Kompromisszum

A kompromisszum gyakran használt és gyakran jó konfliktuskezelési megoldás. Olyannyira, hogy a kompromisszum-képtelenség elég negatívan hangzik. Ahogy persze tényleg az lehet, ha ez lenne az aktuálisan optimális és nem megy. 

Közismert a többi megoldási mód is, mint a versengés (erőből hozzáállás), alkalmazkodás (tulajdonképen önalávetés), közös megoldás (amihez mindkét fél komoly munkája kellhet) és az elkerülés (nem foglalkozni vele). Persze nem ilyen egyszerű, és egy helyzetnek több jó vagy több rossz kezelési módja is lehet. 

A kompromisszum talán az, ami leginkább langyos, senki nem nyer nagyon de nem is veszít, győztesként vagy áldozatként is beállíthatjuk magunkat utána, akár egyszerre. Kevesebb energiát igényel, mint egy megoldás, de többet az elkerülésnél, alkalmazkodásnál vagy versengésnél. Ez igaz az időráfordításra, nomeg gondolkodásban, feszültségben, figyelemben és egyebekben nehezen számszerűsíthető befektetésre is. 

Lényeges persze, hogy miről van szó, mennyit ér egyáltalán az aktuális téma. Dinamikában lényeges, hogy nekem mennyit ér és a másiknak mennyit. Nomeg mennyire sürgős, milyen státuszban vagyunk, ez mennyire egyenrangú a kapcsolatunk, a tárgyi erőforrás szűkössége is meghatározó, meg annyi minden. Nem utolsó sorban személyes viszonyunk.

Kapcsolati szempontból a kompromisszum a realizmusunkat erősíti. Mégiscsak nyerünk, elismernek, miközben veszítünk is, vagyis nem száll el az egónk. Mérlegelünk, általában kommunikálunk, érvelünk, megértünk, tulajdonképpen mindent használunk a többi megoldási módok eszköztátából. És ami külön jó, lehet benne egy nagyvonalúság. Elég az elég jó.

Érdemes eldöntenünk, miben nem kötünk kompromisszumot, mi ami abszolút. Vagy mik a lényegtelenek, amiket akár teljesen elengedhetünk. E kettő között lehet a döntő többség, itt jó tudatosítani mit és miért teszünk. Lehetőleg tudva, hogy azért többnyire a kapcsolataink a legfontosabbak.

Nézet eltérés

Szóba kerültek az összeesküvés elméletek, miközben egyébként a felnőttségről beszélgettünk, és mintha lenne összefüggés.

Ha találkozunk valamilyen konteó hívővel, keményvonalas ezoterikussal, fundamentalista vallásossal vagy akár politikailag nagyon elkötelezett emberrel, érdekes ahogy egyszerre jelennek meg az énállapotok.

Klasszikusan ugye három énállapotban leledzünk, ami szülői, gyermeki avagy felnőtt lehet. A szülő lehet kritikus vagy kontrolláló és gondoskodó vagy támogató, a gyermek pedig lehet alkalmazkodó, szorongó, lázadó vagy szabad. Nem túl bonyolult, de nagyon jól használható rendszer, sok mindent meg lehet érteni vagy magyarázni általa – de legalábbis egy ilyen jellegű átgondolást megérhet egy érdekesebb helyzet.

Szóval emberünk általában egyszerre van kritikus szülői és egy lázadó gyereki állapotban, ami által mindent is (jobban) tud és ha ez valamiért nem sikerül érvényesülnie a helyzetben, úgy talán szorongó lesz, de inkább lázadó, „hisztis”. Ami bizonyos, hogy nem alakul ki érdemi kommunikáció, nem nyitott a másik véleményére, egyéb tényekre, adatokra, rövidre zár és nem sikerül az aktuális témát érdemben megtárgyalni. Ez történhet intelligensen, szarkazmussal vagy humorral, de egyszerű tereléssel vagy tagadással, elzárkózással is. Az érdemi kommunikáció helyett simán kioktat vagy megsértődik, esetleg csúfolódni, sértegetni, személyeskedni kezd. Az uraló szülőből frappánsan vált gyerekbe (vagy vissza). És máris vége a helyzetnek, így akár győztesnek is érezheti magát. 

Felnőtt állapotunkban objektívek, realisták, logikusak, rugalmasak, következetesek, felelősségteljesek stb. vagyunk. Mikor épp sikerül felnőttnek lennünk, az egy jó és hatékony állapot. Viszont nem könnyű felnőttnek maradni egy kioktató szülővel vagy durcás, esetleg agresszív gyerekkel szemben. Mi is könnyen kioktatóak vagy durcásak leszünk a másikkal párhuzamosan vagy épp ellentétesen. Persze számos más reakció is lehet bármelyik részről, mint például a lesajnálás, az okos általi engedés vagy egyszerűen kilépünk a helyzetből. Meghatározza reakciónkat, hogy mennyire fontos számunkra a téma vagy a másik ember. 

Mindenesetre ami érdekes volt nekem, hogy lehetünk vagy lehetnek velünk szemben egy ilyen kevert, egyszerre szülői és gyereki állapotban – persze mindkettőnek a negatív elemét megjelenítve. Ha ezt felismerjük, talán inkább tudunk felnőttek maradni és felnőttként kezelni a kommunikációt. Már ha szánunk erre ennyi energiát…

sérülések

Felnőtt korra beszerezzük sérüléseinket, sőt nagy részét már hamarabb is. Amiket persze nem mutogatunk, kevesen dicsekszenek sebeikkel. Általában kevéssé esztétikusnak tartjuk, sőt akár rútnak. Mintha szégyellni kéne, hogy ilyenünk is van – főleg hogy a többieken sem látszik. 

No meg hát fájnak is, érzékenyek, egyébként is óvjuk, így aztán rejtjük is őket. Ha véletlenül mégis hozzá érnek vagy túlreagáljuk vagy pont nem reagálunk, mintha mi sem történt volna.  

Sérüléseinket leginkább kapcsolatainkban szerezzük be. Mások bántanak, olykor akaratlanul is. Vagy mi bántunk másokat, még ha nem is annak szánjuk. De ugyanilyen bántó a közöny, mellőzés. Máskor az óvatoskodás, elkerülés, hárítás. A kapcsolatok bonyolultak – mondaná a kis herceg. 

Mikor próbáljuk megérteni, kezelni kapcsolatainkat és járulékos sérüléseinket, leginkább az nevezhető szocializációnak, vagy simán tapasztalatnak. Valamit kezdenünk kell mindezzel. Közben meg kialakul a többiekhez, a többiek egy részéhez való hozzáállásunk. Így működünk társas helyzetekben. 

A párkapcsolatok különlegesek e téren. Hozunk bele minden korábbit, félelmeinktől az elvárásainkig. Mindketten, és ezeket nehéz összehangolni – főleg hogy nagy részük kimondatlan vagy akár egyszerűen tudatlan. Csak reagálunk, valamiért, és a másik is hasonlóan. Közben történnek velünk a hullámhegyek és -völgyek, próbáljuk szabályozni, kézben tartani. Többnyire sikerül is, egy kapcsolatban sokat kapunk, sőt gyógyulni is tudunk. Triviális lassan, hogy a kapcsolati sérülések kapcsolatban gyógyulhatnak. Merthogy gyógyulhatnak, ha nem is nyomtalanul. De funkcionálisan ismét kielégítően működhetünk. 

Bátorság kell ehhez, meg hát munka. A kapcsolatok nem varázsütésre jönnek létre, hanem felépülnek. Megismerve a másikat, nomeg magunkat és a kölcsönhatásainkat. Merthogy kölcsönösen hatunk egymásra, épp ezért lehet lassan összehangolódni.

És lassan itt a reklám helye: ebben segíthet egy külső személy. Konfliktus esetén egyértelműen, de egyébként is. A megoldásban vagy kezelésben, de „csak” a javításban is, hisz mindig van hová. Nem is magyarázom túl, ahol szükség van erre, ott érzik is. És persze ajánlom magamat – néhányaknak már lett pozitív tapasztalata velem… 

rossztett helyébe

X: Az a nő rátolta a bevásárló kocsit a lábamra. Toldd rá te is a kocsinkat!

Y: Szerintem csak elbambult. Látod milyen kis szétszórt.

X: Nem érdekel. Toldd rá a kocsit, ha már nálad van. Hadd tudja meg milyen az.

Y: Biztosan tudja, a világon mindenkire toltak már bevásárló kocsit. Általában nem direkt történik. 

X: Tök mindegy hogy direkt vagy sem. Megérdemli. 

Y: Mennyivel lenne jobb neked ettől?

X: Megkapná a magáét. Így igazságos. 

Y: De hát nem lennél boldogabb ettől. 

X: De.

Z: A bosszúvágy nem igazságosság, gyakran inkább sértettség meg ilyesmi. És igen egészségtelen, ha ez tesz hozzá az önérzetünkhöz. 

X: Igen, önérzet, mert velem tette. Hogy merte?!

Y: Szóval személyeskedés. Ha nem foglalkoznál vele már elfelejtetted volna, annyira jelentéktelen.

Z: Attól van csak jelentősége, hogy tulajdonít neki.

X: Francba, már elment. Na mindegy, mit kell még venni?

személyes

Filmeken a bérgyilkos olykor megjegyzi leendő áldozatának, hogy „nem személyes”. Hasonlót mondhat egy ügyintéző, ha hiányol még valamit ügyünkben és elutasít. Vagy nem minket választanak egy állásinterjú után. Megnyugtatónak szánt kijelentés, hogy nem személyes amit tesznek velünk – ez által nem is ők teszik, csak úgy megtörténik. 

Ami a másik emberrel kapcsolatban van, az mindig személyes valamennyire. „Szükségszerűen vannak szubjektív elemek szubjektumok találkozásánál, legfeljebb próbáljuk jól kezelni és az objektív részre figyelni.” Az objektivitás általában jó, csak nehezen megoldható. Egy ügyintéző elvileg robot, algoritmusként kéne működnie, az ügy a bemenet, az intézés a kimenet. De hát személy is, valahogy viszonyul az ügyfélhez, az ügyhöz, az intézéshez, saját magához meg egyebekhez. Az ügyfél szintén viszonyul ugyanezekhez, vélhetőleg másként, és máris két viszonyulás találkozik, esetleg ütközik. 

A személytelen kapcsolat nem kapcsolat, nincs találkozás. A kirekesztés, gyűlölet, mindenféle fóbia pont a személyesség megszüntetése, ilyenkor a másik már csak zsidó, cigány, meleg, férfi, nő, balos, jobbos stb. Esetleg ügyintéző, ügyfél. A tönkremenetel a tárgyiasítással, dehumanizálással kezdődik, jól ismert folyamat ez. Megvalósulhat az algoritmikus működés, hiszen másik itt már nem ember, nem személy, nincs kivel találkozni. Háborúban jól jön az ilyesmi, és minden felfogható háborúként, ha nagyon akarjuk. 

(Pár)kapcsolataink is akkor kezdenek rosszul alakulni, mikor személytelenedni kezdünk. Eszköz lesz a másik vagy mi válunk eszközökké, tárgyakká, dolgokká. Ügyintézőkké és ügyfelekké, mert ügyek vannak, intézni is kell, de ehhez már nem a személyünket használjuk, csak fizikai valónkat. A személy nem számít, felesleges, érdektelen. Ami történik velünk, amit teszünk egymással már nem személyes. Egymás számára nem vagyunk.

Vissza lehet ezt még alakítani? Kétségkívül, és vélhetőleg sok munkával. Talán nem is tudunk csak ügyintézők és ügyfelek lenni, valami plusz mindig van két ember között. Háborúban sem sikerül a másikat csak tárgyiasult ellenségnek látni, pedig ezen vagyunk mi is és felbujtóink is. És ahogy a személytelenedés folyamat, úgy az újra személyessé válás is idő és munka eredménye lehet. Megérheti, mert így válunk mi is újra emberré, a másikkal együtt. És ha nem is könnyű embernek lenni, de azért a legjobb… 

ég a házunk

Ég a házunk, mi pedig odabent acsarkodunk, verekszünk, helyezkedünk és érvényesülni próbálunk. Greta Thunberg már nem téma, de megmaradt a probléma, egyre inkább látjuk magunk körül. Kis vizespoharakkal szaladgálnak néhányan legalább, de legtöbben inkább egymásnak esünk, a másik kárán próbálunk magunknak előnyöket, felfújt- meg álproblémákkal foglalkozunk, esetleg egy alig füstölő részen úgy teszünk, mintha rendben lenne. Valami ilyesmi a világunk helyzete. Miközben ez az egy házikónk van, erősen amortizálódóban, ha omlik, akkor az egész. 

Olyan probléma ez, ami nem a környezetükben, a világban, hanem bennünk van, talán megoldhatatlanul bekódolva. Nem hogy az ideális társdalom nem alakult ki, a nagyobb intézmények is rengeteg, leginkább emberi problémával küzdenek. Amint előkerül az érvényesülés, szükséges kompromisszumok, realitásban teendő lépések, úgy egyre bonyolultabb eldönteni mi fér még bele nagyobb megalkuvás nélkül. Az előforduló rossz megoldások hamar magukat kezdik gerjeszteni, aztán elsikkad a szervezet eredeti küldetése és csak a külső-belső helyezkedés marad. A saját érdekem olyan közeli és egyértelmű, a közös érdek meg távoli és a mások dolga.

Kisebb léptékben a kapcsolatainkon is észrevehetjük mindezt. Még a szeretteinkhez viszonyulva is előfordul irigység, rivalizálás, érvényesülni akarás, szégyen, félelem és egyebek, amik elszabadulva felemészthetik az eredetileg korrekt kapcsolatot. Már nem a másikra figyelünk, hanem mérlegelünk, helyezkedünk, támadunk meg védekezünk. Mindezt egy olyan világban, ahol támogatnunk kellene egymást, ahol nem kizárólag a másik kárán érvényesülhetünk, sőt csak együtt javíthatunk érdemben. A kapcsolatunkon is, környezetünkön is, helyzetünkön is. Nehéz újra meglátni az eredeti hozzáállást, amikor már megszokott a fenyegetettség érzése, a szerzett és okozott sérelmek, kialakult reflexek, előfeltételezések befolyásolnak. Előbb-utóbb összeomlik minden, hiszen a másik rombolásával mi nem épülünk, sőt azt tesszük tönkre ami mindkettőnké lehetne és elég is lenne kettőnknek. A kapcsolatot, támogatást, közös erőforrásainkat, magunkat a másik számára és a másikat magunk számára. 

A világgal kapcsolatban dolgunk lenne, hogy műveljük és őrizzük. Ráférne. És kapcsolatainkkal is ez a dolgunk, egymás által tudunk művelődni és megőrződni. Ártással magunk is ártunk, építéssel viszont magunkat is építjük. Hozott anyagból dolgozva – hisz semmi nem gyári új állapotú immár –, lényegében romokból, de még használható elemekből. Valamennyit még tökéletlenül is biztosan tudunk javítani a kapcsolatunkon. Utána talán a világunkon is. Hátha van még némi esélyünk.

rugalmas

Ha el akarunk érni valamit, rendesen bele kell állni. Ha van egy víziónk, azt követni kell és megvalósítani bármi áron. Mindent félre téve csak a célunkra koncentráljunk, így lehetünk sikeresek. A lehetőségeket nekünk kell megteremteni. Kétség kívül ezek motiváló, akár igaz kijelentések, és bőven lehetne sorolni még.

Ami nem megy, azt ne erőltessük. Ha nem vonzottam be, akkor nem az enyém, más felé kell keresni. Legyünk nyitottak minden újra, nem tudhatjuk mi jön majd be. Elő van készítve, csak még nem vettük észre. Bizonnyal ez is helyes hozzáállás, nagy a világ, sok minden belefér és meg is történhet. 

Gyakorlati kérdésként általában úgy jelenik meg, hogy elkezdünk valamit, és azt meddig érdemes folytatni? Kitartsunk-e a végsőkig, esetleg még az után is, vagy komoly nehézségeknél hagyjuk abba, esetleg már komolytalanoknál is? Hol lehet az a határ, amikor már értelmetlen folytatni és hol az, amikor még értelmetlen feladni? Belátható, hogy a túl korán és túl későn abbahagyás egyaránt kárt okoz. Leginkább a kicsinyhitűség és az elvakultság megnyilvánulása lehet ez, ami lehet alkalmi vagy állandó személyiség-jellemzőnk. Ilyenek vagyunk, így szoktuk elrontani.

Az optimális, amikor addig tartunk ki, amíg kell, ezzel nincs probléma és biztosan erre is létezik számos példa, különben minden téren elrontanánk. A feladás vagy befeszülés inkább egyes sajátos területeken fordulhat elő, vagy akár egyik területen ez, másikon az jellemző ránk. Ha az önbizalmunkkal függ össze, az sem minden téren egyforma, van ahol biztonságban érezzük magunkat és van ahol kevésbé (esetleg túlzottan). Addig tartunk ki, amíg érezzük: meg lesz ez. Esetleg kicsit kényszeresebb formában: meg kell lennie. Amíg van remény, vagy amíg annyira akarjuk, hogy ki is kényszerítjük a világból. A reménykedés vagy kényszerítés foka pedig nagyban függ az általános és aktuális állapotunktól, helyzetünktől, tapasztalatainktól, stb. 

Ha pedig nem jött be tipikus kérdés: mi lett volna ha tovább kitartok vagy nem pazarolok ennyi energiát rá? Van, amikor ez egyszerűen tudható, máskor puszta találgatás – de a legnagyobb veszélye a kérdésnek, hogy beleragadunk. A tanulságokat érdemes levonni, legalább a tapasztalatunkkal legyünk gazdagabbak, de tovább kell lépnünk. Mentve, ami menthető a többi dolgunk után nézni, mert biztosan van dolgunk.

Mindez igaz egy ötletre, amiből meg szeretnénk élni. Vagy egy hobbira, amivel érvényesülni is szeretnénk. Esetleg olyan szórakozásra, amibe be kell fektetni – nem feltétlenül anyagilag. Lehet valamilyen tanulás is. Közösségi tevékenység, mozgalmi, (nem kizárólag párt-)politikai, kulturális aktivitás, művészi megnyilvánulás. Számtalan dolog elképzelhető, amibe sokat kell betennünk és nincs garancia a kivételre. Valamint ide tartozhatnak kapcsolataink is, minden dilemmáikkal. 

Kapcsolatainkban a kitartás és az elengedés talán még több érzelemmel – és ez által feszültséggel – jár, a párkapcsolatunkban pedig különösen mélyen benne vagyunk. Kiemelten meghatározza önértékelésünket, biztonságérzetünket, jövőképünket, értékrendünket, stb. Ha gond van, a mérlegelésnél nem csak a tények kerülnek elő, hanem emlékek, remények, összetartás, öröm, intimitás, felelősségtudat, kiszolgáltatottság, önérzet, hála, sértettség… – és a sor még nagyon hosszan folytatható. Tulajdonképpen csodálatos, hogy a párkapcsolatok így, tökéletlen emberek között egész jól működhetnek és többnyire sikerül elfogadhatóan rendezni a konfliktusokat. 

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy túlnyomóan rugalmasak vagyunk, nem végletesen működünk. Rendszerint kitartunk legalább addig, ameddig már érdemes és mégsem visszük túlzásba, nem minden áron. Talán ennyi ennek a művészetnek lényege: nem idő előtt befejezni de nem is túl sokáig elhúzni. 

harsány

Zajos világban élünk, ahol kell a hangerő. Közismert, hogy nem reagálunk az ingerküszöb alatti ingerekre, észre sem vesszük. Állandó ingerlésénél pedig közömbössé, érdektelenné válunk, a szüntelen inger eltompít. Így vagyunk a szagokkal is, egy idő után eltűnnek. Hasonlóan megszokjuk az ismert zajokat és fel sem ébredünk a villamosra vagy kakukkos órára, tudjuk hogy nem számít. Felturbózott aromájú ételek után a természetes ízek már gyengék.

Ha valamit közölni akarunk, észrevétetni magunkat, át kell ütnünk az ingerküszöböt. Legalább egyszer, a pillanatnyi figyelemért, de azután is, mert a figyelmet fenn is kell tartani. A figyelemgazdaság nem új fogalom, megvannak az összefüggései, törvényei. Komoly verseny zajlik a figyelmünkért és beszállunk mi is a versenybe, ha figyelmet akarunk – hiszen a figyelem véges „erőforrás”. 

Szóval harsány világban élünk: hangos, élénk, erős, rikító, megkockáztatható hogy agresszív ingerekkel bombáznak/bombázunk. Ez kapcsolatainkban is megjelenik, akkor figyelünk és akkor figyelnek ránk, ha megfelelő a harsányság. Másként: ha nem keltjük fel mások figyelmét, nem vesznek észre, valamint külön odafigyelést és tudatosítást igényel, hogy a mi figyelmünkről ne a hangerő döntsön. Ha nincs is kedvünk, próbáljuk észrevenni a gyengébb ingereket, szükség esetén pedig emeljük fel a hangunkat. Mindkettő fontos, hogy szükséget észrevegyünk másoknál és segítséget kérjünk magunknak.

Lehet nem egészen jól van ez így, de így van, számolnunk kell vele. Így kell figyelnünk és jeleznünk, mindkettő a mi feladatunk. A másikért és magunkért is.  

határozatlanul

Olyan határozatlan vagyok, vagy mégsem? Klasszikus és frappáns.

A határozatlanság nem bizonytalanság, bár hasonlíthatnak. Az életszerű ha együtt járnak, hisz a bizonytalanság természetes megnyilvánulása lehet a határozatlanság. Viszont sokszor nem így van, sőt a bizonytalanság megjelenhet határozottságként. Hiszen a határozottság megnyilvánulás, viszonyulás, míg a bizonytalanság belső állapotunk.

A bizonytalanság kellemetlen, így szégyelljük, hát úgy teszünk, mintha nem lennénk bizonytalanok. Ilyenkor jóval határozottabbnak mutatkozunk, mint ami indokolt volna. Nehéz azt mondani, hogy nem tudom, nem értem, fogalmam sincs. Pedig természetes állapot, hogy nem tudunk, nem értünk valamit vagy épp fogalmunk sincs valamivel kapcsolatban. Sok munka van abban, míg biztosan tudunk vagy értünk valamit – ha egyáltalán elérhető ez az állapot –, mi által kijelentő módban nyilatkozhatunk valamiről. 

Ehhez képest rengeteg kijelentéssel találkozunk. A politikában kijelentések hangzanak el, igen ritka a feltételes mód, még igen összetett és sok tényezős kérdésekben is. De hétköznapokban szintén könnyen lehangzanak határozott vélemények, szinte bármiről. A nagy témákról mindenki kialakította a szemléletét, mint a járványhelyzet, az ország érdekei, de a szomszéd kertje vagy az utcán látott gyerek nevelési hiányosságai is egyszerűen megoldhatónak tűnnek. Tudjuk mit kéne, hogyan. Kicsit sem zavar, hogy igen keveset tudunk a háttérről, felszínesek és hiányosak az információink, számos tényező eszünkbe sem jutott. Ha mégis szembesülnénk ezzel, elbizonytalanodnánk korábbi véleményünkben. 

Korlátozottságunk azonban ritkán csökkenti határozottságunkat. Erről árulkodnak a Facebook kommentek, társasági megnyilvánulások. Ha felhívják figyelmünket hiányosságainkra, általában a határozottság csak fokozódik, keresünk gyorsan érveket, visszaszólunk, személyeskedünk. Igen ritka, hogy valakinek megváltozzon az álláspontja, még akkor is ha az csak hirtelen alakult ki és nem is lenne komoly jelentősége. Ha már elhangzott, ragaszkodunk hozzá, szinte bármi áron.

Ezzel a határozottságunkkal meg is szűnik bizonytalanság érzetünk, simán elfogadunk alternatív tényeket is, ha illeszkednek. Ráadásul emeljük a tétet, egyre fokozódik a jelentőség. A kapcsolati meg egyéb konfliktusoknál is gyakori ez, a bolhából elefánt. Mert csak a határozottság számít, megerősít, egyszerre győzködjük magunkat és a másikat. Aki gyakran ugyanígy tesz, ilyenkor a nézeteltérés akármennyire lefajulhat. Ha meg nem így tenne, akkor győztesnek érezzük magunkat, és ez igazolja az eddigieket, azt is, amire nem egyébként lennénk büszkék. 

Baj lenne ezek szerint a határozottsággal? Természetesen megvan a helye és szerepe, ezt határozottan kijelenthetjük, számos esetben szükséges, elsősorban vészhelyzetekben. Döntéseinkben is jó, ha határozottak vagyunk, általában a kevésbé optimális döntés jobb, mintha nem döntünk, amikor kellene. A mindennapi helyzetekben viszont ritkán szükséges, kapcsolatainkban pedig káros lehet a túlzott határozottság – hatalmi és uralmi eszköznek tűnhet a másik szemében. 

Vagyis ha nincs tétje és nem kell nagyon bizonyítanunk valaki előtt, merjünk határozatlanok lenni. Így könnyebb találkozni egymással.

Konfliktus - ami van

Mindenkinek vannak konfliktusai, és viszonylag kevesen örülnek ennek. Azért furcsa ez, hogy valami ilyen stabilan és meghatározóan jelen legyen, ami tulajdonképpen nem kívánatos. A konfliktusok többnek tűnnek sima nézeteltérésnél vagy érdekellentétnél. Fel is szokták őket osztani, hogy tulajdonképpen miről van szó, hogy némileg rendet tegyünk e téren. 

Magában a helyzetben lehetnek feszültségek, határidők, szükséges hatalom vagy kompetencia hiánya vagy túlzott mértéke, szervezési nehézségek, nem megfelelő eszközök, lehetőségek stb. Információs alapú, amikor félreértés vagy meg nem értés alakul ki, valahogy nem sikerül tisztázni, túl kevés vagy túl sok, esetleg nem megfelelő a kölcsönös tájékoztatás. Érdekek is ütközhetnek, verseny jellegű helyzetekben, vélt vagy valós és egymást kizáró érdekek ütközése esetén. A felek értékrendje nagyban különbözhet, a jó és rossz mást jelenthet az érintetteknek, ami a megoldások elfogadhatóságát is meghatározza. A kapcsolati konfliktus már kifejezetten személyes, megjelennek az érzelmek, a kapcsolat története, egymáshoz való viszonyok, kialakult sztereotípiák. 

Ráadásul a konfliktusok nem sterilek, a fentiek gyakran egyszerre jelennek meg, keverednek, akár egymásnak ellentmondó késztetéseket sugalmaznak. 

Már az adott helyzet kezelése is okozhat gondokat, a tájékoztatás és tájékozódás pedig könnyen félremegy. Az érdekeink teljes azonossága – főleg ha a kisebb részleteket és egyéb következményeket is figyelembe vesszük – korántsem magától értetődő, és ugyanez elmondható értékrendünkről is. A kapcsolati részben aztán az egész még bonyolultabbá válik, hiszen bekerül a közös múltunk és tervezett jövőnk, másikkal való tapasztalataink és előítéleteink, egymással kapcsolatos érzelmeink, felelősségeink és elvárásaink (magunkkal és a másikkal), nem utolsó sorban félelmeink és még sok egyéb.

Végiggondolva meglepően jól kezeljük konfliktusainkat, hogy csak ennyi van, hisz nagyon sok lehetne. Biztosan kellően rugalmasak vagyunk, hisz ritkán fajulnak el összeütközéseink, pedig lenne erre lehetőség. A nézeteltérést hamar vitává alakulhat és az álláspontok hajlamosak megmerevedni, amikor mindenki a magáét mondja. Innen csak egy kis lépés a saját megoldás egyoldalú végigvitele vagy a kapcsolat megszakítása, szóba sem állás, aminek a vége akár gyűlölködés, egymásnak kár okozása is lehet. Ez vagy kifárad egy idő után, érdektelenné válik vagy komoly rombolást végez és ezért szűnik meg.

Szerencsére ritkán fajul idáig egy konfliktus, tudjuk, hogy magunknak is ártunk, általában a megoldás, az ellentét kezelése az érdekünk. Mivel egy komolyabb konfliktus elég sokrétű, ahogy fentebb szó volt róla, a megoldásnál elég sok szempontot kell figyelembe vennünk, ráadásul erősen érintettek vagyunk – gyakran nem is látjuk igazán, lényegében miről van szó. A helyzeten téves megítélésén túl félreérthetünk hozzáállást, szándékot, érzelmeket, indulatokat, nagyon sok mindent a másik részéről. Sőt, olykor saját magunkban is félreértjük ezeket, hiszen nagyon sok tényezős egy kapcsolat, egy helyzet. Biztosan volt már, hogy egy új tény vagy megnyilvánulás egész más színben tüntetett fel személyeket, helyzeteket – és jó ha ezt megengedjük magunknak, hiszen időnként biztosan tévedünk. Fura lenne, ha másképp lenne. 

Hasznos lehet ezeket valaki külsőssel átgondolni, akár egy konzultáció keretében, sok mindent megérthetünk ilyenkor. Még jobb természetesen, ha a konfliktus megoldását a másik fél bevonásával próbáljuk meg egy mediációban, ahol alkalmat adunk, hogy közvetítsenek közöttünk. Élmény, mikor valóban meglátjuk, meghalljuk egymást. És általában van megoldás…