Kérdés lehet, hogy amit mi sem értünk, azt így értelmetlenül elmondjuk-e másoknak? Például gyerekeknek, akiket esetleg érint egyébként, de még kevesebb esélyük van helyre tenni – legalábbis úgy véljük. Persze lehet, hogy mi bonyolítjuk túl, a gyerekek sokkal inkább veszik a valóságot, és valahogy kezelni is tudják, csak mi féltjük őket.
Egyik érv ilyenkor, hogy rossz álmaik lesznek. Amit legtöbben tapasztalatból tudunk, hogy ez nem kellemes élmény. A rossz álomból igen rossz állapotban jövünk ki, zaklatottan ébredünk, nem a megnyugvás vagy pihenés jön utána általában. De legalább álmodtunk.
A nem igazán körvonalazható, de akkor is jelenvaló félelmekkel még álmodni sem tudunk, csak egy szorongás az egész, megragadhatatlan. Az álmokkal legalább valamennyire feldolgozzuk a helyzeteket, eseményeket. Nem egy álomban és nem egyszerre, de mégiscsak foglalkozunk vele, lassan helyre tesszük, vagy legalább, ha álomban is, szembenézünk vele. Minden feszültség és fájdalom mellett mégiscsak rágcsáljuk és előbb-utóbb le tudjuk nyelni. Attól még keserű.
Titok nélkül is nehéz egy nehéz helyzettel megbirkózni, ha meg még kevesebbet is tudunk, értünk belőle általában a legrosszabbat feltételezzük. Gyakran a saját szerepünkkel kapcsolatban, bűntudatunk lesz, keressük hogy mi a mi szerepünk ebben, főleg ha gyerekek vagyunk. Mi van, ha miattunk van az egész, mi lesz velünk? Sokkal kínzóbban merülnek fel a kérdések, és ráadásul nem lehet kérdezni, mert hát titok.
Ha bármilyen formában álmodni tudunk róla, legalább valami történik. És még jobb, ha felébredve van velünk valaki. Leginkább,ha egyből, fizikailag, de már az is jó, ha tudjuk, reggel beszélhetünk erről. Az álmunkról, érzéseinkről meg a helyzetről. Ahogy rendeződnek a dolgok, általában az álmaink is visszatérnek kevésbé ijesztő formájukba.
