boldog hit

Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Jn 20,29

A hit és boldogság viszonya érdekes. Lehet boldog a tudatlanság, talán a hitetlenség is. A hit és boldogság összekapcsolása valahogy olyan kis naiv hangulatot kelt. Valami indokolatlan optimizmust sugall. 

Az indokolatlanság mintha elvárás is lenne. A hitetlenkedő Tamást meggyőzi, amit tapasztal, viszont Jézus szerint, aki bizonyítékok nélkül hisz, az a boldog. Tamás meg nem boldog, mert úgy hisz, hogy látott is. Ezzel együtt Tamás bizonnyal nem keseredett el és nem lett boldogtalanabb. 

Higgyünk hát egymásnak? Hiszen a többi tanítvány említette, sőt bizonygatta a csodát, ami nem lett elég Tamásnak. El kellene hinnünk a szóbeszédeket? Mendemondákat? Pletykákat? Bizonnyal nem a válogatás nélküli hiszékenység a megoldás. Viszont a hitetlenség sem. Akkor marad a forráskritika.

Mérlegelni kell hát. Hiszen mindenről nem lehet direkt tapasztalatunk, egy csomó dolog csak levezethető. Másrészt a tapasztalat nem biztos hogy érti is mi van a háttérben, tulajdonképpen mi hogy működik, viszont megfelel várakozásunknak így továbbra is bízunk benne. A modern világ vívmányain túl igaz ez a hagyományokra, tudományokra vagy a művészetekre is. Nem tudni miért, de működik. 

A megértés megalapozhatja a bizalmat, ahogy a tapasztalat is, ha pedig megvan a bizalom, már nem kell feltétlenül hozzá a megértés és a tapasztalat. Tamás mégiscsak ismerte mind Jézust, mind a többieket, nem utolsósorban a próféciákat. Mindezt összerakva kijöhet a feltámadás, a csoda, a hihetetlen. Kijön az a hit, ami nem akármiben, nem alaptalan, azonban tapasztalatok hiányában is működik. Ez valóban boldogító lehet, boldogítóbb a látásnál. 

Leépülés - bizalmilag

Leépüléseink között kiemelt a hit, a bizalom leépülése. 

Többnyire jól indulunk, mosolygósan, elégedetten, már amikor sírás után enni kapunk és felvesznek minket. Jó esetben megtanuljuk, hogy alapvető igényeinket kielégítik, számíthatunk szüleinkre, meg ilyesmi. Így amikor már beszélünk és hallunk tőlük a világ dolgairól, simán elhisszük. Hiszen tudják amit mi nem. Meg tudják csinálni, amit mi nem. Már csak méretüknél fogva is. 

Lehetne ezt hosszan ecsetelni, de a lényeg, hogy valahol bizalommal kezdjük, aztán ki milyen hamar és mennyire, de kiábrándul. Merthogy jönnek csalódások, rossz tapasztalatok, kiderülnek a nagyok korlátai, sőt gyarlóságai. Szépen kezd omladozni a világunk, egyre több kapaszkodó esik ki. Nehéz felsorolni mi mindenben és mindenkiben csalódhatunk. Közéleti, szakmai, baráti, szerelmi, családi, stb. viszonyaink és szereplőink mind rengetik a bizalmunkat, így aztán nem csoda, ha megrendül. 

Világképünkön túl az önképünk is amortizálódik. Hiszen általában nem vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk. Esztétikailag, fizikailag, szellemileg, érzelmileg és számos tekintetben is elmaradhatunk a kívánatostól. Talán legrosszabb, mikor morálisan csalódunk magunkban, pl. gyávának, hitványnak, gyengének és hasonlónak bizonyulunk. Ki szeret ilyen emberként élni?

Jó esetben persze épül is a bizalmunk, mégiscsak vannak megbízható intézmények, személyek sőt olykor magunk is megálljuk a helyünket. Nem csak leépül a bizalmunk, hanem reálisabbá is válik, kialakul a mértéke és körvonalazódnak a határai. Kialakul valami egészséges bizalmatlanság, tapasztalati alapon, ami azért nem egy univerzális hitetlenség és elutasítás.

A kételkedés és a hit helyes egyensúlya nagyban segítheti az életünket. Mindkettőnek helye van és a megfelelő arány helyzetenként, személyenként változhat. És változnia is kell, hiszen minden és mindenki eltérő mértékben megbízható vagy megbízhatatlan. 

Ne hagyjuk teljesen leépülni a hitünket, igencsak szükségünk van rá. Olykor ugyan bizalmat szavazva a csalódást kockáztatjuk, de mégiscsak egy dinamikusabb, élőbb, pozitívabb létezésben lehet részünk. Ha meg nem jönne be, majdcsak kezeljük valahogy… 

Te tetted?

A Biblia kinek mit jelent, de hátha lehet valami aktuálisat vagy nekünk is szólót találni benne. Nem túlzott belemagyarázással… 

Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Jak 1,22

Békésen egy fotelban üldögélve és kakaót kortyolgatva el tudjuk képzelni, hogy mindenkit szeretünk. Hiszen úgy tudjuk, hogy ez kell, jó is az ötlet. Hallgatva, olvasva vagy nézve az okosságokat simán úgy érezhetjük, hogy igen, mi is így gondoljuk. Ha rajtunk múlik máris vége az összes szociális, környezeti és egyéb problémának. Egyetértünk minden jóval és hasznossal. 

A jóindulatunk, hozzáállásunk, világnézetünk vagy akár hitünk mégiscsak a valóságban, a cselekvésben derül ki. Itt jönnek elő a kényelmetlenségek. Fiktív személyeket könnyű szeretni, ha nincs velük tényleges kapcsolatunk. Akár országokkal, sőt kontinensekkel is megtehetjük. Tényleg jót akarunk nekik, hiszen miért is ne. Mi lenne ennél könnyebb?

A valóságban azonban sérülnek az érdekeink, szembesülünk előítéleteinkkel, korlátainkkal és mások korlátaival is. Nehezebb azt szeretni, aki nem aranyos, kedves, intelligens stb. Kiábrándító lehet jót tenni olyannal, aki nem fejezi ki a háláját, vagy akár meg sem köszöni. Hosszabb távon tenni a rászorulókért, a klímavédelemért, a társadalmi egyenlőségért, közösségi célokért stb. kevéssé romantikus, hamar rájövünk, hogy nincs meg az a felemelő jó érzés, amivel legyezgethetnénk büszkeségünket.

Az igének, helyes elveknek, bölcs tanításoknak hallása felvillanyoz, lelkesít. Kell is ez, különben nem indulnánk el. Ez a hevület azonban lehet önbecsapás, úgy érezhetjük tényleg ilyen jók vagyunk. A cselekvéssel kiderül, valójában mennyire. Sokat tanulhatunk magunkról ezzel, ha akarunk. Valóban olyanok vagyunk-e és milyen mértékben, amilyennek magunkat szeretnénk látni?

Véletlenül sem az a cél, hogy csalódjunk magunkban vagy a helyes elvekben. Nem a passzivitás a megoldás, ami kényelmes lenne egyébként. Hanem becsapás nélkül, a való világban a való önmagunkkal cselekedni. Reálisan felmérve, és akár a nehézségek ellenére, mégis.