A hit és boldogság viszonya érdekes. Lehet boldog a tudatlanság, talán a hitetlenség is. A hit és boldogság összekapcsolása valahogy olyan kis naiv hangulatot kelt. Valami indokolatlan optimizmust sugall.
Az indokolatlanság mintha elvárás is lenne. A hitetlenkedő Tamást meggyőzi, amit tapasztal, viszont Jézus szerint, aki bizonyítékok nélkül hisz, az a boldog. Tamás meg nem boldog, mert úgy hisz, hogy látott is. Ezzel együtt Tamás bizonnyal nem keseredett el és nem lett boldogtalanabb.
Higgyünk hát egymásnak? Hiszen a többi tanítvány említette, sőt bizonygatta a csodát, ami nem lett elég Tamásnak. El kellene hinnünk a szóbeszédeket? Mendemondákat? Pletykákat? Bizonnyal nem a válogatás nélküli hiszékenység a megoldás. Viszont a hitetlenség sem. Akkor marad a forráskritika.
Mérlegelni kell hát. Hiszen mindenről nem lehet direkt tapasztalatunk, egy csomó dolog csak levezethető. Másrészt a tapasztalat nem biztos hogy érti is mi van a háttérben, tulajdonképpen mi hogy működik, viszont megfelel várakozásunknak így továbbra is bízunk benne. A modern világ vívmányain túl igaz ez a hagyományokra, tudományokra vagy a művészetekre is. Nem tudni miért, de működik.
A megértés megalapozhatja a bizalmat, ahogy a tapasztalat is, ha pedig megvan a bizalom, már nem kell feltétlenül hozzá a megértés és a tapasztalat. Tamás mégiscsak ismerte mind Jézust, mind a többieket, nem utolsósorban a próféciákat. Mindezt összerakva kijöhet a feltámadás, a csoda, a hihetetlen. Kijön az a hit, ami nem akármiben, nem alaptalan, azonban tapasztalatok hiányában is működik. Ez valóban boldogító lehet, boldogítóbb a látásnál.
