A majd azt jelenti, hogy nem most, remélhetőleg hamarosan. Mert most nem megy. Még nem megy. Ezzel együtt pozitív, hisz tudom, hogy meg kell csinálnom, rendbe kell hoznom, meg kell oldanom. Mielőbb. Amint odáig jutok, lesz alkalmas időm, elég erőm, kitalálom a teendőket. Vagyis folyamatban van, a látszat ellenére.
Az én pedig felvállalása annak, hogy az én dolgom. Más nem oldja meg helyettem, nem is tudja, nem is teheti. Viszont a magaménak érzem, vállalom a felelősséget, alkalmassá teszem magam. Kár beleszólni, intézem.
Láthatunk sokakat, akik emberi tartásból, büszkeségből, csúnyán mondva hiúságból egyedül viszik, amit lehetne közösen, amiben lehetne segíteni. Olykor úgy tűnik, jól is jönne némi segítség. Látjuk, hogy a majd egyre ködösebb az én pedig egyre valószínűtlenebb. Pedig van jó szándék, akarat, próbálkozás, még sikerek is. Csak valami áttörés hiányzik, pedig mintha közel lenne. Egy kicsi kéne még, időben, erőben.
Innen, kívülről szívesen adnánk azt a kicsit, mert jó látni egy gyógyulást, egy rendeződést, egy helyrejövetelt. De el kell fogadni, meg kell engedni.
Ilyenkor érezhetjük, van értelme, van jövője, érdemes. Kívülről, mert ismét kerekebb lesz a világ, a mi világunk is. Belülről, mert azzal együtt, hogy olyan szokatlan, kellemetlen vagy akár kifejezetten nehéz – mégis megéri.
