regene-ráció

Fáradtak vagyunk. Sok a feszültség. A megoldandó feladatok, a meghozandó döntések nyomasztanak, ülnek az agyunkban, pszichézik a szomatikánkat. Már a tájékozódás is megterhelő, mit kéne, hogyan, mit lehet és szabad, mi kötelező – a túl sok vagy a kevés információ egyszerre nehezít. A stressz szépen nő bennünk, ahogy a stresszorok hatnak ránk, és van belőlük bőven. 

Egy darabig tudjuk kezelni, aztán egyre nagyobb kihívás. És amíg kihívásként éljük meg, rendben is vagyunk. Értjük miről van szó, kézben tartjuk, megvan az izgalom, ami által olykor egy kis flow is adódhat. Nem unalmas és nem teljesíthetetlen. Aztán már soknak tűnik, gyakran mintha túlnőne rajtunk. Kapkodássá, idegességgé válik, egyre kétségbeejtőbb a helyzet. Logikus, hogy előre nézünk, a kása-hegyre, ami mintha csak nőne.

Az új év kifejezetten jó egy hátratekintésre is. Ettől nem állunk meg, nem fordulunk vissza, de ránézünk a megtett útra. És gyakran azt látjuk, az is kemény volt. De megmásztuk, lefutottuk, átugrottuk, mikor hogy. Nem akárhol vagyunk, hanem közben. Persze fáradtan, akár sérülésekkel, érzékenységekkel, rossz tapasztalatokkal, óvatosságokkal, amiket menet közben összeszedtünk. Idáig viszont már valahogy eljutottunk, és ezt jó látni. 

Teljesítmény van mögöttünk, már az is az, hogy kibírtuk. De azért voltak szép mászások, futások, ugrások. Jó látni azokat, akik ott voltak, esetleg vannak is. Mennyi minden működött (és látjuk már mi nem), mennyivel jobban kezelünk dolgokat, szóval azért csak fejlődtünk közben. 

Ennyi legalább jut, egy visszapillantás. Egy sóhajtás és egy kis elégedettség. Idáig már eljutottunk. És újra előre nézve talán nem is akkora  a hegy. 

elvárások

X: Nem jó ez a kaja. Nem ilyennek képzeltem. Miért van benne fokhagyma?

Y: Hát pedig ez ilyen, szokott lenni benne, meg írták is az étlapon.

X: Nem bírom a fokhagymát. Ez sem jött össze. 

Y: Viszont az lett, amit akartál, amit rendeltél, tudhattad mi lesz.

X: De nem így képzeltem. Ezt sem. Meg az egészet.

Z: Mit képzeltél még máshogy?

X: Az egész életemet. Nem itt kéne tartanom. Anyagilag sem. Meg a munkám sem olyan. Semmi nem úgy alakul.

Y: De hát nem rossz a helyzeted. 

X: De nem is elég jó. Nem olyan. 

Z: Szóval fogod magad, elképzeled és aztán akarod? Így kéne működnie?

X: Hogy máshogy? Csak akarni kell. Meg elképzelni. 

Z: Csakhogy nem az elvárásaink valósulnak meg, ennél azért bonyolultabb.

Y: Pedig tök jó körülményeid vannak, talán nem erre gondoltál, viszont biztosan van ami még jobb lett.

X: Akkor is.

motiváció

Számos esetben kérnek motivációs levelet, álláspályázathoz, iskolai felvételihez, valamilyen szolgáltatáshoz/ellátáshoz stb. Ilyenkor illik megindokolni, hogy miért és mennyire akarjuk azt a valamit, ráadásul nagyon elszántak vagyunk ám. 

Egy iskolai felvételinél, főleg ha valami fizetősre jelentkeztünk, fura hogy egyáltalán felmerül. Hiszen erre szánjuk az időnket, pénzünket, mi bizonyíték kell még a motivációnkra? Ha megkérdezik, hogy miért is vegyenek fel, akkor érvelnünk kell, el kell adjuk magunkat. Túljelentkezésnél persze kell valami szűrő, de félő, hogy a helyzet célja inkább a kiszolgáltatottság éreztetése, kiválasztottság-tudat erősítése és a további hála magalapozása. Ezzel a későbbi kritikák élét is lehet tompítani, hiszen nem kritizáljuk azt, aki ennyire jó volt hozzánk.

Hasonló lehet az állás-interjúknál is a cél. Munkavállalóként arról faggatnak, elég alkalmasak vagyunk-e – miután megkapták az önéletrajzot, végzettségek igazolását, egyebeket –, zavar-e, ha jóval többet kell dolgozni csak úgy, ha a minimálbéren túl semmi mást nem kapunk, ha miénk a segédmunka is meg minden, ha bármikor és bármit ellenőrizhetnek stb. Mindezeknek bele kell férniük a motivációnkba, fel sem merül, hogy a munkáltató motiváljon. Noha mégiscsak a munkavállaló állítja elő az értéket, terméket, akármi is legyen a kimenet. Logikusabbnak tűnne „megvásárolni” az elköteleződését, mondjuk tisztelettel, elismeréssel, megbecsüléssel, támogatással, egyebekkel – nem pedig természetesként elvárni. Mégiscsak a jó állapotú munkavállaló tud jó dolgokat prezentálni, míg az elfáradt, kiégett, elkeseredett, megfélemlített stb. munkatársaktól vegetatív szintű kimenet várható. 

Ezt is a kereslet-kínálat arány teszi lehetővé, ha sok a jelentkező, választani kell. Persze. Viszont sokkal inkább szemlélet, hozzáállás kérdése. Pedig tudható, így legfeljebb „kényszer-munkásaink” lesznek, akik csak kiszolgáltatottságuk miatt dolgoznak, csak úgy-ahogy és csak addig. Bízhatunk a tanult tehetetlenségben meg a félelemben, hogy nincs hová menniük és mégiscsak maradnak, de ez azért közel áll a rabszolgatartáshoz. Noha elvileg nem így tekintünk magunkra.

Az elköteleződés általában nem egy elvont eszmének vagy ügynek – ezt általában más formában vagy máshol is lehet képviselni –, sokkal inkább a jó kollektívának,  a megbecsülésnek vagy a munka értelmes voltának. Ugyanígy a hűség, lojalitás, szolidaritás is akkor alakul ki, ha a munkáltató szintén hűséges, lojális, szolidáris a munkavállalóival. Különben egyszerűen nem érdemli meg.

A motiváció normálisan közös. A munkáltató (vagy iskola stb.) elkötelezett a munkavállalói (diákjai stb.) és a feladat iránt, a munkavállaló pedig a feladat és a munkáltató felé. Partnerek, hiszen ki vannak egymásnak szolgáltatva, és ezzel a kiszolgáltatottsággal egyik fél sem él vissza. Kifejezetten segíti az összhangot egy jó ügy, feladat, küldetés, amivel mindkét fél tud azonosulni – mondjuk ez általában megvan. És néha a többi is. 

fáradtság és rutin

Új helyzet, mondjuk egy új munkahely nagyon fárasztó. Általában stresszesnek mondjuk és igen fáradtak vagyunk a nap végére. De persze ez minden olyan szituáció sajátja, ami idegen számunka.

Új helyzetben hirtelen sok információt kell befogadnunk, döntést kell hoznunk. Hétköznap rutinból hozunk döntéseket, minimális mérlegeléssel, ami kevéssé megterhelő. Ha sok ismeretlen tényező számításba vételével kell valahogy viselkednünk, reagálnunk, az erősen próbára tesz. Mik legyenek a prioritások, a feladatra vagy a nagy hangú kollégára figyeljünk, kérdezzünk vagy ne legyünk útban, úgy csináljuk, ahogy logikus vagy ahogy a többiek, az javít a megítélésünkön ha kedvesen és értelmesen mosolygunk vagy ha komolynak és hozzáértőnek látnak...

Nehéz megfelelni, amíg nem világosak az elvárások, amiben benne van a feladat, a főnök, a kollégák elvárásai, mivel ezek nem feltétlenül ugyanazok. Meg vannak saját elvárásaink is magunkkal, jeleznünk kell hogy mit és meddig vagyunk hajlandóak, nekünk is lehetnek elvárásaink másokkal, jó ezt is kifejezni. 

Ez sok tudatos döntést jelent, állandó mérlegelést, egyszerre koncentrált és kiterjedt figyelmet. Huzamosabb időn át az ilyen felfokozott állapot nem természetes, nem vagyunk szokva hozzá, talán nem is lehet megszokni. Természetes, ha elfáradunk, kifáradunk, nagyon, akár kimerülésig. 

Segíth, ha barátságos és hamar áttekinthető az új helyzet, csökkenhet a fenyegetettség érzésünk. Sajnos ez nem mindig adatik meg. Másik nagy segítség, hogy mindenképp kialakul egy rutin, jól-rosszul de úgyis kezeljük az adódó helyzeteket, embereket, feladatokat, egyre jobban átlátjuk a működéseket. Ez viszonylag hamar megtörténik, alkalmazkodunk, és ha nincsenek egyéb konfliktusaink a munkahelyen, úgy akár napok alatt egész jól érezhetjük magunkat. Az összeütközések, feszültségek nagyban ronthatják a beilleszkedésünket, de ezek később is megjelenhetnek és nem feltétlenül függenek össze a helyzet újságával. 

Általában kialakítunk egy használható hozzáállást, megnyugszanak a kedélyek, később korrigálhatjuk az első időben szerencsétlenül sikerül megoldásainkat. Segít, ha korai döntéseinket el tudjuk engedni, csak akkor korrigálunk, magyarázkodunk, tisztázunk ha tényleg kell, az apróságok gyakran hamar jelentéktelenné válnak. Többnyire nem gond, ha nem volt tökéletes az indulás.

Talán legjobb jele, hogy kezdjük uralni a helyzetet, ha nem vagyunk már annyira fáradtak, mással is tudunk foglalkozni. Agyunkat most már a szokott módon, helyzetkezelő (szub)rutinokkal használhatjuk. Végülis ezt tudja a legjobban. Eddig kell kibírni.

beszélgetés

A beszélgetés olyan komolytalanul hangzik. A beszéd az komoly, de a beszélgetés gyakorító- és kicsinyítő képző által azt jelzi, hogy többször és csak kicsiket beszélünk. Lehet tényleg ennyi a lényege.

A beszélgetésnél többször megszólalunk, reagálunk a másikra vagy akár a korábbi magunkra. A beszéd egyszeriségével és egyoldalúságával szemben van lehetőség többször megnyilvánulni, korrigálni, kiegészíteni,  átgondolni, akár változtatni is véleményünkön, hozzáállásunkon. 

A beszélgetésnél nem kell nagyot mondani, kereken kifejteni, formálisan felépíteni mondandónkat – akár az is megengedhető, hogy ne legyen mondandónk vagy csak közben alakuljon ki. Dominálhatunk is, de belefér, hogy alig szólalunk meg, az odafigyelés magában is fenntarthatja a beszélgetést. 

Vagyis a beszélgetés dinamikus, élő. Már a jó beszélgetés ilyen, amikor észrevesszük egymást, találkozunk egymással, tényleg megmozdít bennünk valamit. Akár nagy gondolatok vagy tanulságok nélkül is, a kialakult közösség számít a leginkább. Ezzel együtt a legnagyobb csodák talán a beszélgetésekben történnek. 

figyelem

X ment az erdőben. Nem példátlan ez, de nem is mindennapos, ritkábban kirándul, mint szeretne. Az erdő szép, kellemes gyalogolni az ösvényen. Az előbb egy róka is összenézett vele, jó messziről, aztán elszaladt. Őzek vagy hasonlók is várhatók. Valamint gombák, sok gomba nő manapság, van vagy két -féle amit le is mer szedni.

X figyelt és figyelte, hogy figyel. Kellemes feszültség, ahogy próbál csendesen de azért haladósan mozogni, pásztázza a szemével a környéket. Szokatlan ez az éberség, hogy ő keresi az ingert. Az erdő nem igazán ingerszegény, de ő tudja mit vár, milyen színt, formát, mozgást keres. X ingerkereső módra váltott.

A hétköznapokban viszont inkább ingerkerülő, az a feladat, hogy a lényegtelent kizárja. Az ingerek ott nem finomak, minden inger érvényesülni akar és átütni az egyre magasabb ingerküszöbét. X már hallott a figyelem-gazdaságról, úgy tűnik ez a legerősebb gazdasági erőforrás aktuálisan. A megszerzett figyelem sokkal értékesebb, mint holmi pénz, vagy más haszon. 

És komoly verseny van e téren, legalább annyira keresik a figyelmét mint amennyire ő ragaszkodna annak saját döntése szerinti felhasználásához. Gyakran veszít, mégiscsak elcsábítják harsány, hangzatos, izgalmas de semmitmondó beajánlások – viszont egyre jobb, fegyelmezettebb ebben. Többször meglátja a felcicomázott értéktelent, az érdekesnek beállított érdektelent és ennek megfelelően kezeli, vagyis kihagyja. Újabban már nem is sajnálja. 

Milyen más a valós erdőben a valós figyelem. Nem szenzációt ígér, csak egy esetleg megpillantható élőlényt – mégis nagyobb élmény, mint a kivételes dolgokról szóló beszámolók. A kis dolgokra is rá lehet csodálkozni, és X kicsinek érezte magát, akihez pont az ilyen kis dolgok illenek.

Vélenyém

A végső kérdés "az élet, a világmindenség, meg minden", amire a 42-n túl folyamatosan születnek válaszok. Az egyik ilyen, egyértelműen teljességet nélkülöző, de némi aktualitást hordozó próbálkozás a Vélenyém, a jelenképpel és jövőképpel foglalkozó szösszenete. Azért szösszenet mert inkább csak említ bizonyos dolgokat, például a járványt, ellenben legalább viszonylag hosszú és lassú. Ezzel együtt van néhány gondolat benne, ami nekem is tetszik, talán ezért érdemes...

Rejtőzködés

Szeretünk rejtőzködni. Főleg ha úgy véljük, van mit rejtegetnünk. És mindig van, amit nem szívesen kötünk mások orrára, úgyhogy igen ritka pillanat az abszolút önmegmutatás. Talán jól is van ez így.

Mostanában sokan leszoktak a maszk viseléséről, ellazultak az emberek – bár úgy tűnik a nemzetközi és hazai helyzet is éppen fokozódik. A maszk pedig kiváló eszköz a rejtőzésre. Az orrunkon előjövő pattanás vagy ajkunkon mutatkozó herpesz esetén kifejezetten áldásként gondolhatunk rá. 

Ha beszélgetünk maszkban, fura érzés ahogy nem látjuk igazán a másik mimikáját, és tudjuk: ő sem igazán látja a miénket. Utóbbi megnyugtató is lehet, jó esetben nem veszik észre elmosolyodásunk vagy esetleges értetlenségünk. Viszont egy hosszabb beszélgetés kevésbé véd, mert az arc szabadon maradt része azért árulkodó. Kis gyakorlattal a szemkörnyék, homlok elég informatív, hangsúlyosabbá válik az egyéb gesztikuláció, fejmozgások, egyebek. Érdemes lenne objektíven felmérni a hatékonyságot, de úgy vélem egy idő után elég jó biztonsággal azonosítjuk a másik reakcióit. És ő is a mienket. 

Lényeges következménye még a maszknak, hogy sokkal inkább egymás szemébe nézünk. Ami olykor zavaró, tolakodó lehet máskor viszont intim, biztató. Lehet jelentősége, jó esetben közelebb vihet, személyesebbé és bizalmasabbá teheti a beszélgetést. Talán csak mi látunk bele reakciókat a másikba, és az arc nagy részének eltakarása segíti ezt a vetítést, de pozitívumot tulajdonítva a másiknak – persze nem alaptalanul, csak kicsit bátrabban mind eddig –, úgy sokat javulhat az összhangunk, megértésünk. Ugyanezzel a tulajdonítással találkozunk, amikor nekünk tulajdonítanak nem látható megnyilvánulásokat, ami sok szempontból kényelmes – nem kell annyira viselkednünk, figyelnünk magunkra, kevésbé látszik. Többnyire úgyis azt tulajdonítanak nekünk, amit, és ha eddig hó volt a kapcsolatunk, remélhetőleg pozitívumokat.

Így aztán a maszk lehet ajándék, lehetőség is, nem csak akadály. Nézhetünk így is rá, illetve a maszk mögötti másikra. 

Valóság

Marcus Aurelius gyakran idézett mondása szerint „minden amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden amit látunk, nézőpont, nem a valóság”. Ami persze sommás és jópofa mondás, de életelvnek kevéssé optimista. Illetve például a tudomány általában ezt akarja kivédeni, mivel a tényekhez, mérésekhez igazítja az elméletet és nem fordítva. Úgyhogy erre a létező és jelentős problémára azért vannak megoldási kísérletek – éppen azért, mert ezt az emberi gyengeséget szükséges orvosolni.
Az igazi gond ott van, ahol a tények nem számítanak és a véleményekhez alakul a valóság. Amihez az kell, hogy az a vélemény hallható – azaz elég hangos és gyakori – legyen, míg nagyon más meg ne legyen ilyen. Vagy akkora zaj kell, hogy csak a leghangosabbnak legyen esélye az ingerküszöb átlépésére. Ilyen a bizonygatás. Szóval a véleményt közlését fel lehet turbózni.
Valamint lehet a valóságot gyengíteni. A már említett zaj jó erre, és mindjárt a leglényegesebb adat is csak egy kis tényező lesz a sok közül. Ennél még jobb, ha nincsenek is valóságos adatok, mérések, kísérletek – nincs mire hivatkozni. Vagy nem is szerzünk be valós adatokat, vagy nem osztjuk meg – mindjárt a vélemény egyedül marad a pályán a tények híján. Más nem tud érdemben reagálni, hisz nincs mire hivatkoznia, véleménnyel meg nem érdemes vitázni.
Komoly probléma adódhat ebből egyébként, leginkább akkor, ha a valóság véletlenül mégiscsak lényegessé válik. Ha már akkora a felépített vélemény-világ és olyan meghatározó, hogy alig van kapcsolata az igazival. Amíg nem futunk, elhitethetjük magunkkal, hogy egyébként jó futók vagyunk. Komolyan véve saját-világunkat bármit meg tudunk magyarázni, nőhet az önbecsülésünk, és teljesen jó érezhetjük magunkat – azzal a kis szorongással, hogy persze tudjuk, egyre távolabb kerülünk a valóságtól. De amíg megy, addig jó.
A valóság nem könnyű, mondják is hogy annak való, aki nem bírja a drogokat. Meg annak, aki többet akar, mint véleményt. Esetleg annak, ami valóságosan akar való életet. Korántsem biztos, hogy mindig ez a jó megoldás. Kellenek a fájdalomcsillapítók, nem bírunk ki akármit. Mégiscsak az az igazi, ha vannak illúzióink – is. A vélemények pedig akár közel is állhatnak a tényekhez, ha azokon alapulnak. A szembenézéskor nem csak rosszat látunk, hanem sok jót is, a valóság nem feltétlenül pesszimista. Mivel itt vagyunk, azért valahogy megy ez. És megy a valósághoz közelebb is, ami bizonytalanabb de azért mégiscsak az a biztonságosabb. Általában kiderül, a valóság nem annyira ijesztő, akár kezelni is tudjuk.
Ilyen kalandoknál jó, ha van mellettünk valaki. Mondjuk egy konzultáns :)

beégés

Bezárva beégünk. Ez olyan, mint a kiégés, csak azért mégsem egészen. Mert bent vagyunk, bezárva – kiégni kint lehet(ne).
A kiégés általában azokat veszélyezteti, akik nagy ambíciókkal és munkakedvvel végzik hivatásukat, vagyis lelkesek. A stressz, a túlterheltség, az eredménytelenség hatására előbb-utóbb kialakul a tehetetlenség és kiábrándultság, csökken a motiváció, érdektelenné válunk. Függhet ez számos tényezőtől, a személyiségünkön túl a visszajelzésektől, elismeréstől, presztízstől, felelősségtől, munkahelyi légkörtől stb. De a meghatározó azért leginkább az értelmetlenség.
A beégés hasonló, csak most épp bezárva vagyunk, még inkább befelé történik. Ki mennyire, de azért mindenki jóval korlátozottabb életet él, erősen csökkentek mindennapi lehetőségeink. Akinek van dolga, próbálja csinálni, amennyire lehet jól végezni, alkalmazkodni az új és/vagy más kihívásokhoz. Akinek már nincs vagy csökken, az még hamarabb eljut az értelmetlenséghez. Az első esetben a fáradtság és stressz segíti a beégést, a másodikban a veszteség, hiszen sokat veszítettünk. Ugyanúgy átéljük az értelmetlenséget, ráadásul egy jó adag bizonytalansággal és kilátástalansággal. A tetejébe még az egész világ immár fenyegető, ami eddig lehetőség volt, kellemes és biztonságos, most mind veszélyforrás lett.
Az lenne furcsa, ha ez nem viselne meg. Magától értetődően vagyunk kiábrándultak, elkeseredettek. Vannak, akik agresszióval reagálnak erre a feszültségre, mások inkább rezignációval. Megdöbbentő is, amikor ilyen rövid idő alatt ekkorát változik a világ – szokások, értékek, kapaszkodók, elvek inognak meg vagy tűnnek el.
Tulajdonképpen csodálatos, hogy ilyen jól bírjuk. Hiszen a nemrég még elképzelhetetlenben élünk. Mi lehet az, ami megtart, ami tovább visz? Bizonnyal sok ilyen tényező létezik, de leginkább a feladatok és a kapcsolatok. A feladatok, mert dolgunk van, kicsi vagy nagy, de a mi dolgunk, mi felelünk érte. Meg a kapcsolatok, mert kevés vagy sok, de a mienk, a mieink, és felelősek vagyunk a mieinkért.
Beégés esetén is azok tartanak meg, amik egyébként is. Lehet, hogy ez mégis ugyanaz a világ még?

csak csikk

W egy padon ült a járda mellett, a kellemes déli napsütésben. Volt pár perce, ez így jól is esett. A járdán elvétve jöttek-mentek emberek, nem volt egy csúcsforgalom.
Egy idősebb férfi jött, aki a cigije végére jutva ledobta azt, gondosan eltaposta a járda szélén, majd ment tovább – ami aktuálisan közeledést jelentett.
W már régóta szeretett volna beszólni a csikkeket eldobóknak, akik persze nem egy homogén társaság. Ez a férfi például jól szituált, kellemes megjelenésű, nem tűnt notórius szemetelőnek. Volt pár másodperce eldönteni mit is tegyen, de aztán végül csak megszólította: – Bocsánat, nem lehetne azt a csikket elvinni a legközelebbi kukáig?
Különösebben frappáns vagy hatásos mondat nem lett, a férfi azonban megállt. Aztán visszafordult, megtett vagy hat lépést, felvette a csikket, zsebre tette a kezében majd folytatta útját eredeti irányába. Túlzás lenne, hogy mosolygott, de nem volt sértődött, haragos vagy ilyesmi – mintha ő is ezt tartaná normálisnak. W még egy köszönetet mondott neki, mikor ismét elhaladt előtte.
Bizonnyal nem általános egy ilyen hepiend, hogy nem alakul ki komolyabb feszültség és mégis megoldódik a probléma, sőt talán jobb lesz a helyzet mint előtte. Mert mindkét fél megerősödik abban, amit eredetileg is jónak gondolt.

ha már úgyis

A kerékpárút mellett van egy pihenőhely pár paddal a töltés és a folyó között. Gyakran szemetes, valahogy nem sikerül az oda hordott piknik cuccokat immár üresen el is vinni. Többnyire dobozok, flaskák, zacskók meg ilyenek fordulnak elő, olykor legalább egy kupacban, még jobb esetben valami műanyag zsákba, vagy annak környékére gyűjtve.
Meglepetve láttam hát, hogy alig néhány italos doboz volt a területen. Jeleztem is az Asszonynak, hogy valaki mégiscsak elvitte ezek szerint. Ő ellenben racionálisabban és pesszimistábban állt a dologhoz, szerinte simán befújta a múltkori nagy szél az egészet a folyóba. És valóban meglehet.
Úgyhogy vannak optimista tévedések, mikor valahogy jobbat, szebbet vélünk, mit ami a valóság, és a megcáfolásig – ha egyáltalán kiderül – ebben gondolkodunk. Bizonnyal jellemző ránk, hogy optimistábbak vagy pesszimistábbak tévedéseink, mit feltételezünk elsőre zsigerből. Ráadásul függhet aktuális hangulatunktól, a helyzettől, korábbi élményeinktől…
Szóval a tévedés jó önismeretre is, olykor megnyugtat, hogy milyenek a tévedéseink, máskor elgondolkodtatnak, vajon miért is ilyenek, tényleg így látom-e a világot? És ha már úgyis tévedünk, legalább legyen valami tanulságunk belőle...

álság

Egy időben divat volt álcivilnek nevezni azon szervezeteket, akiket meg akartak bélyegezni, azt sugallva, hogy ezek nem igazi civilek, hanem politikai céljaik vannak – ami egyébként sem lenne feltétlenül ördögtől való, ha valaki javítani akar célcsoportja körülményein. Akik ezt hangoztatták bizonnyal álpolitikusok voltak – hiszen nem a polisz, a közösség javát tartották szem előtt, mert akkor a civilekkel vállvetve segítettek volna a rászorulókon.
Vajon mennyi álság lehet a világunkban? Nem bántásként vagy megszégyenítésként, pláne nem általánosításként – ami civilekre és politikusokra sem alkalmazandó. Szinte közhely, hogy a jogászok jogot és nem igazságot szolgáltatnak, viszont akkor jogrendszerünk is álságos. Előfordulhatnak álrendőrök, akin nem a rendet, a jó rendet tekintik betartandónak, hanem parancsokat hajtanak végre. Akadhatnak álpedagógusok, akik nem vezetik, nevelik a gyereket, inkább csak leadják a tantervet és leadminisztrálják. Álsegítők is lehetnek, akik nem segítenek, viszont kioktatnak, hibáztatnak. Minden szakmában van, amikor képviselőik nem a szakmát képviselik, hanem magukat vagy egyéb, nem teljesen kompatibilis elvárásokat.
Persze előfordul, hogy a szakmák egy része álszakmává válik, a szervezeti felépítés, jogi szabályozás, társadalmi- vagy egyéb elvárás megnehezíti, hogy a tényleges feladatát optimálisan végezze. Ez a kisebb akadályoztatástól a közel lehetetlenné tevésig terjedhet. Miközben általában egy szakmának önmagában is lehet identitás problémája, keresheti saját feladatát és határait – mert egy változó társadalomban ezek is folyamatosan változhatnak. A legegyszerűbb szakmák sem olyanok, mint pár évtizede.
Vajon lehet-e egyszerű megoldás a szakmai (v)álságokra – már ha azok valósak és nem rágalmak vagy manipulatív címkék? Bizonnyal hagyni kell a szakmákat önrendelkezni, hogy alakítsák ki magukat akár szervezetileg, akár eszközkészlet szintjén. Ehhez kapcsolódik a bizalom, hogy mindenki jól akarja csinálni a feladatát, ennek szellemében a szükséges (ön)szabályozást is rájuk lehet bízni. Ezzel együtt kellenek konkrét elvárások, nem a belső dolgokat, hanem a végkimenetelt tekintve, a feladatukat el kell látni. És a szükséges támogatások is kellenek, mind anyagiakban, mind együttműködésekben, elismerésekben stb. Ideálisan hangzik.
Talán azért lehet az emberekben bízni, sőt rájuk bízni általában, mert az álság nem jó. Aki álul teszi a dolgát, az érzi ezt és jobbára szeretné a dolgát valódian tenni. Persze mindig van egy töredék, aki nem így áll hozzá – de vajon egy töredékért megéri ellehetetleníteni vagy megbélyegezni egy szakmát?

hadd jöjjenek

V viszonylag vegyes társaságban töltötte a szilvesztert. Mikor éppen passzív állapotban volt mindenféle beszélgetések, szófoszlányok meg egyebek jutottak el hozzá, ezekre figyelt felszínesen.
Egy illuminált – nem a világossággal összefüggő értelemben – férfi félhangosan elejtette a részben magának, részben talán vitaindítónak szánta a megjegyzését: jönnek a migránsok. Nem sokan hallották, de valaki válaszolt: hadd jöjjenek. És ebbe a megjegyzésbe az első férfi simán belenyugodott, elfogadta. Végülis, hadd jöjjenek.
Egy villanás volt a jelenet. V elmerengett, milyen szimplán lehet egy egyszerű jelszót semmissé tenni. Csak meg kell kérdőjelezni vagy ellent mondani és máris alaptalanná válik. Hiszen gondolkodni, érvelni kellene, ami kifejezetten rosszat tesz a jelszavaknak. Milyen törékenyek, pedig olyan erősnek tűnnek...

titkok és álmok

Vannak tragédiák, nehezen megérthető vagy akár felfogható történések. Amiket persze szeretnénk megérteni, felfogni, magyarázatot találni rájuk. Az ember már csak ilyen, értelmet tulajdonító lény, keresi az indítékokat, magyarázatokat.
Kérdés lehet, hogy amit mi sem értünk, azt így értelmetlenül elmondjuk-e másoknak? Például gyerekeknek, akiket esetleg érint egyébként, de még kevesebb esélyük van helyre tenni – legalábbis úgy véljük. Persze lehet, hogy mi bonyolítjuk túl, a gyerekek sokkal inkább veszik a valóságot, és valahogy kezelni is tudják, csak mi féltjük őket.
Egyik érv ilyenkor, hogy rossz álmaik lesznek. Amit legtöbben tapasztalatból tudunk, hogy ez nem kellemes élmény. A rossz álomból igen rossz állapotban jövünk ki, zaklatottan ébredünk, nem a megnyugvás vagy pihenés jön utána általában. De legalább álmodtunk.
A nem igazán körvonalazható, de akkor is jelenvaló félelmekkel még álmodni sem tudunk, csak egy szorongás az egész, megragadhatatlan. Az álmokkal legalább valamennyire feldolgozzuk a helyzeteket, eseményeket. Nem egy álomban és nem egyszerre, de mégiscsak foglalkozunk vele, lassan helyre tesszük, vagy legalább, ha álomban is, szembenézünk vele. Minden feszültség és fájdalom mellett mégiscsak rágcsáljuk és előbb-utóbb le tudjuk nyelni. Attól még keserű.
Titok nélkül is nehéz egy nehéz helyzettel megbirkózni, ha meg még kevesebbet is tudunk, értünk belőle általában a legrosszabbat feltételezzük. Gyakran a saját szerepünkkel kapcsolatban, bűntudatunk lesz, keressük hogy mi a mi szerepünk ebben, főleg ha gyerekek vagyunk. Mi van, ha miattunk van az egész, mi lesz velünk? Sokkal kínzóbban merülnek fel a kérdések, és ráadásul nem lehet kérdezni, mert hát titok.
Ha bármilyen formában álmodni tudunk róla, legalább valami történik. És még jobb, ha felébredve van velünk valaki. Leginkább,ha egyből, fizikailag, de már az is jó, ha tudjuk, reggel beszélhetünk erről. Az álmunkról, érzéseinkről meg a helyzetről. Ahogy rendeződnek a dolgok, általában az álmaink is visszatérnek kevésbé ijesztő formájukba.

poloska és buborék

Az alkalmasabb marad életben – gondolta U, elnézve a poloskát. Node mire alkalmasabb? Miért is?
Olyan jó azt vélni, hogy a teremtés koronái és e világ urai vagyunk, ráadásul ezt az intelligenciánknak köszönhetjük – bármit is jelentsen ez. Aktuálisan persze technológiát jelent, hisz e nélkül a legvédtelenebbek lennénk, igen kevés túlélési eséllyel. U nemrég olvasta, így eszébe jutott, mit mondott Lorenz: Egyetlen olyan lassan kialakuló változás sem képes veszélyeztetni egy élettér egyensúlyát, mint amilyen a fajfejlődés vagy az éghajlat változása. Hirtelen változások azonban, még ha azok látszólag csekélyek is, váratlanul nagy, sőt katasztrofális hatással lehetnek. A nem egész fél évszázados szavak eléggé aktuálisnak tűnnek. Aktuálisan pedig nem lassú az éghajlat átalakulása és nem is csekélyek a változások, hogy hathat ez vajon az életterünkre? Bizonnyal katasztrofálisan.
Életterünk pedig immár döntően mesterséges, persze nyomokban természetet tartalmaz. Na jó, még nem iktattuk ki a természetet, sőt szeretjük, főleg amennyire kordában tudjuk tartani. De az életterünket mi határozzuk meg, milyen fajokkal élünk együtt, sőt milyen fajokat engedünk élni. Vagy melyeket nem tudjuk aktuálisan kiirtani – legyen az szuperbaktérium vagy poloska. Merthogy világunk mindennel együtt sokkal összetettebb, mint amit kezelni tudunk. És ha kis buborékainkban úgy is tűnik nem hat ránk a környező világ, hisz saját mikroklímánk és ellátó rendszerünk van, mindez ezer szállal kötődik a környezethez.
Más szemlélet, ha az életterünket tesszük alkalmassá a magunk számára, vagy ha magunkat az életterünk számára. Kiszolgáltatottsági szempontból az igénytelenség a nyerő. Nem az nyer, aki vizet szerez – persze ez sem utolsó –, hanem aki jól bírja víz nélkül. Védekezhetünk ellenségeink ellen, de jobb, ha nincsenek ellenségeink, mert jelentéktelennek tűnünk és még az ízünk is rossz.
Kár, hogy az ember fizikailag igen érzékeny, csak erősen behatárolt körülmények között tud megmaradni. Sosem leszünk poloskák. Éppen ezért kéne nagyon vigyázni a nagy életterünkre, a környezetre, mert a kis buborékaink csak ezekkel összhangban tarthatóak fenn. És minél markánsabb a határ a buborék külső és belső fala között, annál könnyebben pukkan el.

kávé?

T valami gyorskaját vett. És mulatás képpen egy kólát gondolt hozzá. Csakhogy számára új büfé volt, fura választékkal, még nem látott kínálattal. Persze simán ment, csak a kólával volt gond. Mikor azt kérte a pultos visszakérdezett: cukorral vagy édesítővel? Ez hirtelen elgondolkodtatta és kizökkentette. Próbálkozott, hogy ő egy sima kólára gondolt, de a hölgy csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy cukorral vagy édesítővel. Szemmel láthatóan nem voltak egy nevezőn. Úgyhogy T lemondott a kóláról.
De azért T-nek van felfogása, ha lassú is, amíg evett mégiscsak megfejtette. Talán minden kólánál van cukormentes, erre gondolhatott az eladó. Csakhogy olyan furán hatott így, merthogy a kóla vagy eredeti/normális vagy zéró/cukormentes/free meg ilyenek. Ráadásul a „cukorral vagy édesítővel” azt sugallja, hogy ő adja hozzá – vagy a kiszolgáló. Ez a kérdés kávénál teljesen adekvát és hétköznapi, erre is asszociált, nem véletlenül nem illett a kólához. De semmi máshoz sem, nem tudott semmi olyat elképzelni, ahol ez így helyénvaló lenne.
Elmerengett saját rugalmatlanságán, hogy egy-egy mondat mennyire fixálódik egy-egy helyzethez és mennyire értelmezhetetlen más környezetben. Legalábbis számára. Vajon ez normális vagy valami nagyobb gáz lehet nála?

bölény

„Az európai bölény Európa ma élő legnagyobb testű szárazföldi emlőse.”
Mondjuk ez a nevéből következik, egy bő lényhez képest az összes többi szűk lény :)
No, ez kifejezetten rossz poén volt, szerintem csak a kitalálójának tetszik. Bár ez is valami, ennél rosszabb lenne, ha még neki sem.
A poénok is olyanok, mint a gyerekek, legalább szüleiknek általában tetszenek. Még a leggyengébbeket is valahogy személyesek, érezzük, hogy belőlünk származnak, a lelkünk darabjai. Saját ötleteinkkel elég intim kapcsolatunk van, kívülállók általában nem is értik ezt a bensőségességet. Mások csak csodálkoznak, hogy egy hülyeséget milyen lelkesen adunk elő, hogy örülünk neki. Nem értik, hogy ebben munka van, egy folyamat előzte meg. Nem voltak jelen a születés csodájánál – amit azért ha nem is szülési fájdalom, de gyakran komoly gondolkodás előz meg, bár nem feltétlenül a poén létrehozásának céljával. A boldog és meglepetésteli rácsodálkozás, az újszülöttel való ismerkedés, az esetleges későbbi fejlődés figyelemmel kísérése a szülők privilégiuma.
A poénok születése tehát személyes élmény, jó esetben a közösségi neveltetésüket megelőzi némi gyarapodás és letisztulás, de a komolyabb poénok általában közösségben fejlődnek. Gyakran már születésük is társaságban történik, az interakciók kifejezetten termékenyek ilyen szempontból. De sokszor további jelentős fejlődési potenciál van abban, hogy kilépnek a születéskori társaságból, és közkinccsé válnak. Jó táptalajon, azaz szellemes interpretációval nagyot tudnak fejlődni, fejlett formában pedig jobban tudnak terjedni. A virulensebbek hamar meghódítják a rendelkezésükre álló elméket – olykor nem feltétlenül örömet okozva.
És ahogy mindennek, a poénok életciklusának is van leszálló ága, többször beléjük futva már kevéssé ötletesek, elcsépeltekké válnak, kihűlnek. Olykor egy ideig, például új környezetbe kerülve kicsit erőre kaphatnak, de nagyon kevés van köztük, ami hosszú távon életképes lenne. Jelentős részük persze eleve kérész életű, esetleg eleve egy alkalomra született.
De biztosan jó nekik, hogy amíg itt voltak szeretettel gondoltak rájuk, legalább szüleik. A többiek pedig elnéző elfogadással.

időnként

S ült az osztályában, és várta, hogy a tanár tanítson. Végülis ezért volt itt. Mondjuk egy óra hosszú idő, hát még ha több is van egymás után, nem lehet végig csak tanítani/tanulni. Nomeg kell némi interakció, jobb ha kiderül mit is értettek meg a diákok vagy az őket foglalkoztató témák hangzanak-e el.
És ismét elhangzottak a kérdések: mi lesz a vizsgán, mennyit kell tudni, ezzel a szakmával/tudással el lehet-e helyezkedni… Már többször megrágott téma ez, persze mindig aktuális. Hiszen motivál a tanulásra, hogy milyen jó szakma ez, meg hogy mennyi mindent kell tudni, és persze, hogy milyen nehéz lesz a vizsga. Megint kialakul a párbeszéd, elenyésző új elemekkel és információval, mintegy bejáratott koreográfia szerint. Jól érzi magát az osztály, hisz fontos dolgokról van szó. Jól érzi magát a tanár, mert fontos dolgokról van szó. Talán csak S nem érzi jól magát, merthogy ezek a fontos dolgok aktuálisan lényegtelenek, semmivel nem járulnak hozzá semmihez.
Fölösleges elmondani, mit kell majd tudni, ahelyett hogy ezt megtanítanák. Sztorizni arról ki hogy helyezkedett el – hiszen ez által az a munkahely foglalt, már kiesett a lehetőségekből. A vizsga külsőségeivel foglalkozni, mikor az csak ott és akkor lesz meghatározó. Kár lamentálni a tantárgyak követelményein, az iskolai székek állapotán, felszerelések minőségén – nem befolyásolható tényezők. Ezek csak időhúzások.
És pont időből nincs olyan sok. S is tudja, ha nem itt ülne bőven lenne dolga, sőt van is, úgyhogy ez a passzív idő csak halasztja és zsúfoltabbá teszi a teendőit. E miatt a feszültség miatt nem értékeli, hogy milyen jól nem tanulunk, ami a diákok alap hozzáállása – és eredetileg tőle sem idegen –, inkább idegesíti ez a pazarlás. Órákat így meg lehet úszni, anélkül hogy bármilyen erőfeszítés szükséges lenne. A megúszásnak viszont csak akkor van jó hangulata, ha ezzel valamennyire meg is old valamit. Itt pedig csak halasztja, a tennivalók felhalmozódása fokozódik, ami egy szint után ijesztő.
Marad a mérlegelés. Mit kezdjen a feszültségével, mennyire folyjon bele az eszmecserébe, hogyan tud hatással lenni az egészre? Kármentésként mi hasznosat tud kihozni ebből az időből, mi értelmeset képes most végezni egyéb teendőiből? Használhatja-e a helyzetet önismereti célra, esetleg csoportdinamikai műhelymunkaként, kommunikációtechnikai kutatásként – vagy egyszerűen szemlélheti érdekes jelenségként?
Mindezekkel együtt persze nem ilyen tragikus a helyzet. Nagy valószínűséggel belefér ez az idő a tartalékokba, olykor egyébként is vannak teljesen kieső idők, nem lehet és nem is kell abszolút hatékonysággal kihasználni mindent. Átgondolva, átütemezve általában megoldhatóak a dolgai, ezt az időt egyébként is erre kalkulálta be, így számolt. Csak hát telhetne értékesebben…

túlzás?

R nem szokott sűrűn étteremben enni, de azért előfordul. Most épp egy társasággal, akikkel régen találkozott, és örültek egymásnak. Hiszen találkozni jó.
Minden jól alakult, a társaság meg a kaja is, tulajdonképpen tele voltak, de felmerült a desszert kérdése. Lényegében három -féle desszert volt, ami érdemleges, a pincér pedig udvariasan és előzékenyen várta a kívánságokat. Amik sorra el is hangzottak, de kiderült, hogy az egyik desszert már elfogyott. A másikból meg csak egy adag van, noha többen is kiszúrták maguknak. Vagyis erősen csökkentek az alternatívák, közel az igen-nem binárisához.
Ekkor hagyta el R száját a valami olyan mondat a pincér felé, hogy „akkor mit lehet itt enni”? Ő is érezte a túlzást, hiszen bőségesen jóllaktak, meg nem is fejezte ki tartalmilag a tulajdonképpeni kérdést – viszont a nonverbális rész tökéletesen egyértelművé tette a felvetést. Kezdett is szabadkozni a pincér.
Később R megjegyzéséről megoszlottak a vélemények a társaságban. Nagyrészt bántónak és feleslegesen élesnek találták. Mások viszont úgy vélték, jogos a kritika, ha egy kínálat kétharmada elérhetetlen, egy szolgáltatásnak pedig az ilyen jellegű bírálatot szemrebbenés nélkül és annak jogosságát elismerve kell tudomásul vennie. Minimum.
R is gondolkodott, mi válthatta ki reakcióját. Merthogy reakció volt, válasz. Nem az éhségre, sem a nagy csalódásra a kínálatban. Arra jutott, hogy a sunnyogásra. Ahogy a pincér megvárta a kéréseket, noha tudta, hogy nincs igazán választási lehetőségük. Ha a desszert témát észlelve egyből jelzi, hogy „hoppá, ajjaj, izé, sajnos csak egyféle desszert van és egy másikból egy adag, röstellem ám, de hát ez a helyzet, már bocsánat” – úgy rendben lett volna a dolog, korrekt az eljárás. Így viszont nem tudni, ez valami perverz öröm volt neki, hogy „diskuráljatok csak, fontolgassátok, úgyis tudom, hogy nincs esélyetek, hehe”? Esetleg valami halvány remény, miközben magában rimánkodott „csak ezt ne válasszátok, ebből is csak egyet, jaj azt nehogy válasszátok, jaj de ciki lenne”. Meg más egyéb is lehetett a háttérben, annyira nem érdekelte R-t, hogy hosszan merengjen a pincér motivációján, elég volt, amit tapasztalt.
A korrektség, egyenesség hosszú távú projekt, és bátorság kell hozzá, elé menni a dolgoknak nem pedig bízni a megúszásban. Pláne nem kárörvendeni, visszaélni visszatartott információval. Persze aztán R kicsit el is szégyellte magát. Hiszen ő sem mindig elég bátor a korrektséghez, korántsem olyan egyenes, mint elvárná magától. De hátha a más kárán is tanulhat.