Jézus könnyekre fakadt. Jn 11,35
Amennyire tudom, ritkán ábrázolják Jézust sírva, nem is sokszor tett ilyet. A szenvedése előtt sírt a Gecsemáné-kertben, korábban Jeruzsálem pusztulása miatt. Valamint aktuálisan Lázár sírjánál. Mindhárom mélyen emberi megnyilvánulás és nehezen ábrázolható, vannak hangsúlyosabb és attraktívabb jelenetek, melyeket könnyebb megjeleníteni.
Jézus is gyászol. Van amikor saját magát, máskor a világot, most pedig egy barátját. Pedig ő aztán tudhatna a mennyországról, örök életről meg ilyenekről, vigasztalhatná magát az „ő már jó helyen van” frázissal. Sőt tudhatott Lázár küszöbön álló feltámadásról is, hiszen előre megmondta. Úgy tűnik, a várható hepiend önmagában nem teszi semmissé a bánatot. A veszteség az veszteség, a halál az halál.
Jézus a síró, gyászoló Mária és a többiek láttán megindult és megrendült. A fájdalom ragadós. A mások fájdalma segít a sajátunk megélésében. Nem szégyen, hogy fáj, az lenne fura, ha nem fájna. Ha ugyanolyan lenne a világ a veszteség után, mint előtte, akkor kérdéses, hogy van-e egyáltalán veszteség. Van-e, vagy valaha volt-e jelentősége egyáltalán? Mindennek megvan az ideje, a gyásznak is, rá kell szánni.
A fájdalom összeköthet a többiekkel, a veszteség tagadása viszont eltávolít és magunkra maradunk. A szomorúság is ehhez a világhoz tartozik, hozzánk is, kikerülhetetlen. Ha az Isten is sír, nekünk sem ciki.
