Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Jak 1,22
Békésen egy fotelban üldögélve és kakaót kortyolgatva el tudjuk képzelni, hogy mindenkit szeretünk. Hiszen úgy tudjuk, hogy ez kell, jó is az ötlet. Hallgatva, olvasva vagy nézve az okosságokat simán úgy érezhetjük, hogy igen, mi is így gondoljuk. Ha rajtunk múlik máris vége az összes szociális, környezeti és egyéb problémának. Egyetértünk minden jóval és hasznossal.
A jóindulatunk, hozzáállásunk, világnézetünk vagy akár hitünk mégiscsak a valóságban, a cselekvésben derül ki. Itt jönnek elő a kényelmetlenségek. Fiktív személyeket könnyű szeretni, ha nincs velük tényleges kapcsolatunk. Akár országokkal, sőt kontinensekkel is megtehetjük. Tényleg jót akarunk nekik, hiszen miért is ne. Mi lenne ennél könnyebb?
A valóságban azonban sérülnek az érdekeink, szembesülünk előítéleteinkkel, korlátainkkal és mások korlátaival is. Nehezebb azt szeretni, aki nem aranyos, kedves, intelligens stb. Kiábrándító lehet jót tenni olyannal, aki nem fejezi ki a háláját, vagy akár meg sem köszöni. Hosszabb távon tenni a rászorulókért, a klímavédelemért, a társadalmi egyenlőségért, közösségi célokért stb. kevéssé romantikus, hamar rájövünk, hogy nincs meg az a felemelő jó érzés, amivel legyezgethetnénk büszkeségünket.
Az igének, helyes elveknek, bölcs tanításoknak hallása felvillanyoz, lelkesít. Kell is ez, különben nem indulnánk el. Ez a hevület azonban lehet önbecsapás, úgy érezhetjük tényleg ilyen jók vagyunk. A cselekvéssel kiderül, valójában mennyire. Sokat tanulhatunk magunkról ezzel, ha akarunk. Valóban olyanok vagyunk-e és milyen mértékben, amilyennek magunkat szeretnénk látni?
Véletlenül sem az a cél, hogy csalódjunk magunkban vagy a helyes elvekben. Nem a passzivitás a megoldás, ami kényelmes lenne egyébként. Hanem becsapás nélkül, a való világban a való önmagunkkal cselekedni. Reálisan felmérve, és akár a nehézségek ellenére, mégis.
