Általában tartunk a változásoktól, bizonytalanságtól, ilyenkor a kapaszkodóink még fontosabbnak tűnnek. Lehet érvelni, bizonygatni, magyarázni, hogy milyen szép a szabadság, mennyi minden vár ránk, milyen jó lesz nekünk – tudjuk, hogy egyébként még igaz is –, de nem nyugtat meg. Hiszen félünk a fájdalomtól, magánytól, ürességtől, sőt a valóságtól is, ami olykor kíméletlen. Tudjuk persze hogy mi van, de nem akarjuk tudni. Jól berendezkedtünk így, vagy ha nem is annyira kényelmes, de valamennyire élhető. Rosszabbat is el tudunk képzelni és el is képzeljük.
Közben meg csak csábít is a szabadság, maradék bátorságunk néha szemez a valósággal, mégiscsak érezzük, hogy ez zsákutca, nem jutunk sehova, sőt lassan vagy gyorsan de tönkremenőben vagyunk. Amitől még jobban elkeseredünk és még jobban kapaszkodunk, ráadásul abba, amitől szabadulnánk. Érthetetlen és értelmetlen, de kitartunk, ez van nekünk. Csak mégsem az igazi, valami többet, igazabbat szeretnénk – és olykor úgy tűnik, lehetséges is.
Lehet másba is kapaszkodni, látjuk másokon meg néha mi is tettünk már így. Megpróbálhatunk fogást váltani, támaszt cserélni, tágítani mozgásterünket, szabadságfokunkat. Csak óvatosan. Viszont ha mozdulunk, erősödhetnek az izmaink. Ha próbálkozunk, találhatunk más egyensúlyi helyzetet, amiben akár jobban érezhetjük magunkat. Előbb-utóbb javulhat saját tartásunk, kevésbé kell támaszkodnunk vagy megválaszthatjuk mire, mert lesz választék. Kevésbé vagyunk így kiszolgáltatottak, tehetetlenek. A változásnak lehet jó hangulata is.
Valószínűleg nincs abszolút szabadság és függetlenség, talán nem is kell – hiszen lehet és szabad támaszkodni, mégiscsak esendőek vagyunk. De minőségi különbség, ha már mi választjuk vagy akár létrehozzuk támaszunkat szükségeink szerint. Később talán még támasz is lehetünk, tartani is tudunk. Mikor már megtartjuk magunkat, megfelelő mozgásszabadsággal, egyensúlyérzékkel rendelkezünk – kialakult az új rendszer és nagyjából belaktuk, otthon vagyunk. Egy kényelmesebb és tágasabb otthonban.
