Ha el akarunk érni valamit, rendesen bele kell állni. Ha van egy víziónk, azt követni kell és megvalósítani bármi áron. Mindent félre téve csak a célunkra koncentráljunk, így lehetünk sikeresek. A lehetőségeket nekünk kell megteremteni. Kétség kívül ezek motiváló, akár igaz kijelentések, és bőven lehetne sorolni még.
Ami nem megy, azt ne erőltessük. Ha nem vonzottam be, akkor nem az enyém, más felé kell keresni. Legyünk nyitottak minden újra, nem tudhatjuk mi jön majd be. Elő van készítve, csak még nem vettük észre. Bizonnyal ez is helyes hozzáállás, nagy a világ, sok minden belefér és meg is történhet.
Gyakorlati kérdésként általában úgy jelenik meg, hogy elkezdünk valamit, és azt meddig érdemes folytatni? Kitartsunk-e a végsőkig, esetleg még az után is, vagy komoly nehézségeknél hagyjuk abba, esetleg már komolytalanoknál is? Hol lehet az a határ, amikor már értelmetlen folytatni és hol az, amikor még értelmetlen feladni? Belátható, hogy a túl korán és túl későn abbahagyás egyaránt kárt okoz. Leginkább a kicsinyhitűség és az elvakultság megnyilvánulása lehet ez, ami lehet alkalmi vagy állandó személyiség-jellemzőnk. Ilyenek vagyunk, így szoktuk elrontani.
Az optimális, amikor addig tartunk ki, amíg kell, ezzel nincs probléma és biztosan erre is létezik számos példa, különben minden téren elrontanánk. A feladás vagy befeszülés inkább egyes sajátos területeken fordulhat elő, vagy akár egyik területen ez, másikon az jellemző ránk. Ha az önbizalmunkkal függ össze, az sem minden téren egyforma, van ahol biztonságban érezzük magunkat és van ahol kevésbé (esetleg túlzottan). Addig tartunk ki, amíg érezzük: meg lesz ez. Esetleg kicsit kényszeresebb formában: meg kell lennie. Amíg van remény, vagy amíg annyira akarjuk, hogy ki is kényszerítjük a világból. A reménykedés vagy kényszerítés foka pedig nagyban függ az általános és aktuális állapotunktól, helyzetünktől, tapasztalatainktól, stb.
Ha pedig nem jött be tipikus kérdés: mi lett volna ha tovább kitartok vagy nem pazarolok ennyi energiát rá? Van, amikor ez egyszerűen tudható, máskor puszta találgatás – de a legnagyobb veszélye a kérdésnek, hogy beleragadunk. A tanulságokat érdemes levonni, legalább a tapasztalatunkkal legyünk gazdagabbak, de tovább kell lépnünk. Mentve, ami menthető a többi dolgunk után nézni, mert biztosan van dolgunk.
Mindez igaz egy ötletre, amiből meg szeretnénk élni. Vagy egy hobbira, amivel érvényesülni is szeretnénk. Esetleg olyan szórakozásra, amibe be kell fektetni – nem feltétlenül anyagilag. Lehet valamilyen tanulás is. Közösségi tevékenység, mozgalmi, (nem kizárólag párt-)politikai, kulturális aktivitás, művészi megnyilvánulás. Számtalan dolog elképzelhető, amibe sokat kell betennünk és nincs garancia a kivételre. Valamint ide tartozhatnak kapcsolataink is, minden dilemmáikkal.
Kapcsolatainkban a kitartás és az elengedés talán még több érzelemmel – és ez által feszültséggel – jár, a párkapcsolatunkban pedig különösen mélyen benne vagyunk. Kiemelten meghatározza önértékelésünket, biztonságérzetünket, jövőképünket, értékrendünket, stb. Ha gond van, a mérlegelésnél nem csak a tények kerülnek elő, hanem emlékek, remények, összetartás, öröm, intimitás, felelősségtudat, kiszolgáltatottság, önérzet, hála, sértettség… – és a sor még nagyon hosszan folytatható. Tulajdonképpen csodálatos, hogy a párkapcsolatok így, tökéletlen emberek között egész jól működhetnek és többnyire sikerül elfogadhatóan rendezni a konfliktusokat.
Örömmel állapíthatjuk meg, hogy túlnyomóan rugalmasak vagyunk, nem végletesen működünk. Rendszerint kitartunk legalább addig, ameddig már érdemes és mégsem visszük túlzásba, nem minden áron. Talán ennyi ennek a művészetnek lényege: nem idő előtt befejezni de nem is túl sokáig elhúzni.
