motiváció

Számos esetben kérnek motivációs levelet, álláspályázathoz, iskolai felvételihez, valamilyen szolgáltatáshoz/ellátáshoz stb. Ilyenkor illik megindokolni, hogy miért és mennyire akarjuk azt a valamit, ráadásul nagyon elszántak vagyunk ám. 

Egy iskolai felvételinél, főleg ha valami fizetősre jelentkeztünk, fura hogy egyáltalán felmerül. Hiszen erre szánjuk az időnket, pénzünket, mi bizonyíték kell még a motivációnkra? Ha megkérdezik, hogy miért is vegyenek fel, akkor érvelnünk kell, el kell adjuk magunkat. Túljelentkezésnél persze kell valami szűrő, de félő, hogy a helyzet célja inkább a kiszolgáltatottság éreztetése, kiválasztottság-tudat erősítése és a további hála magalapozása. Ezzel a későbbi kritikák élét is lehet tompítani, hiszen nem kritizáljuk azt, aki ennyire jó volt hozzánk.

Hasonló lehet az állás-interjúknál is a cél. Munkavállalóként arról faggatnak, elég alkalmasak vagyunk-e – miután megkapták az önéletrajzot, végzettségek igazolását, egyebeket –, zavar-e, ha jóval többet kell dolgozni csak úgy, ha a minimálbéren túl semmi mást nem kapunk, ha miénk a segédmunka is meg minden, ha bármikor és bármit ellenőrizhetnek stb. Mindezeknek bele kell férniük a motivációnkba, fel sem merül, hogy a munkáltató motiváljon. Noha mégiscsak a munkavállaló állítja elő az értéket, terméket, akármi is legyen a kimenet. Logikusabbnak tűnne „megvásárolni” az elköteleződését, mondjuk tisztelettel, elismeréssel, megbecsüléssel, támogatással, egyebekkel – nem pedig természetesként elvárni. Mégiscsak a jó állapotú munkavállaló tud jó dolgokat prezentálni, míg az elfáradt, kiégett, elkeseredett, megfélemlített stb. munkatársaktól vegetatív szintű kimenet várható. 

Ezt is a kereslet-kínálat arány teszi lehetővé, ha sok a jelentkező, választani kell. Persze. Viszont sokkal inkább szemlélet, hozzáállás kérdése. Pedig tudható, így legfeljebb „kényszer-munkásaink” lesznek, akik csak kiszolgáltatottságuk miatt dolgoznak, csak úgy-ahogy és csak addig. Bízhatunk a tanult tehetetlenségben meg a félelemben, hogy nincs hová menniük és mégiscsak maradnak, de ez azért közel áll a rabszolgatartáshoz. Noha elvileg nem így tekintünk magunkra.

Az elköteleződés általában nem egy elvont eszmének vagy ügynek – ezt általában más formában vagy máshol is lehet képviselni –, sokkal inkább a jó kollektívának,  a megbecsülésnek vagy a munka értelmes voltának. Ugyanígy a hűség, lojalitás, szolidaritás is akkor alakul ki, ha a munkáltató szintén hűséges, lojális, szolidáris a munkavállalóival. Különben egyszerűen nem érdemli meg.

A motiváció normálisan közös. A munkáltató (vagy iskola stb.) elkötelezett a munkavállalói (diákjai stb.) és a feladat iránt, a munkavállaló pedig a feladat és a munkáltató felé. Partnerek, hiszen ki vannak egymásnak szolgáltatva, és ezzel a kiszolgáltatottsággal egyik fél sem él vissza. Kifejezetten segíti az összhangot egy jó ügy, feladat, küldetés, amivel mindkét fél tud azonosulni – mondjuk ez általában megvan. És néha a többi is. 

Zéró?

Mindenki szeret érvényesülni, ez azért jó érzés meg kellemes állapot. És gyakran úgy tűnik a másik kárára tudunk, ő meg a mi kárunkra. Így máris kialakul egy versenyhelyzet vagy akár valami háborús retorika. Egy élettér van, és az vagy a miénk, vagy a másiké.

Ilyen mikor félünk, hogy elveszik a munkánkat, mert fix mennyiségű munka van, és ha valaki elveszi akkor nekünk nem marad. Pedig elképzelhető, hogy ha többeknek van munkája az nagyobb jólétet hoz és így az addigi luxus szolgáltatások is elterjednek – további munkát generálva. Nem csak zéró összegű játszmák vannak, ha a másiknak jó az akár nekem is jó lehet, növekedhetünk együtt. Van persze, amikor adott mennyiség van valamiből, de ez a ritkább. Gyakori hogy a nyertes-vesztes helyzet helyett kialakítható egy nyertes-nyertes felállás – ami nem kompromisszum, ahol mindenki lemond valamiről így majdnem vesztes-vesztes érzés alakul ki. 

Természetesen bekalibráljuk magunkat, hol is vagyunk a társadalomban, mindig vannak alattuk és felettünk, bármilyen szempontból. Kereshetünk olyan környezetet, ahol mi vagyunk a legek és ez jól esik, de közben úgyis tudjuk, más helyzetben máshol lennénk. És dolgozhatunk azon, hogy ne kerüljenek fölénk. A csúcson nem húz tovább semmi, félteni és őrizni kell a helyet. Ha elfogadjuk, hogy közbenső helyzetben vagyunk, akkor láthatunk célt előttünk, a megtett utat mögöttünk és akár segíthetünk is lefelé, tehetünk erőfeszítéseket felfelé. Nem fix az állapotunk, de nincs is erre szükségünk. 

A kapcsolatok is ilyenek. Ha egymással rivalizálva vagyunk akik vagyunk, úgy a másik valamilyen állapota a mérce. Például úgy maradhatunk jobbak, többek valamiben, hogy tőle elvesszük, a helyzetét rontjuk, keresztbe teszünk. Ezzel gyakran saját környezetünket is romboljuk, saját esélyeinket és kilátásainkat is rontjuk. De legalább hozzá képest előnyben vagyunk.  Pedig gyakran lehetne együtt is, az általában hatékonyabb. 

A gyerekünket, munkánkat, világnézetünket, hobbinkat, egyebeket a másiktól függetlenül is szerethetjük, értékelhetjük, nem versenyhelyzet ez. Ha a másik is boldogul az nekünk is jó, sokkal nagyobb boldogulási esélyünk van egy boldogabb másik mellett. Igen ritka, hogy – hosszú távon vagy alapvetően – azzal járunk jól, ha a másiknak rosszabb. Nem attól vagyok erősebb, hogy a másik gyengébb, és nem leszek gyengébb attól, hogy a másik erősebb. Együttműködve viszont mindkettőnknek esélyünk van még erősebbé, okosabbá, alkalmasabbá válni, sokkal kisebb stresszel, mintha rivalizálásból küzdenénk ezen. 

Az együttműködés kifejezetten emberi képesség és csodákra képes. Kiderülhet, hogy nem egy szűk, fekete-fehér, ellenséges világban élünk, hanem olyanban, ami velünk együtt képes nőni.