellő furfanggal azokat is. Sőt, még a szent szövegeket is. Viszont nem a puszta végrehajtás magában a lényeg, hanem a viszonyok kialakítása, fenntartása, működtetése. Korrektebb, akár szolidárisabb de mindenképpen élhetőbb viszonyok a cél, legalább formai szinten. Ez egy keret, egy forma, nem a tartalom és a lényeg.

A törvény neveli akar. Jobbá tenni. Vagy ha nem jött össze, ott vannak a következmények. Benne kell maradni a valóságban, a szabályok erről is szólnak. Nem igazán a bosszú a lényeg, bár az igazságérzet sem lényegtelen, de fontosabb a többiek védelme, a jó rend megtartása. Amihez érteni kell ezt a jó rendet és éppen ezért olykor nem csak szó szerint érteni a szabályokat. 

És amikor trükközések vannak, direkt félreértések, képmutatás és álságos önigazolások, eljön az ítélet ideje. Mikor már nincs mire várni, a törvényeskedés, tettetés beépül és ezzel megelégednek, sőt visszaélnek. Mikor rafkósnak vélik magukat, hogy kijátsszák a szöveget, elégedettek saját érvényesülésükkel, ami pont ellentétes az isteni szándékkal. Nincs mire várni, ez magától nem javul. Sajnálatos, de vissza kell térni az igazsághoz, a valósághoz, az eredethez, hogy legyen esély a felépülésre, gyógyulásra. Ezt az aktuális hozzáállást pedig el kell takarítani.

Kapcsolatainkban sem árt rendet tenni, ha nem azok, amiknek lenniük kell. Akár radikálisan, átlátva a felszínen, miről is szól ez a kapcsolatunk ténylegesen. Ha a tartalmi rész kiürült sőt ellentétes a formai megnyilvánulásokkal, hazugságok, játszmák, ügyeskedések, manipuláció határozza meg, úgy kár lenne megtartani az üres látszatot. 

szolidaritás

Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok, a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok. Zsid 13,3

Szolidaritás. Olyan természetes, főleg sírni a sírókkal. Örülni az örülőkkel szintén nem rossz, sőt valamivel vidámabb. Átvesszük egymás hangulatát, általában a többségét. Ha nem ezt tesszük, kirekesztettek érezzük magunkat, nincs kapcsolat. Nem vagyunk úgy jelen egymás életében, ha gyökeresen másként érezzük magunkat.

Mindennek rossz helyzetekben van nagyobb jelentősége, ha jól vagyunk az egyedül is könnyebb. Valamilyen rabságban vagy szenvedésben kifejezetten rosszabb, hogy még egyedül is vagyunk. Egyébként sem kellemes és pluszban társul hozzá szégyen, értetlenség, bűntudat, meg minden, ami a kirekesztéshez, elhagyatottsághoz kapcsolódik. Ha nem vagyunk ebben egyedül, az máris kicsit természetesebbnek, elfogadhatóbbnak hat. 

Ugyanis a rabság meg a szenvedés valahogy természetellenes is. Nem alapállapotunk, nem így kéne lennie. Jó esetben ritka kivételek ezen állapotok, rosszabb esetben gyakoriak és akár megszokottak. Bele lehet fásulni, ahogy némely gombák üdítő frissen, rugalmasan indulnak és kérges taplókká válnak. Ha egyedül maradunk a bajban igen gyorsan elfásulunk. 

A bajok ellen nincs védelem, biztosítás, nem lehet mindent megúszni. Kinek mennyi, de biztosan jut. Az elkerülés mellett ezért érdemes odafigyelni a többiekre, akiknek nem sikerült megúszni. Már csak a jelenlétünkkel sokat segíthetünk. És általában nem annyira kellemetlen nekünk sem, mint tartunk tőle. Hiszen nem teljesen idegen, ismeretlen a helyzet, talán segít nekünk is ez által nem annyira félni a kiszolgáltatottságtól és szenvedéstől… 

remény

Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya. Zsid 6,19

Volt szerencsém látni horgonyokat, holmi tengeri népeknél, és impozánsak. Nagyok, nehezek és hát ez a dolguk. Végülis a biztos pontot kell megvalósítaniuk, biztosítaniuk.

Érdekes a reménységet tekinteni horgonynak, ami Csokonai szerint csalfa és vak. Pál szerint a megmaradó három egyike a hit és a szeretet mellett. Nomeg amíg élünk, remélünk – bár ezt sokféle felhanggal lehet mondani. És a remény hal meg utoljára. Mindenesetre a remény és ahhoz való hozzáállásunk igen változatos lehet.

Lényeges, hogy a reménynek van egy tárgya, amiben reménykedünk, ami alátámasztja várakozásunk realitását. Általában van valami alapja, valószínűsége, lehetségessége. Nem egy alaptalan, véletlenszerű ötlet, soha nem volt esemény. Viszont nem is bizonyos, törvényszerű, magától értetődően bekövetkező. Mikor mennyire megalapozott a reménységünk – ami nincs feltétlenül egyenes arányban a bizakodásunk erősségével. 

Aktuálisan Isten adott szaváról van szó, esküjéről, szövetségéről. Egy ígéret, ami nem akárkitől származik. Ez által perszehogy lehetséges, egy mindenhatónak elég nagy szabadságfoka van betartani ígéreteit. Miért ne tenné? Az, hogy nem látszik valószínűnek, nem következik a körülményekből, elég gyenge kifogás lenne. 

Egy ígéret reménye tud stabilizálni, meg tud tartani. A világunk, az életünk hullámzik, olykor igen viharos, ide-oda hányódunk. Jól jön egy horgony, amibe kapaszkodhatunk. Persze csak biztos és erős horgonyba érdemes, amit akár teszteltünk is, és ha megtart, egyre inkább megbízhatunk benne. Ezzel együtt kapaszkodnunk azért nekünk kell… 

boldog hit

Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Jn 20,29

A hit és boldogság viszonya érdekes. Lehet boldog a tudatlanság, talán a hitetlenség is. A hit és boldogság összekapcsolása valahogy olyan kis naiv hangulatot kelt. Valami indokolatlan optimizmust sugall. 

Az indokolatlanság mintha elvárás is lenne. A hitetlenkedő Tamást meggyőzi, amit tapasztal, viszont Jézus szerint, aki bizonyítékok nélkül hisz, az a boldog. Tamás meg nem boldog, mert úgy hisz, hogy látott is. Ezzel együtt Tamás bizonnyal nem keseredett el és nem lett boldogtalanabb. 

Higgyünk hát egymásnak? Hiszen a többi tanítvány említette, sőt bizonygatta a csodát, ami nem lett elég Tamásnak. El kellene hinnünk a szóbeszédeket? Mendemondákat? Pletykákat? Bizonnyal nem a válogatás nélküli hiszékenység a megoldás. Viszont a hitetlenség sem. Akkor marad a forráskritika.

Mérlegelni kell hát. Hiszen mindenről nem lehet direkt tapasztalatunk, egy csomó dolog csak levezethető. Másrészt a tapasztalat nem biztos hogy érti is mi van a háttérben, tulajdonképpen mi hogy működik, viszont megfelel várakozásunknak így továbbra is bízunk benne. A modern világ vívmányain túl igaz ez a hagyományokra, tudományokra vagy a művészetekre is. Nem tudni miért, de működik. 

A megértés megalapozhatja a bizalmat, ahogy a tapasztalat is, ha pedig megvan a bizalom, már nem kell feltétlenül hozzá a megértés és a tapasztalat. Tamás mégiscsak ismerte mind Jézust, mind a többieket, nem utolsósorban a próféciákat. Mindezt összerakva kijöhet a feltámadás, a csoda, a hihetetlen. Kijön az a hit, ami nem akármiben, nem alaptalan, azonban tapasztalatok hiányában is működik. Ez valóban boldogító lehet, boldogítóbb a látásnál. 

sírás

Jézus könnyekre fakadt. Jn 11,35

Amennyire tudom, ritkán ábrázolják Jézust sírva, nem is sokszor tett ilyet. A szenvedése előtt sírt a Gecsemáné-kertben, korábban Jeruzsálem pusztulása miatt. Valamint aktuálisan Lázár sírjánál. Mindhárom mélyen emberi megnyilvánulás és nehezen ábrázolható, vannak hangsúlyosabb és attraktívabb jelenetek, melyeket könnyebb megjeleníteni.

Jézus is gyászol. Van amikor saját magát, máskor a világot, most pedig egy barátját. Pedig ő aztán tudhatna a mennyországról, örök életről meg ilyenekről, vigasztalhatná magát az „ő már jó helyen van” frázissal. Sőt tudhatott Lázár küszöbön álló feltámadásról is, hiszen előre megmondta. Úgy tűnik, a várható hepiend önmagában nem teszi semmissé a bánatot. A veszteség az veszteség, a halál az halál.

Jézus a síró, gyászoló Mária és a többiek láttán megindult és megrendült. A fájdalom ragadós. A mások fájdalma segít a sajátunk megélésében. Nem szégyen, hogy fáj, az lenne fura, ha nem fájna. Ha ugyanolyan lenne a világ a veszteség után, mint előtte, akkor kérdéses, hogy van-e egyáltalán veszteség. Van-e, vagy valaha volt-e jelentősége egyáltalán? Mindennek megvan az ideje, a gyásznak is, rá kell szánni.

A fájdalom összeköthet a többiekkel, a veszteség tagadása viszont eltávolít és magunkra maradunk. A szomorúság is ehhez a világhoz tartozik, hozzánk is, kikerülhetetlen. Ha az Isten is sír, nekünk sem ciki. 

no örömre!

Azután örvendezz mindannak a jónak, amit Istened, az Úr ad neked és házad népének… 5Móz 26,11

Az öröm ritka vendég, legalábbis sokak így gondolják, sőt így élik meg. Vannak persze gyakorlatok, hogy észrevegyük a jót is, tudatosítsuk mi mindenért lehetünk hálásak. Fura dolog felszólításra örülni, de ha másként nem megy, hátha így fog. Hiszen miért is ne örülnénk a jónak?

Talán természetesnek vesszük a jót, mint ami munkánk gyümölcse, a világ rendje, nekünk jár. Ha csinálok valamit, ami nekem jó, miért kéne még örülnöm is neki, hiszen én csináltam, direkt ezért. A kellemesség vagy kényelem azonban messze van az örömtől. Még az elégedettség sem az, vagy az elfogadás, belenyugvás, beletörődés, akár egy „igazam lett” hozzáállással. 

Az öröm valami felszabadult izé, vidám és derült. Kapcsolódhat a váratlanhoz, meglepetéshez. Igénkben is olyan jóról van szó, amit kapunk, amit nem mi készítünk vagy okozunk. Tulajdonképpen ajándék. Ezért is csodálkozhatunk rajta. Valami újat, érdekeset, aranyosat mutat meg a világról, rólunk vagy az ajándékozóról. 

Az öröm kicsit valami érdeklődést, figyelmet is magába foglal, észrevesszük azt a jót, aminek örülhetünk, észrevesz minket, aki a jót adja. Valami dinamikus történik, esetleg szokatlan. Kicsit tágul a világ, több, nagyobb lesz. Ami jól hangzik…

újdonság

Íme, újjáteremtek mindent. Jel. 21,5a

Az igazán újat nehéz elképzelni is. Merthogy a régiről, az eddigiről vannak fogalmaink, abban tudunk gondolkodni, hiszen abban vagyunk benne. Főleg nehézkes, ha az új mindent érint, új égről és földről van szó, már amennyiben ezek értelmezhetőek. Hiszen a még nem látott, tapasztalt újat kell leírnunk a már látottak és tapasztaltak fogalomkészletével, ami közel reménytelen vállalkozás. De valamit talán lehet érzékeltetni, legalább annyit, hogy merőben más.

Az új, a változás nem jön magától. Valami folyamat, reakció, átbillenés van mögötte. Ahogy lassan kialakul vagy valami történik a régi elemekkel és úgy jön létre az új, hogy a régi megszűnik. Esetleg eleve benne van a rendszerben, hogy lejár egyszer az ideje, szükségszerűen átalakul. Általában nem lehet úgy új valami, hogy közben a régi is megmarad, úgy változzon valami, hogy ne sérüljön az állandóság. 

Külön kategória, mikor az új egy akart és vágyott dolog. Nem fizikai-kémiai-biológiai-szociális-lelki folyamatok és törvényszerűségek logikus és szükségszerű eredménye, hanem végiggondolt, megtervezett cselekvés hozza létre. Mi is tudunk ilyeneket művelni, és jó esetben nagyjából olyan következmény lesz, amilyet várunk. Kitaláljuk és megcsináljuk. Magától, csak úgy, az valami egész más lenne.

Az ilyen teremtés az igazi hatalom. Nem alakítgatás, felújítás, ráncfelvarrás. A gyökeresen más megjelenése, az abszolút váratlan és megjósolhatatlan. Ami nincs benne a régiben, mert nem abból jön. Hát, ilyet nem nagyon tudunk. A legzseniálisabb ötletek is az előzőeket követik (mindez semmit nem von le a teljesítményből, minden gondolkodás értékelendő, a minőségi pedig pláne!), ha meg nem, akkor az értelmetlenségbe jutunk. Az új nem lesz jó, nem működik. Ez csak értelmetlenség és zagyvaság lesz, nem új világ. A hatalom lényege a teremtés és viszont – akkor meg már legyen valami tényleg eredeti.

Készen állhatunk-e egyáltalán az újra?

ragyogás

De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak. Mal 3,20a

Érdekes összefüggés lehet az igazság, a félelem és a gyógyulás között. Sokféle képletet kitalálhatunk e három ismeretlen kapcsolatára, főleg hogy az igazság nem önmagában, hanem az igazság napjában jelenik meg. Bármit is jelentsen ez – azzal együtt hogy elég konkrétan hangzik és Malakiás bizonnyal konkrétan is gondolta. 

A szövegből úgy tűnik az igazság (napja) hoz gyógyulást, aminek megvan a helye, merthogy akad némi nyomorúság eme árnyákvilágban. Azért is találó az árnyékvilág, mert itt nem az igazság (szolgáltatás) napjáról mint 24 óráról van szó, hanem az igazságosság/megigazulás napjáról, mint égitestről. A napsugár meg mégiscsak minden élet forrása, gyógyító erővel is bír.

Azonban ez nem egy univerzális napkelte, a kiválasztottaknak szól. Peremfeltétel, hogy tudjunk Isten nevéről és féljük azt. Ismerjük a fóbia fogalmát, a mindennapokban is használjuk. Az ijedtségen, félelmen túl tiszteletet is jelent, egy nálunk nagyobbhoz, erősebbhez való viszonyt. Valami elismerés is van benne, tudjuk a helyünket a hierarchiában. 

És ez lehet az igazságosság kiindulása is, tudjuk a helyünket és a másikét is. Nem aktuális erőviszonyként, ahogy visszaélhetnénk a hatalmunkkal, hanem Istenhez, a nálunk nagyobbhoz képest, amikor a mi kis hatalmunk egymás között elenyésző. Illetve eszközzé válik, és éppen „a nagy hatalom nagy felelősséggel jár”. Az erőnk nem bántásra szolgál hanem védelemre. Hogy őrizzünk és műveljünk, a világot meg egymást is. Mi más értelme lenne egy hierarchiának, igazságosságnak, rendnek?

Valóban kell némi ragyogás, megvilágosodás ennek megértéséhez. Hiszen magunktól saját játékainkat, játszmáinkat műveljük, örülve minden kis sikernek, győzelemnek. Érezve közben, hogy ez nem az igazi, de hát ezt ismerjük, ebben élünk. Pont félelmünk, ijedtségünk, tiszteletünk lehet egy ilyen megértésnek az alapja. Mikor merünk félni, nem tagadjuk. És hirtelen merünk igazságosak is lenni, mint egy nagyobb rendet megértve. Így gyógyíthatunk és gyógyulhatunk. 

Közöttetek

Az Isten országa közöttetek van! Lk 17,21b

Külön érdekes, hogy ez egy időbeli jellegű „mikor jön el az Isten országa” kérdésre válasz. Merthogy várakozunk, teszünk-veszünk, közben merengünk, hogy mikor is lesz az amikor. Hiszen körülnézve nem látjuk. Itt kéne lennie, hol máshol, de nem látszik sok jele, vagyis még nincs itt. Akkor csak az lehet, hogy majd itt lesz. Nem itt van, hanem itt lesz, valahogy ismerős ez a hozzáállás. 

Kiderül, kiszámíthatatlanra kérdeztek. Olyanra, ami nem látható, nem szembetűnő vagy megfigyelhető. Nagy kérdés, akkor hogy is vesszük észre akkor? És mikor? A mikor, úgy tűnik nem jó kérdés. Vannak ilyen kérdéseink. És az sem releváns, hogy itt vagy ott. Tiszta kvantumfizika, maguk a fogalmaink nem értelmezhetőek, túl van ez a fogalmi készletünkön.

Viszont mégsem teljesen értelmetlen a kérdés, nem arról van szó, hogy ne lenne Isten országa. Pont az a lényeg, hogy van. Itt és most. Nem hely és nem idő. Ez az egészen más nincs igazán kifejtve, talán mert nem ez a lényeg. Nem a forma, a jelenség mibenléte, értelmezése, magyarázata meg hasonlók. Elég annyi, hogy van, és közöttünk. Vagyis a mi dolgunk, felelősségünk, nincs mire várni, nincs hova menni. 

Tulajdonképpen ez így megnyugtató. Túllépve a látványon és tapasztalaton ez az itt és most ahova igyekszünk. Ne várjunk semmire, ne menjünk sehova… 

Irgalom atyja...

A Biblia kinek mit jelent, de hátha akad benne valami aktuális vagy nekünk is szóló. Nem túlzott belemagyarázással… 

Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Jsir 3,22-23a

Fura szó az irgalom. Erős vallásos felhangja van, „normális” beszédben igen ritkán használt manapság. A szótárak szerint jelent együttérzést, szolidaritást, (bűn)bocsánatot, szánalmat,  mindenesetre a szeretet, hűség, jóság fogalomkörhöz tartozik. 

A kegyelemmel szintén rokon, egy meghatározás szerint „az irgalom azt jelenti, hogy Isten nem büntet meg a bűneinkért, bár megérdemelnénk, míg a kegyelem azt, hogy Isten megáld minket, bár nem érdemeljük meg”. Más meghatározás szerint „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul; míg a charis (kegyelem) magára a bűnre és vétekre. Az egyik enyhet hoz, a másik megbocsátást, az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.”

Noszóval mi is ebből a lényeg? Mindenképpen az élmény. Amikor nem arról van szó, hogy én milyen vagyok (általában persze nem (elég) jó) –, hanem arról, hogy a másik tőlem – és állapotomtól, minőségemtől, teljesítményemtől stb. – függetlenül jó és az is marad irányomba. A viszonyunkat a másik hűsége, pozitív irányultsága határozza meg, azzal együtt, hogy nem idealizál minket, nem tesz úgy, mintha olyanok lennénk, amiként kezel. De mégis úgy kezel. 

Bátorítás ez, amitől persze a nehézségeink, teendőink és felelősségeink, fájdalmaink és kiábrándultságaink megmaradnak – de meg tudjuk látni az irgalom megnyilvánulásait is. És jó, ha nem csak Isten megnyilvánulásaiban, hanem embertársaink felől is érzékelünk ilyet, az mindig erőt ad. Hát még, ha magunkban is tetten érjük… Hiszen irgalmasnak lenni is élmény…

ki állt ott?

Ha kiált hozzám, meghallgatom. Zsolt 91,15

Persze ha csakúgy kiabál, azt is meghallom. Nem vagyok süket. Sőt, ha csak beszél, vagy suttog, akár azt is. Merthogy hallok.

De van, hogy nem hozzám szól. Még ha említi a nevem, még ha szemben ülünk is, esetleg rám néz, nem nekem szól. Csak mondja, ahogy bárminek mondaná. Vagy senkinek, csak úgy. Nincs benne a kapcsolatban, hogy ezt nekem címzi, annak, akit és ahogy ismer. És ő sincs benne, hogy ő mondja, talán nem is szól igazán róla.

Ha beszél, hallgatom. Akkor is, ha nem nekem mondja. Mert érdekel. Van persze, amikor csak hallom, hogy beszél. És bízom benne, ha mondana valamit, meghallanám.

Ha meghallgatom, akkor ott van ő is és én is. Akkor történés van, kialakul a kapcsolat és megmozdul valami. Benne is, bennem is. Találkozunk. És mások leszünk utána, hatunk egymásra.

Nagyon kevés és nagyon sok egyszerre. Nem feltétlenül kézzelfogható, de mégsincs ennél több.

Talán Isten is hasonlóan van ezzel...

megjelent: ys-ahitatok.blogspot.hu